Az ámokfutó

Neoprimitív / Írások (1267 katt) Norton
  2013.08.23.

- Nincs szükség az erőszakra! - közölte Sipos János, a pszichológus, amikor betuszkolták az irodájába a beteget. - Felesleges hátracsavarni a karját. Elengedhetik nyugodtan!
- Biztos benne, doktor úr?
- Teljesen.
- Rendben, ahogy gondolja.
A jól megtermett ápolók elengedték a beteget, és zavartan összenéztek. Az alacsony, köpcös férfi megdörzsölte fájó csuklóját, és kérlelően fordult Sipos felé.
- Doktor úr, itt egy óriási félreértés van! Én nem az vagyok, akinek ezek a… akinek gondolnak!
- Valóban?
- Én lehangoltság miatt vagyok itt. Azt mondják, depresszióm van, de ez nem igaz. Egyszerűen rosszkedvű vagyok. Mindig is ilyen voltam, ez talán nem gond. Persze a hangulatjavítók, amiket szedek…
- A kartonjában az van, hogy súlyosan megsebesített négy embert egy kalapáccsal. Az egyik kis híján meghalt. Elég rosszkedvű lehetetett.
- Az nem én voltam!
- Nem maga volt? Pedig még a híradóban is megemlítették az ügyet. Úgy nevezték el, hogy a kalapácsos ámokfutó.
- Nézze… valakivel összekevernek, mert…
- Na, jól van, jól van, jól van! Maguk elmehetnek!
- Biztos benne, doktor úr?
- Unom már, hogy folyton visszakérdez! Persze, hogy biztos vagyok! Menjenek, igyanak egy kávét, vagy nézzék meg a többi beteget!
- De veszélyes lehet, ha…
- Ne törődjön vele! Tíz éve vagyok a szakmában, tudok vigyázni magamra. Nem szeretem, ha bámulnak, amikor a betegekkel beszélek. Ami azt illető, ők se nagyon nyílnak meg olyankor.
- Mégis jobb lenne, ha…
- Én vagyok az orvos, vagy maga? Találjanak valami elfoglaltságot! Engem az sem érdekel, ha a kis pöcörőjükkel kezdenek játszani, csak itt ne legyenek!
- Értem! - vont vállat a bivalyerős ápoló, és sértődötten kiment a társával együtt.
- Biztos az ajtó előtt lesznek - mosolyodott el egy pillanatra a "kalapácsos ámokfutó".
- Attól nem kell tartani. Ezek úgy el tudnak tűnni, akár Petőfi a ködben. Engem ugyan nem zavar. És magát?
- Engem még úgy sem.
- Foglaljon helyet abban a fotelban, én ideülök a másikba.
- Köszönöm szépen.
- Nemrég olvastam el a kartonját, kedves Kovács úr.
- Engem Kocsis Józsefnek hívnak.
- Nézze… örülnék neki, ha normálisan beszélnénk egymással.
- Én normálisan beszélek. Amit elolvasott, az nem az én kartonom volt.
- Pedig igazán büszke lehetne rá! Tudom, Kovács úr, hogy maga egy tisztességes családapa, aki rendesen fizeti az adót, és példás életet él.
- Nem.
- Hogy érti azt, hogy nem?
- Ott kezdődik a probléma, hogy engem nem Kovácsnak, hanem Kocsisnak hívnak. Értse már meg, doktor úr, nem az vagyok, akinek gondol!
- Ó, kik is vagyunk valójában? Ez egy nagyon érdekes kérdés.
- Engem nem a filozófia érdekel, hanem az, hogy összekevertek egy másik beteggel!
- Tudja, hány ilyet hallottam már? Nem túl fantáziátlan ez?
- Talán nem történt még betegcsere kis hazánkban?
- Történt már egy pár… tucat.
- Nem kellene leellenőrizni?
- Maga nagyon ravasz.
- Túl gyorsan ítélkezik. Én inkább kétségbeesett vagyok.
- Azt elhiszem. Szerintem maga az a fajta, aki rendesen köszön a szomszédoknak, aprópénzt dob a koldus kalapjába, és példamutató módon neveli a gyermekeit. Nem iszik, nem dohányzik, nem csalja a feleségét, nem jár koncertekre, de még kiabálni sem szokott… sehol sem engedi ki a gőzt. Talán pont ez a baj.
- Az a helyzet, hogy iszom, dohányzok, és a nejemet is megcsaltam már, aminek válás lett a vége.
- De itt a kartonjában az áll, hogy…
- Az nem az én kartonom, hányszor mondjam még el?!
- Kitart amellett a hipotézis mellett…
- Igen, kitartok! Kitartok, mert igaz!
- Látja, ez az! Ez a hevesség, ez az energia, aminek teret kellene olykor engednie. Civilizált módon persze.
- Elnézést kérek.
- Ne kérjen elnézést! Sportolni szokott?
- Időnként a távkapcsolót emelgetem.
- Nem ártana valami mást is kipróbálni. A kalapácsvetés például testhezálló lenne. Ha, ha! Bocsánat, csak némi humor.
- Baromi vicces volt.
- Látom, azt a levélnehezéket nézegeti. Még a nagymamámtól örököltem. Értékes darab. Igazi régiség.
- Nagyon szép.
- Köszönöm. De térjünk vissza a problémájához!
- Nincsenek problémáim azon kívül, hogy lehangolt vagyok!
- Most inkább ingerültnek látszik.
- Mert ingerült vagyok… illetve lehangolt… teljesen összezavar!
- Látja, az jó, mert így a felszínre törhet, ami a mélyben van. Mi szokta dühíteni?
- Ha hülyeségeket kérdeznek!
- Látom, a humora azért még megvan. Milyen a szexuális élete?
- Teljesen normális, de semmi köze hozzá!
- Mit ért az alatt, hogy normális?
- Azt, hogy normális! Befejezné végre?
- Látom, felbőszült. Nem akartam megbántani.
- Kezd tele lenni a bakancsom magával.
- Nyugalom! Mondjon néhány dolgot, ami irritálja ebben az országban!
- Ami most a legelőször eszembe jut, azok a nagyon hülye pszichológusok, akik nem hisznek az embernek, bárhogyan is bizonygatja az igazát. Utálom, hogy összekevernek másokkal, mert semmibe néznek! Ezen kívül, ha bemegyek valami hivatalos ügyet intézni, akkor órákon át váratnak, persze sosem jó valami, tehát vissza kell mennem egy másik papírral egy későbbi időpontban, mivel minden agyon van bonyolítva… aztán, ugye, nemrég lecsökkentették a fizetésemet. Egyre többet kell dolgozni, egyre kevesebbért, miközben feszt azt szajkózzák, hogy mennyit fejlődött az ország. Az utcán viszont egyre több a koldus és a munkanélküli. Persze a csalók, a trükközők élnek, mint hal a vízben. Már évtizedek óta rengetegen mennek ki külföldre, mert ott nagyobb teret kapnak, mint a saját hazájukban. Ott talán többre tartják őket. S mivel sokan kint dolgoznak, örülhetünk, mert idehaza kevesebb a munkanélküli! Idegesít az is, hogy velem fizettetik meg, amit mások lenyúlnak, és hogy kihasználják a becsületes embereket. Idegesít, hogy szinte semmilyen intézmény nem működik rendesen, mintha mindent a dilettánsok irányítanának, idegesít, hogy elpazarolják, eltűntetik az adómat, aztán én fizetem meg mások ostobaságának, pofátlanságának az árát. Idegesít, hogy hülyének néznek, hogy semmibe vesznek…
- Jó, jó, elég volt! Szerintem hagyja abba, mert itt ülhetünk reggelig! Azt hiszem, megértettem magát, Kovács úr!
- Nem vagyok Kovács, fogja már fel, könyörögve kérem!
- Rendben. Hogy szólíthatom?
- Kocsis Józsefnek hívnak.
- Értem, József! Úgy vélem, tudom, mi a baja. Ön egy hitét vesztett ember, aki csalódott az országban, a rendszerben, az emberekben, ezenkívül nem hisz már a becsületben, a tisztességben, és rengeteg harag gyülemlett fel magában.
- Nagyon jól mondja, doktor úr.
- Ez lehetett az oka a kalapácsos támadásnak. Látta az Összeomlás című filmet? Javaslom, nézze meg! Nagyon tanulságos. Kérdeznék valamit: amikor megtámadta azokat az embereket… mivel hozták ki a sodrából.
- Maga teljesen hülye?! Az előbb mondtam, hogy nem támadtam meg senkit! Világos?! Nem támadtam meg senkit!
- Értem, értem, nyugalom! Én csak a munkámat végzem.
- Elég szemét munkája van!
- Csak segíteni próbálok. Mikor hozták be ide?
- Tegnap délután jöttem. Elő voltam jegyezve. Keresse már meg a kartonomat!
- Szóval Kovács…
- Nem Kovács, hanem Kocsis! Kocsis József!
- Rendben, csak nyugalom!
Sipos doktor a kartonozó szekrényhez lépett és keresgélni kezdett benne.
- Sajnálom, de nincs ilyen nevű betegünk.
- Ez teljes őrület! Tegnap adtam oda a papírjaimat.
Az orvos visszaült a fotelba.
- Hagyjuk abba ezt az ostoba színházat, és beszéljünk komolyan! Én úgy vélem, hogy maga egy teljesen normális ember, aki feltűnően agresszív.
- Feltűnően agresszívnek tart?! Na, ez jó! Az én helyemben más már agyvérzést kapott volna! Fogja már fel, maga elmebeteg, hogy összekever valakivel!
- Látja, erről beszélek, Kovács úr! Maga feltűnően agresszív!
- A ku… anyádat! - kiáltotta Kocsis József, majd felkapta az asztalon heverő levélnehezéket, és a doktor fejére sújtott vele. Olyan jól eltalálta, hogy Sipos megszédült és lefordult a székről. Kocsis ekkor félrelökte az asztalt, ami kettejük útjában állt, majd odaugrott áldozatához, és az alkalmi fegyverével csépelni kezdte.
- Nem vagyok agresszív! Érted, te mocsok?! Nem… vagyok… agresszív!
Szavai közben valósággal pépesre verte a pszichológus fejét.
- Tudtam, hogy igazam van - súgta az, majd kilehelte a lelkét.
Kocsis még csak akkor eszmélt rá, hogy mit művelt. A szemeiben tomboló őrület, mintha oszladozni kezdett volna.
- Úristen!
Lassan egyenesedett fel, ám ekkor kinyílott az ajtó, és egy jól megtermett ápoló lépett be rajta.
- Doktor úr, óriási tévedés történt! Ez az ember nem… a kalapácsos ámokfutó.
Döbbenten figyelte az iszonyatos rendetlenséget és a szoba közepén heverő halottat.
- Nem! - hörögte Kocsis, miközben tejesen olyanná vált, akár egy gyilkolásra kész ősember. - Én a levélnehezékes ámokfutó vagyok!
Azzal megemelte fegyverét és előrelendült.


Vége

Előző oldal Norton