Kurgan történetek: 56

Fantasy / Novellák (1640 katt) Homoergaster
  2013.09.20.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/10 számában.

A város különös euforikus lázban égett, az emberek izgatottan és reménykedve beszélgettek, olvasták a sebtében kinyomtatott újságokat. Az élet lassan normalizálódni látszott, a fegyveresek ellenőrizték az utcákat, rend volt, béke. De tudta, hogy ez csak a felszín, valami készülődött, a nyugalom leple alatt ott parázslott az erőszak. Túl sok vér folyt el a napokban ahhoz, hogy ezt könnyen feledjék.

Átutazóban volt, amikor megérkezett, még dörögtek a fegyverek, és óvatosan kellett mozogni az utcákon. Aztán egyszer csak béke lett, a győzelem mámora pezsgett a hideg levegőben. Amikor felmutatta az amerikai útlevelét, mindig mosoly jelent meg az arcokon a korábbi gyanakvás helyén. Az a kis füzet olyan volt, mint a régi korokban valami híres grimoire. Tiszteletet és felfokozott várakozást szült a puszta megpillantása. Mulattatta a dolog, élvezte a kényelmes helyzetet, nem kellett magyarázkodnia, ki ő, mit keres itt. A füzetke ékesszólt helyette. Az utcán járva senki sem kérdezte, mi járatban van, bár időnként megesett, hogy igazoltatták, a varázskönyv mindig megtette a hatását.

Keresett valakit. Még sosem látta azelőtt, de tudta, hogy valahol itt van. Friss hús! A rejtőzködő friss hús! A harcokban serkent friss hús! Alig pár napos a csibe... csemege! Ő az oroszlán, aki becserkészi! Az irracionális rettegés fekete árnya, ami az ismeretlen fajtabéliből áradt, olyan csábító volt, akár a legkikapósabb nőcske valami bordélyban. De ez meg is akadályozta, hogy beazonosítsa, merre bujkál. Járta hát az utcákat, és figyelt. A körülötte nyüzsgő halandók felszabadult öröme furán tovább maszatolta a megérzéseit. Próbálta kiszűrni, de az elemi erejű érzelmek vihara szinte elmosta őt is. Csak egy vékony rettegéspatakocska csordogált előtte, a semmibe tűnve.

– Szerencséje van annak a flótásnak, így nem fogom egykönnyen megtalálni! – mormogta maga elé. Egy nagyon fiatalnak látszó lány lépett hozzá, és valami újságfélét nyomott a kezébe. Önkéntelenül is beleolvasott, bár előszörre kicsit nehezen silabizált, mert a nyelv egy régebbi változatát bírta. A címeket böngészve ment tovább.

„Megkezdődtek a tárgyalások a szovjet csapatok kivonulásáról”, „Megalakult az új kormány”, „Mi történt tegnap a Fő utcában?”, „Képriport Rákosi villájáról”, „Jelentés az egyiptomi hadi helyzetről”, „A magyarországi helyzet vitája a Biztonsági Tanácsban”...

Amikor felpillantott, emberek gyűrűjében állt. Nem szegeztek rá fegyvert, de az arcokon harcedzett vén veteránok szemeivel néző fiúk, kutatón méricskélték. Lassan leeresztette az újságot, és még lassabban a bűverejű könyvecskéért nyúlt. Felkelő megrezdült, a csoport tartása feszessé vált. Ekkor egy szikár, bajszos alak lépett a körbe, egyenesen elé. A szemébe nézett.

– Ki vagy te, mit keresel itt? – ez a kérdés vibrált a szemekben.

Nyugodtan állta a pillantását, és hagyta, hogy amaz meglássa lényének egy szeletét, a harcost, aki üldözi az ellenségét. Nem tudta, a bajszos hogyan fogja majd értelmezni a megérzését, odaadta neki az útlevelét. Pár pillanatig a két kemény harcos még szemezett egymással. Ezalatt Kurgan megsejtett valamit a másik hányatott sorú őseiről. A megtartott hagyomány, az ősök tisztelete mellé teljes szívvel felvállalt új patriotizmus, mely a fegyveresek vezetőjévé avatta a férfit.

A parancsnok homályosan megérezte Kurgan ősiségét és erejét. Nem tudta, miféle, azt azonban érezte, hogy keres valakit, akivel le akar számolni. Azt is, hogy az a valaki neki és az embereinek is ellensége. Átlapozta a dokumentumot, bár láthatóan kevéssé érdekelte, mi van benne. Hirtelen mozdulattal nyújtotta felé, és ebben megérezte a parancsnok tippjét, hogy ki is ő.

– Engedjétek tovább az amerikait! – mondta, aztán egy különös pillantással elfordult tőle. Amikor ismét ránézett, egy papirost nyomott a kézébe, amint az elmosódott szöveg alatt pecsét is volt.
– Valami menlevél-féle lehet – gondolta, és biccentett a parancsnok felé. Nyomban továbbengedték. A cetlit az útlevelébe hajtotta, és zsebre vágta. Közben azon gondolkodott, miért hiszi róla a vezér, hogy ő egy titkos ügynök, aki egy bolsevik kémet üldöz. Talán azért mert ebben az országban, az elmúlt években az ilyesmi a gondolkodás egyik sablonja lett. Azt tapasztalta, hogy ezután még simább volt az útja a városban, mint eddig bármikor. A felkelők, amikor meglátták a parancsnok pecsétes papírját, egy szó nélkül továbbengedték, azt csinált, amit akart. Félmosolya, papírmasészerű arckifejezése és kegyetlen-ősi szemei többekben maradandó nyomokat hagytak.

Sok évvel később egy emigránstalálkozón élvezettel hallgatta, ahogy róla beszélnek, találgatják, ki lehetett. A parancsnokot is megkérdezték, de ő nem emlékezett. Megpróbálták neki lefesteni, ám a kép meglehetősen ellentmondásosra sikeredett. Inkább az öltözékét részletezték, csakhogy az tipikus volt, a környezetbe illő. Ugyanakkor azon elmélkedtek, hogy elsőre mindig komcsinak nézték. Ezen jót mulatott. Ő tudta a magyarázatot. A kalapot és kabátot egy igazi komcsitól szerezte, aki le akarta tartóztatni... A hullát a csatornába dobta, odavaló volt...

Akit keresett, nem találta meg, sajnos. Másnap tovább kellett állnia, vártak rá. Ez kicsit nehezebben ment, mint tervezte, mert közben újból kitört a háború, visszajött a nagytestvér, és a magyarok nem adták könnyen a bőrüket. Kis híján lekéste a randevút, aki várta, már nagyon ideges volt a nagy csinnadratta miatt. Mentegetőznie kellett, feltartóztatták. Emiatt egy tucatnyi bolsevikot kellett kardélre hánynia. Az oroszok bejövetelére hirtelen felbátorodtak, és nagy lett a mellényük. Sajnálta, hogy mennie kell, mert tudta, hogy a rejtőzködő most biztos előmászik a vackából az elvtársaihoz.

– Majd legközelebb! – suttogta maga elé, amikor bekászálódott az autóba...

Előző oldal Homoergaster