A történet vége

Fantasy / Novellák (1367 katt) Kinda
  2013.09.07.

Milyen sötét az éjjel, pedig a Hold minden erejével jelentéktelen történetünk helyszínére ontja fényét, valami mégis gátolja őt munkájának tökéletes végrehajtásában. Ez már csak így van, mindig történnek furcsa dolgok, pontosan tudja. Igaz, csak egy fogadós, de épp ezért sokféle ember sors szálacskáit tanulmányozhatta már. Sokan tértek be hozzá, ittak-ettek egy jót, néha verekedtek és sírtak, néha meg nem csináltak semmit, de mindegyiknek megvolt a saját története. Az ember élete olyan, mint egy répa, amit apró karikákra vágott egy ügyes szakács – mondjuk egy finom zöldséglevesbe -, és ő mindenkinek csak egyetlen szeletkéjét ismerte meg; érkezésük előtt már számtalan szeletkével rendelkeztek, és azután is újakat hoznak létre, hogy elhagyják szerény fogadóját. Legalábbis így gondolta, de hát ő csak egy fogadós, mit tudhat ő a leves felszolgálásán kívül!

Ez a sötét, felhőtlen éjjel tartogat még valami érdekeset, ebben biztos volt. Kivisz egy tál gőzölgő borsófőzeléket az egyik vendégének, egy szőke, göndör hajú, dús szájú és folyton sóhajtozgató nőcskének, kidob három vérszopót – mintha mostanában túl sok lenne belőlük -, egy zsíros hajú alak elé lerakja rendelését, egy tál reszelt káposztát, majd odadob egy répát A Nyúlnak, kinek kitömött őse a cégér alatt lengedezik, és kinek tiszteletére ez a fogadó épült. Üknagyapja – mármint az övé, nem a nyúlé – nagyon szerette az állatot, és miután az elpusztult (végelgyengülésben, természetesen), csak egyetlen dolgot tehetett: fogadót épített, ahonnan száműzött minden fajta húskészítményt. Így jött létre a Fogadó a Nyúlhoz.

Kedves kis történet, de ezzel egyáltalán nincs vége: a fogadó nem működött valami jól, a népek jobban kedvelték az átsütött állati testrészeket, mint a növényi hajtásokat. Végül mégis szerencséjük lett – már ha ezt annak lehet tekinteni -, mert éppen rossz hírüknek köszönhetően özönlöttek hozzájuk a különös, társadalom peremére szorult alakok. És mivel a kikötő is közel van, néhány szerencsétlen és tudatlan betéved eme kétes hírű helyecskére, és tovább növeli az átlagosnak mondható forgalmat.

Ismét kinéz az ablakon, egyelőre elég az emlékekből, véget nem érő történetekből. Micsoda fekete éjszaka! Na, de mi az az imbolygó lámpás odakinn a tengeren?! Csak nem egy hajó? Ilyenkor?! Mégis csak fog itt történni valami! Bár ő csak egy fogadós, honnan is tudhatná ezt oly biztosan?! Otthagyja az ablakot – ideje a vendégekkel foglalkozni.

Nini, és újak is érkeztek! Pedig csak egy egészen rövid pillanatra nézett félre. A sarokban ülő szőke nőhöz két alak társult és élénken vitatkoznak valamiről. Épp egy fekete hajú férfi magyaráz – sajnos nem tudta kihallgatni, miről beszél -, akinek arca kiköpött mása volt a szőke nőének, csak éppen egy égési heg csúfította azt. Egy egészen kicsi és törékeny, felkontyolt hajú – talán így akarta növelni testméretét – idős nő erősen bólogat, mint aki nagyon-nagyon egyetért.

Odamegy és felveszi a rendelést. Az öregasszony barátságtalan hangon közli, hogy mind ugyanazt a zöld valamit kérik, amit a társuk eszik. Ő pedig sértetten vonul vissza a konyhába és közli a szakácsnéval – feleségével – a rendelést.

Mikor előjön, újabb meglepetés éri: egy vendég áll a pultnál! Hold-ezüst, frissen mosott burgonya tisztaságú palástot visel, fején pedig csuklyát, ami alól csak hosszú, egyenes szőke haja látszik ki (a bal oldalon), és a hangja alapján fiatal férfi. Ezt onnan tudja, hogy szabad szobát kér. Természetesen meg is kapja: a fogadó alatt két szoba is üres – azaz mind. A jövevény bólint, egy aranyat dob a pultra – ez aztán a nagy összeg! – és kér egy kupa jó minőségű bort. Jó vicc! Nála csak jó minőségű bor van!

Na, de mi történik itt?! Mielőtt elindulna a pincébe a nedűért, újabb kis csoport lép be, és elfoglalják az utolsó szabad asztalt a szőke nő és társai mellett. Ilyet is régen látott már, a fogadója tele van! Ez annyira meglepi, hogy elismerően füttyent egyet, pedig igazán nem szokása. És micsoda vendégek! Hisz ezek egy távoli vidékről jöttek! Erről árulkodik különös, rövid, sötét és viseltes ruházatuk valamint szokatlan kiejtésük is. Egyetlen pillanat alatt odalibben a csoportocska mellé és megkérdezi, milyen földi jóval szolgálhat az idegeneknek.

Az egyikük, egy igen nyugodt és jóságos arcú, kedves, bár szomorkás mosolyú férfi, aki a negyvenes éveinek közepén járhat, azt kérdezi tőle, mit ajánl. Micsoda úriember! Ilyet még sosem kérdeztek tőle! Mit is feleljen neki?! Igen, igen... A sárgarépa levesük igazán ínycsiklandozó, és a sült burgonya grillezett kukoricával oly finom, hogy az istenek is ezt rendelik tőlük! (Na, jó, ez utóbbit csak kitalálta – az istenek valószínűleg sosem hallottak még erről a helyről…)

A férfi közli, hogy mindenki azt kér, és bort, a gyerekeknek pedig almalevet.

Gyerekek?!

Igen, egy tizenkét év körüli ikerpár veszekedik az asztalnál, nemük szerint fiúk. Hajuk tejfelszőke, szemük világosabb, mint a déli ég kékje. Tündéri kinézetüknek ellentmond agresszívnak tetsző viselkedésük. Rápillant a mellettük ülő, kemény tekintetű, vörös hajú, ámde szőke tincsekkel teleszőtt hajú nőre, mert úgy sejti, ő lehet az anyjuk, és közli, hogy gyermekeknek elég veszélyes ez a hely. A nő ezen jóízűt kacag, és nem is ő válaszol, hanem a társaság utolsó tagja, egy férfi, aki barna haját két copfba kötötte, és homloka közepén egy elég nagy szemölcs dudorodik. Azt mondja, nem kell féltenie őket. Hát jó, ha nem, hát nem. Nem az ő dolga aggodalmaskodni mások miatt, elvégre csak egy fogadós.

Bemegy hát a konyhába, leadja a rendelést a feleségének, és közben elmeséli, kikkel is találkozott, ugyanis pontosan tudja, kik ezek a messziről jött idegenek! Sok mindent hall a fogadóban, még távoli vidékek történetét is! És bizony tudja, hogy ez a gyermekes csoport csupa hősökből áll! Csak a szemölcsös férfiról ugrott be neki, pedig a többiekre is könnyen ráismerhetett volna! Csapatuk sajnos hiányos: hősies cselekedeteik közben, amikor legyőztek az ezeket meg azokat, ahogy kell, néhányan meghaltak (ahogy kell). De a történet nem ért véget természetesen. Hiába múltak ki az ezek meg azok, földjük a pusztító harcok következtében lakhatatlanná vált, ezért a kevés, sokáig kínzott túlélő hajókra szálltak és olyan várost kerestek, ahol befogadják őket. De hogy éppen itt kötnek ki, azt álmában sem gondolta volna! És betérnek az ő fogadójába, ráadásul éppen a Hősök!

Felesége nem lett izgatott e dicső hírek hallatán, bölcsen csak annyit mond, hogy foglalkozzon a dolgával, vagyis vigye ki az ételt, italt. Hiába, okos asszony, ezért is szeretett bele egykoron. Már hogyne szolgálna ki! Hisz ki tudja, máris mennyi információról maradt le!

Először elmegy a pincébe borért – egy fogadón kívüli helyiségben tárolták -, mivel így elhalad az ajtónál ülő hősök mellett. Senki sem állítja meg útközben. A fehér csuklyás békésen üldögél, a hősök valamiről sutyorognak, a szőke nő csoportja pedig – nini! – erősen fülel feléjük.

- ...ki kell derítenünk, ki írhatta ezt! – suttogja az egyik ikerfiú izgatottan, és egy kicsiny, sárgás, összecsavarodott papírfecnit lenget. – Talán éppen nekünk szól!
A vörös-szőke nő egy zöldes üveggel nagyot koppint a gyerkőc fejére – valószínűleg ebből halászták ki a levelet.
- Már hogy szólhatna nekünk? – kérdezte fojtottan, és kissé mérgesen. – Itt a parton találtuk a palackot, mégis ki tudta, hogy idejövünk és miért így akart üzenni nekünk?!
- De a jóslatokat hősöknek írják, és mi azok vagyunk! – vágott vissza a másik iker. (Testvére még mindig sajgó fejét masszírozta.)
- Más hősök is élnek a világon – mondja, mintegy mellékesen a két copfos férfi, és közben az állát simogatja. – Ennek ellenére foglalkozhatunk az írással, más dolgunk úgy sincs.
- Akkor először ki kell találnunk, ki írta… - kezdi a jóságos arcú férfi. Ő pedig már érzi, hogy túl soká bíbelődött az ajtóval, ideje kimennie a borért.

És gyorsan meg is járja az utat: le a lépcsőn, be a pincébe, felkapni két bort, vissza a lépcsőn, és már be is lép. Sajnos lemaradhatott valamiről, talán épp a legfontosabb részről, mert a palackosok épp erősen összpontosítanak, csendesen gondolkodnak. Elszalad a poharakért és egy kis almaléért, hatalmas fatálcájára alig fér rá az a sok minden – ilyen is ritkán fordul elő! -, és mikor kiér, azok továbbra is összehúzott szemmel figyelik az asztal lapját, vagy inkább belső önmagukat hallgatják. Leteszi a bort és az almalevet, a jóságos arcú megköszöni, ő pedig megígéri nekik, hogy mindjárt hozza a levest is. Odamegy az ezüst-csuklyáshoz, neki is leteszi a bort, az pedig köszönetképpen bólint egyet. A szomszédos asztalkánál ülő magányos, hosszú, zsíros haja mögé bújó alak furcsán néz rá. Rá?! Ez tényleg furcsa, hisz a vendégek általában egymásra néznek így. Megkérdezi a nyers káposztát rágcsáló alakot, hogy esetleg kér-e valamit, de az barátságtalanul megrázza a fejét. Ha nem, hát nem.

Szívesen törölgetné a palackpostát megtalálók asztalát, mert azok ismét sutyorogni kezdenek, vissza is megy a pult mögé a rongyért, de a szőke nőhöz csapódott piciny, öreg nő, akinek csak a kontya tetejét látja, valamit nyilván akar, hisz céltalanul ritkán jelennek meg a pult előtt a népek. Ő biztosítja a piciséget, hogy hamarosan kész a borsófőzelék, de a konty-tető idegesen megrándul.

- Nem erről lenne szó! – rikácsolja amaz. – Szabad szobát szeretnénk.

Ha azt szeretne, hát kap is, de csak egyet tud adni, a másik foglalt. Fogcsikorgás szerű hang hallatszik – a kontyos nő irányából -, de az asszony végül elfogadja az ajánlatot.

- Egyelőre itt maradunk, majd szólunk, ha igénybe szeretnénk venni a szobát – hadarja, és a konty, gazdájával együtt eltotyog az elfoglalt asztalhoz.

Itt valami sunyiság van, érzi, de hát mit tudhat ő, elvégre csak egy fogadós! Ő csak törölgesse az asztalokat, de előbb azért a pultot is, így kell ennek lennie, a történetekben minden fogadós így jár el, és kész! Tisztogató tevékenységét mégis abba kell hagynia: most a szőke-vörös hajú nő jelenik meg előtte, és ő csak ámul, hogy méltóságteljes alakja milyen magas!

- Van szabad szobád? – vakkantja oda neki. Kénytelen bevallani, hogy bizony minden szobája foglalt. Pedig szívesebben tudná a hősöket szobácskájában, mint azt a különös csoportot!

Már-már azt fontolgatja - miközben a vörös-szőke mérges arccal azt tudakolja tőle, akkor mégis hol találhatnak szállást a városban -, hogy saját és felesége rozoga ágyát kínálja fel nekik, ami odabenn van, az ételszagú konyhában, mikor szinte a semmiből megjelenik a csuklyás alak a nő mellett.

- Én átadom nekik a szobámat, én elalszom bárhol – mondja a férfi.
- Rendben - válaszolja neki.
- Mégis mi van rendben?! – háborog a nő, aki nyilván nem hallotta a fiatal férfit. – Semmi sincs rendben! Nincs kedvem a hajón éjszakázni, utálom a hajókat és a vizet is, szóval örülnék, ha végre kinyögnéd, merre találunk szállást!

Motyorogva közli, hogy a kedves úr, aki az egyik szobát elfoglalta, épp az imént közölte, szívesen átengedi nekik lefoglalt szobáját. Persze, csak egyetlen szobácskáról van szó, így elég szűkösen lesznek, de…

- Nincs gond, nincs gond! – hadarja a vörös nő, akinek felderül az arca, és rúzsozott szája széles mosolyra húzódik. – Jó lesz, úgysem vet fel minket a pénz, tökéletesen megfelel! De miféle úrról beszéltél?

Mivel az „úr” már távozott a helyére, azt feleli, hogy nem érdekes – arra gondol, a férfi talán nem akar feltűnést kelteni. És nem is kelt, nem foglalkozik vele senki, mindenki sokkal érdekesebbnek találja az idegen földről érkezetteket.

Felesége kiszól, hogy vigye már ki végre a borsófőzeléket meg a levest, így besurran egy pillanatra a konyhába, és mikor kijön a megpakolt tálcával, mit lát?! A vörös nő a szomszédos asztalnál ülőkkel kiabál, a jóságos arcú és a két-copfos férfi megpróbálja visszatartani, az ikrek pedig tenyereiket a szájuk elé tapasztva próbálják elfojtani röhögésüket.

- Ne gondoljátok, hogy nem vettem észre, hogy már kezdettől fogva minket figyeltek! – harsogta a vörös-szőke. – Jobb lesz, ha elmondjátok, mit akartok tőlünk, mert szívesen verekszem!

Hozzászokott már a balhékhoz – na de hősöket mégsem dobhat ki a fogadójából! Ellenkezne a becsületével! De úgy látszik, nincs is rá szükség, az öregasszony foghíjas vigyorral a vörös-szőkére tekint, és így rikácsol:

- Ne haragudj, kedveském, igazán eszünkbe sem jutott, hogy felbőszítsünk benneteket, hisz pontosan tudjuk, kik vagytok! – az öregasszony tisztelete jeléül meghajolt a ledöbbent csoport felé. – Különös képességeitek vannak, nem igaz? Nos, az a helyzet, hogy a gyermekeim – itt a vele ülő férfira és nőre mutat - szintén nagy erővel rendelkeznek, és arra gondoltam, esetleg megismerhetnétek őket, hátha hasznotokra válnának…
- Nincs rájuk szükségünk! – mondja gyorsan és határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon a vörös-szőke, és lehuppan a székéré, majd azonnal felhajtja a kupájában lévő bort. A jóságos arcú és a két-copfos is leül, az ikrek pedig elkomorodnak. Az öregasszony gyerekei pedig félelmetes egykedvűséggel bámulják őket.

Úgy dönt, itt az idő, felszolgálja a főzeléket, majd bemegy a levesért. Egy darabig minden csendes és nyugodt.

Bezárja maga után a fogadó ajtaját, és csendesen leslattyog a lépcsőn. Gyanús az az öregasszony, meg a gyerekei is. Valamiben sántikálnak. Benyit az alsó szintre, ahol a két szobácska található. Vagy inkább raktár, mert igen ritkán veszik igénybe. Ez érződik a szagon is, meg a rengeteg pókhálón is. Ha előre tudja, hogy hősök töltik nála az éjszakát, nem csak a lomokkal teli dobozokat viszi ki az egyébként is szűkös szobákból, hanem rendesen ki is takarít!

Ez most mindegy. Bármi történjen is, kihallgatja az öregasszonyt és a gyerekeit, elvégre abban igazán jó! Belép a rövid kis folyosóra – és mit lát?! A vörös-szőke, magas nő ott áll az öregasszony és két gyereke által elfoglalt szobácska előtt és fülét az ajtóra tapasztja! Mikor meglátja őt, meg sem lepődik, karcsú ujját a szája elé emeli: csak szépen, csöndesen! Ő pedig megfogadja a tanácsát és lábujjhegyen odabiceg az ajtóhoz. Nem nehéz meghallani az öregasszony még suttogva is érdes hangját.

-…Álomlakó csak náluk lehet! Még csak tizenkét évesek, de már miket vittek véghez?! Mégis hogyan lenne ez lehetséges az Álomlakó nélkül?! Biztos vagyok benne, hogy náluk van! A tűzvész öt évvel ezelőtt történt, amikor Álomlakó elhagyott titeket. És annak a két gyereknek nagyjából azóta van meg a képessége, ha hihetünk a szóbeszédnek. Hamarosan megkezdjük a szertartást és kész – a gyerekek biztos fáradtak és hamar aludni térnek. Akkor megkeresem az álmaikban azt az eltévelygett szerencsétlent…
- Én még mindig azt mondom, veszélyes – mondja halkan, közömbösen a férfi, és az ő hangját már nehezebb meghallani. – Ha tévedsz, az a két kölyök meghal.

Az öregasszony kissé bizonytalanul válaszol („Én is tudom, de akkor is meg kell próbálnunk!”), de nem nagyon figyel rá: a vörös-szőkét próbálja meg visszatartani attól, hogy a szobába rontson. Még mielőtt túl hangosan zajonganának, eltátogja neki, hogy ébressze fel a gyerekeket, ha pedig még ébren vannak, ma éjjel ne nagyon hagyják aludni őket. Ezután kopogás nélkül benyit a szobába.

Az öregasszony és csinos lánya a kicsi asztalnál ülnek gyertyafénynél, előbbi riadtan néz rá, az utóbbi kicsit csalódottan. A férfi karjait nyaka alatt összefonva az ágyon hever, de arcát sötétség fedi. Ő határozottan közli, hogy nem tűr el semmiféle gonosz hókuszpókuszt a fogadójában, ezért megkéri őket, távozzanak, és ne is térjenek vissza többé. Az öregasszony éktelen rikácsolással, a legmocskosabb férfiak szókincsét használva üvölt vele, míg a fia fel nem áll és a vállára nem helyezi a kezét.

- Nem okozunk gondot – mondja szűkszavúan a férfi, és a dühtől remegő anyját kivezeti a szobából, szőke húga mögöttük battyog, és egy igen csúnya szemvillanást küldd felé.



A hősök eltávoztak, és előtte igen mély hálájukat fejezték ki az éjjeli segítségért. Micsoda büszkeséggel tölti el őt az emlék! Nagyot sóhajt. Újabb történet szeletkét ismert meg. Kíváncsi a folytatásra, de hát ő csak egy fogadós, neki ennyi jut a történetekből.

Bár még egészen korán van, nyílik az ajtó és megjelenik az első vendég. Igen ritka alkalom, hogy ebben az időpontban betér valaki. Méghozzá micsoda vendég?! Juj, csukja be a száját, mégsem nézhet ilyen bambán az első betérőre! Főleg azután, hogy tegnap a segítségére volt. Mert pontosan felismeri e férfit, kinek haja bal oldalon hosszú, jobb oldalán viszont alig takarja a fülét. Már megint valami furcsa divat, de ilyenek a fiatalok. Szóval, ez a férfi nem más, mint a tegnapi ezüst-palástos, bár most a csuklya nem takargatja fáradtnak látszó arcát.

- Hozz nekem bort, kérlek! – nyögi neki a férfi, és leroskad a legelső asztalhoz, ami útjába kerül.

Ő pedig már röppen is, hogy kiszolgálja az ifjút! Talán csak a kora délutáni fény teszi, de mintha köpönyege már nem lenne oly fényes, mint tegnap este. Mint mikor a Hold elé egy halovány kis felhőcske téved. Ójha, micsoda költői szavak! Pedig ő csak egy fogadós! És így közelebbről, mintha a haja is inkább szürkés lenne, semmint ezüst szőke, mint tegnap. Bár nem szívesen kérdezősködik a többnyire különös múlttal rendelkező vendégeitől, most nem tudja megállni, és megtudakolja, ugyan jól érzi-e magát a vendég. Talán az éjjel csak egy csatornában vagy pincében aludt, hisz nagylelkűen felajánlotta saját szobácskáját…

- Jaj, ne is kérdezd, Fogadós! A gyerekek egész éjszaka nem aludtak. Ez a világ meg teljesen elszürkít…

Na tessék: pontosan ezért nem kérdez soha, semmit! Mégis milyen válasz ez? Milyen gyerekek nem aludtak? Mi szürkíti őt?! Mindegy, ott is hagyja, inkább törölgeti tovább az asztalokat, a férfi már úgyis csak a borral foglalkozik.

Micsoda napok ezek! Mindig történik valami izgalmas… Hiába, mégiscsak jó fogadósnak lenni, még ha főszereplő nem is lesz soha! Azok a tegnapi hősök is… De várjunk csak! Milyen papirost hagytak ott az asztal alatt?! Csak nem… csak nem a palackposta tartalmát?! Hú, de izgalmas, vajon mi lehet benne?! Ha ezt az asszonynak elmeséli! Na, nézzük csak...

Holdezüst álom jár, ezen a világon,
szem csak kevés, mi láthatja, ezen a világon.
Álmokban él ő, a Láthatatlan,
ezek nélkül elszürkül, a Láthatatlan.
Oly könnyed, úgy libben, kapd el hát őt,
Szőke haja álomból szőtt, kapd el hát őt.

Ez hihetetlen… Hihetetlen… Odakapja fejét, ahol előbb az elszürkült borozgatott. Már nincs ott, csak egy aranypénzt hagyott hátra. Talán az ikrek végre elaludtak. A hősök tévedtek, mégsem jóslat szerepel a cetlin. Elmosolyodik és zsebre vágja a kis papírost, hátha visszajönnek érte. Ő megmondta, a történetek sosem érnek véget, pedig csak egy fogadós!

Előző oldal Kinda