A Rézbalta - Ki siratta Ötzit...

Szépirodalom / Novellák (1094 katt) Stephen Rackham
  2013.08.24.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/8 számában.

I.e. 3255, Itália északi része

Már tizenhétszer jött fel és ment le a Nap, mióta Amlawad felment a hegyekbe vadászni. A völgy mélyén megbúvó falucska lakói egy emberként aggódtak az öregemberért. Kecskéiket visszaterelő pásztorok aggodalmasan pillantottak a láthatáron magasodó, hófedte csúcsok felé, hátha a hágón keresztül feltűnik az öregember enyhén bicegő alakja.

Az erdőben vadászó férfiak nyomait kutatták, és abban reménykedtek, hogy talán az ösvényen találkoznak vele, ahogy épp a falu felé siet. A kecskék gyapjából fonalat sodró asszonyok már arról sugdolóztak, hogy a falu idős gyógyítója talán már meghalt. Végzett vele egy hiúz, belezuhant egy szakadékba és a lábát törte, vagy a hegyek bércei között élő szellemek végeztek vele.

Már alkonyodni kezdett, a Nap lebukott a hegycsúcsok mögé. Amhar ekkor lépett elő a falu központjában álló faházából és a hegycsúcsok felé fordult. Az öregek szerint egykor óriások voltak, rettegésben tartották az embereket. Földanya ezért megharagudott rájuk és sziklává változtatta őket. Azonban a mesék szerint még mindig megvolt feneketlen étvágyuk, és ezért gyakran faltak fel a bérceik közé merészkedő bátor vagy bolond lelkeket.

Amlawad sok dolgot hagyott örökül a fiára. Hosszú, barázdált arcát, vörös haját és szakállát, testi erejét éppúgy, ahogy makacsságát és kalandvágyát is. Tiszteletreméltó és régi család volt az övék, a gyógyítás képességét az ősei a barlangi szellemektől tanulták.

A fiatal férfi végigpillantott a falu házain.

A település egy domb tetején állt. Fából készült, zsúpfedeles, erős kőalapra épített faházakból állt, melyek között gyermekek kergetőztek, férfiak és nők siettek a dolguk után vagy beszélgettek. Az elhelyezkedése tökéletes védelmet nyújtott az állatok vagy az esetleges ellenséges támadások ellen.

Mintha incselkedtek volna vele. A kővé vált óriások testén futó repedések vicsorgó pofáknak látszottak. Az egyik elnyelte az apját? Elképzelte, ahogy a középkorú férfi épp felhág az egyik bércre. Látta, ahogy az idős férfi dacol a hóviharral, hosszú szakállát dér teszi még őszebbé. Kecskeszőrből készült kabátját már teljesen belepte a hó, nem látszottak már annak jellegzetes barna-fehér csíkjai. Fűből szőtt köpenyét a szél hátrafújta. A vállán ott volt az általa készített tiszafa íja, amit csak ő tudott kifeszíteni. Az övébe tűzve pedig ott volt az a míves rézbalta, amit egy északról jött kereskedőtől kapott, cserébe azért, hogy kigyógyította a lábát emésztő kínból…

És sokan voltak rá irigyek, sokan meg akarták kaparintani… sokan képesek lettek volna érte ölni. A réz a Földanya vére volt, aki hozzájutott egy ilyen eszközhöz, az hatalmas kegybe részesült ez által.

A jelenet Amhar szemei előtt tovább folytatódott. Az apja mögött a hóviharból árnyalakok tűntek elő. Ugyanolyan prémruhát viseltek, mint az apja. Az egyik előkapott egy kőbaltát, majd lecsapott a védtelen férfira. Az összeesett. A feje körül a hó vörös lett a vérétől.

Amhar kezei ökölbe szorultak, de a következő kép, ami a férfi felajzott képzeletéből előbukkant, még jobban feldühítette… Az egyik rabló odalépett, majd felemelte a baltát és a saját övébe tűzte.

A kezei ökölbe szorultak. Az a ő öröksége volt… Ha a tulajdonába kerül, azzal jogot formál arra, hogy ő legyen az új gyógyító és ezzel a falu szellemi vezetője. Ha tényleg az történt, amit látott, az azt jelentette, hogy nem csak az apját ölték meg, hanem az erre való jogát is elvették tőle. Ordítani tudott volna… A rézkor embere még nem tudta megkülönböztetni az egyszerű képzelgést a szellemek üzenetétől.

Azonban végigpillantott a többieken. Az emberek eltűntek a falucska utcáiról, hogy elköltsék a kenyérlepényből és kecskehúsból álló vacsorájukat. Amhar ekkor tért vissza a házába. Hárman osztoztak rajta, az apja, ő és az asszonya, Niam. Díszes volt, fehérre meszelt falára nonfiguratív ábrákat festettek, melyről úgy tartották, hogy megvédik a bentlakókat a rontástól. A mennyezetről szárított gyógynövényekkel teli zsákok lógtak le, a padlóra kecskebőrt terítettek le. A bentlakók ezen hevertek. A helyiség sarkába tűzifát halmoztak. Amhar tüzet rakott, hamarosan a lángok vörös fénye barátságos vörös derengésbe vonta a falakat.

Amhar letérdepelt az egyikhez. A felesége, Niam ekkor lépett be. A sovány nőnek kerek arca, enyhén kampós végű orra volt. Sötétbarna haja a vállára omlott. A szarvasbőrből készült, rőt ruhát viselt, a lábát ugyanolyan színű mokaszinba bújtatta. Alázatosan lehajtotta fejét, mikor meglátta az urát, bal kezében egy kecskebőrből készült zsákot tartott. Azonnal helyet foglalt, majd elkezdte kibontani. Három kenyérlepény volt benne és egy nagydarab sózott, száraz húsdarab. Amhar elfogadta az ételt.

- Felajánlás érkezett, Heilyn küldte. - Amhar tépett egyet a lepényből, majd a hús után küldte. A kenyér kemény volt, az egészbe sült magvak szinte ropogtak Amhar foga alatt. – Hamarosan megszületik a gyermeke.
− Mondd meg neki, hogy miután háromszor kel fel a nap, én megnézem.
− Az apád után akarsz menni?
− Igen, asszony – válaszolta Amhar. – A Földanya ünnepe előtt meg kell találnom.
Niam bólintott, majd ő is enni kezdett. Hosszú ideig csak a rágás zaja hallatszott, mikor végeztek, egy korsóból hideg esővízzel csillapították szomjukat.
− Nem szeretném, ha felfalnának téged a hegyek.

Amhar megvonta a vállát, miután egy utolsó kortyot ivott a korsóból, majd a többihez rakta. Hátradőlve belegondolt, hogy mi történne, ha ő másnap meghalna. Niamnek új társat kellene választania, addig viszont szabad préda lenne más férfiak számára. Szerette és tisztelte a nőt, de most igazán dühítette az aggódásával.

− Engem szeretnek a hegyek, ahogy apámat is. És most aludj, asszony, ma este ne tégy a kedvemre! Holnap indulok.

Másnap Niam korábban felkelt, hogy vizet hozzon a közeli patakból. Amhar feltápászkodott a fekhelyéről, majd öltözködni kezdett. Szarvasbőrnadrágot húzott magára, a felső testére pedig kecskebőrből készült mellényt kanyarított.

Kisétált a háza elé, majd nagyot szívott a levegőből. A tudata a hegység bércei között járt. Az ég tiszta volt, a nap szelíden ontotta sugarait a felszínre. A tábort körülölelő rét élettől zöldellt. A férfi megtörölte a szemét, majd visszahúzódott a sátorba. Az egyik agyagedényből egy maréknyi szárított kamillavirágot szedett ki. Miután ezzel végzett, elindult a település széle felé. Ffan már a sátra előtt várta. Vékony, hosszú karú és lábú fiú volt, ronda ragyák borították megnyúlt arcát, a szemei vörösek a gyulladástól. Ffan hunyorgott a napfénytől.

− Végre eljöttél – nyögte. Látszott, hogy pokoli fájdalmai vannak. Beljebb invitálta a sátrába.

Az ifjú egyedül élt itt, az apjával egy medve végzett, az édesanyját pedig egy vad férfi rabolta el. A lakhelye elhanyagolt volt, a fekhelye piszkos. A fiú azonban nem adta jelét, hogy törődött volna a körülményeivel. Törökülésben helyet foglalt a földön. Amhar vizet kért. Miután a fiú adott neki, a férfi a sátor tűzhelye fölé rakott egy fazekat, majd beleöntötte a korsó tartalmát. A nála lévő tűzkő összecsiholásával meggyújtotta a fát. Beleszórta a kamillát. A levegőt hamarosan betöltötte a virág jellegzetes illata. Miután végre kész lett a tea, Amhar belemártotta egy bőrdarab sarkát, majd intett Ffannak, hogy döntse hátra a fejét. A fiú szeme váladéktól sárgállott. Amhar elkezdte letörölni, közben próbált nem az apjára gondolni. A fiú felszisszent a fájdalomtól.

− Azóta fáj így, mióta Ghart és Hueil visszatértek a hegyről – nyögte ki végül.

A két férfi. Ghart egy alacsony, csapott homlokú fickó volt. A szakálla és a haja szinte egybenőtt. A testét ugyanilyen színű gyapjú fedte. Hueil egykor jóképű férfi lehetett, míg egy medve el nem bánt vele. Az arca bal részét mély karmolások borították száját torz vigyorba kényszerítve. Füle helyén egy begyógyult, vörös heg éktelenkedett.

− Hányszor ment le azóta a Nap? – kérdezte Amhar. Hirtelen izgalomba jött. Hueil két nyárral ezelőtt belefojtotta az asszonyát a patakba, mert azt egy másik férfi karjaiban találta. Utána elkapta és kiherélte szerencsétlen fickót.

A fiú felnyögött…

− Hányszor?
− Hatszor – nyögte ki Ffan.
Amlawad sokkal régebben ment el.
− És mit fogtak?
− Semmit…
Valamit igen is fogtak.

A jobb szeméről is letisztította a gennyet. Ugyanis ha az apja gyilkosai a faluban voltak, akkor nem kell felmennie a hegyekbe. Feltápászkodott, majd megnézte a fiút.

− Mielőtt lemenne a nap, eljövök, hogy borogatást rakjak rá. Köszönöm a válaszaidat.

A falu eközben életre kelt. A pásztorok már rég kiterelték a nyájukat a legelőre, a vadászok pedig elindultak zsákmány után. A nők közepén ültek, ruhákat varrva pletykáltak. Niam is köztük volt, épp kacagott valamin. Amhar nem szentelt figyelmet neki. Ennyi elég is volt neki.

A falu szélétől nem messze tucatnyi agyagkorsó volt a földbe ásva. Belőlük édeskés tejszag áradt. A fiú letérdelt a legszélső mellé, és kiásta a föld alól és Garthoz indult. A férfit a réten találta, egy nagy sziklán üldögélt. Pásztorbotra támaszkodott, az övébe tűzve jókora kőbalta díszelgett. A kecskéit figyelte, majomszerű arcvonásain látszott, hogy unatkozik. Amhar odalépett hozzá, majd magasra emelte az itallal teli korsót.

− Ghart, gondolom, szeretnéd megkóstolni.
A férfi arcán sóvár arckifejezés jelent meg. Amhar azonnal kibontotta a korsót, majd Ghart felé nyújtotta. A torz férfi a szájához emelte, majd két nagy korttyal ivott. Letörölte a szakállára fröccsent italt.
− Jó! Várom már nagyon a mulatságot! – rikkantotta. Amhar tudta, hogy a másik nem veti meg azt. – Gluiát el fogom kapni és meghágom!
− Jó kis mulatságok azok – válaszolta Amhar, majd belekortyolt az italba. Édeskés, enyhén csípős íze volt, de szinte felpezsdítette a férfiember vérét. A tejet csak így, erjesztve tudták fogyasztani. Nyersen hamar hascsikarást okozott, ami nagyon kellemetlen tudott lenni. – A Földanya életre kel, a vére felpezsdül, és megeteti a gyermekeit.

Ghart a fiatalabb férfi felé pillantott. Tompa tekintetében mintha csak gyanakvás csillant volna fel. Amhar azonnal tudta, mit kell tennie. A vadász elé rakta a korsót, az azonnal elvette. A végén már szédelgett.

− El mondjam, mi lenne a jó? – kérdezte. Ide-oda hánykolódott, az arca vörös lett a belé tóduló vértől. – Ha én is a Földanya kegyeltje lennék.
Nagyot böffentett. Újra ivott, felnézett az égre.
− A Földanya véréből formált fegyvert viselni – Amharra pillantott, hangosan felkacagott. – Akkor lennék valaki! Pont úgy, mint ahogy az átkozott apád!

Amlawad említésére Amhar homloka ráncokba szaladt. Mocskos tolvajok…

Ghart újfent meghúzta a korsót, felállt és távolabb szédelgett Amhartól, végül hasra esett. A korsó darabokra tört, a fehér ital pedig szétfolyt a füvön. Amhar visszaindult a faluba. Megkereste az apja néhány barátját. Rochad és Srub már a negyvenes éveik végén jártak, vékonyak és szálkás izmúak voltak. Azonnal követték a rétre, aztán felnyalábolták a részeg Ghartot, a közeli erdőbe vitték, és egy nyírfa törzséhez kötözték. Rochad ott maradt őrködni.

Estére ért vissza Srubbal. Épp Ffan sátrához indult, hogy borogatást rakjon a fiú szemére. Odafele meglátta Hueilt. A sebhelyes sietett valahova. Amharra nézett, majd azonnal elfordította a tekintetét. Szemmel láthatólag valami aggasztotta.

A férfi felébredt, majd úgy kezdett el bömbölni, mint egy veszett medve. Másnap reggel Amhar felkereste a foglyul ejtett férfit, azonban az csak átkokat ordított rá, de ezek átfordultak fájdalmas jajveszékelésbe, mikor Rochad elkezdte lemetélni a fickó vastag ujjait. Két nap telt el azóta, hogy elfogták Ghartot.

− Csak azt hagyd meg! – sikította, ahogy a bal kezének középső ujja lassan elvállt a csonkjától. – Könyörgök! Hueil, az a féreg vette el apád rézbaltát! Magáénak akarja a mocsok!

Felordított. Amhar hirtelen előre lépett, majd teljes erejéből hasba rúgta. Ghart újra üvöltött, ez azonban csak felszította a fiatal férfi haragját, elkapta a nyakát, majd teljes erejéből beleverte a gnómra emlékeztető fickó fejét a kemény talajba.

Meggyalázták a Földasszonyt azzal, hogy megölték a szolgáját… Azonban ez mást is jelentett. Ő lett az apja örököse. Csak a rézbalta hiányzott, de most, hogy kiderült az apja sorsa, neki csak egy kötelessége volt… Megtorolni ezt a gyalázatot.

Másnap este eljött a Földasszony tiszteletére rendezett mulatság. A falu szélén álló kőoszlophoz vonult ki a falu népe, ahol Amhar feláldozott egy kecskét. Az állat átvágott torkából vér spriccelt a sziklára, majd a földre, ahogy a gyógyító leszorította az állatot. A Nap lement, mire a kecske kimúlt. A falubeliek fáklyákat gyújtottak vörös izzásba borítva az éjt. A férfiak már indultak volna az italos korsókért, de Amhar még ott állt a kőoszlop mellett. Valami még következett. Egy másik áldozat, hogy kiengeszteljék a Földanyát. Hátulról ordítás hallatszott, ahogy Rochad és Srub berángatta Ghartot. A férfi arcát középen egy vérző sebhely választotta ketté. Azonnal a kőoszlop elé kényszerítették a jajveszékelő fickót.

− A Földanyát megszentségtelenítették – kiáltotta fennhangon Amhar. – A bűnös itt van előttetek. Halált adott akkor, amikor az életnek kellett volna sarjadnia. Megölték Amlawadot a Földanya szolgálóját…
− Úgy vadásztuk le, mint egy állatot! – ordította Ghart. – Azonban az apád úgy is harcolt, mint egy állat! Ledöftem volna, hogyha nem kapja el a késemet! Úgy vérzett el, amikor agyonvertük, mint az a jószág, amit az előbb öltél meg!
Amhar rápillantott. A szemei szinte villámokat lövelltek. Ghart elhallgatott, majd rángatózni kezdett. Srub azonnal lefogta, míg Rochad átnyújtott egy kőbaltát Amharnak.
− Te leszel most az áldozat – mondta fagyosan Amhar. – Bűnt követtél el, ahogy a barátod is. Hueil, lépj elő!
Dulakodást kelt a tömegben, de a következő pillanatban két férfi rángatta elő Hueilt, majd a földre lökték. Az nem üvöltött, nyugodtan várta a sorsát…
− Miért tetted ezt? – kérdezte Amhar.
A sebhelyes azonnal megszólalt.
− Hogy miért? Mert az apád baltájával máshol mi lennénk a vezetők! Elmondom nektek, hogy halt meg a Földanya kegyeltje. Vadállatként hajtottuk fel, persze előtte meglőttem nyíllal. Sebzett vadként vánszorgott fel a hegyen, amikor elkaptuk és sarokba szorítottuk. Én ledöftem, a szeme felett…
− És a balta?
Amhar szíve hevesebben kezdett el verni, hamarosan megtudja, hogy hol az apja legféltettebb kincse… Azonban Hueil elkezdett kuncogni, ez nyers és vad kacajba fordult.
− Nem találtuk meg nála! – bukott elő belőle
Ghart is felpillantott, majd gúnyosan rávigyorgott. Elővillantak fogainak megfeketedett, ritkás oszlopai.
− A hegy felfalta a drágalátós baltát – vonyította a másik.

Amhar megszédült, végigpillantott a törzsbelieken. Az arcukat csak a lángok világították be… Ez csak egy valamit jelentett, ha nincs nála a rézbalta, kiesik Földanya kegyeiből… A kezei rászorultak a kőbalta nyelére… Az izmai megfeszültek, majd felemelte a fegyvert és lesújtott Ghart fejére. A fegyver éle beleütközött a férfi koponyájába megakadva a csontba, behatolva az agyvelőbe. Ghart teste még újra és újra összerándult, ahogy az oldalára dőlt, majd az izmainak vonaglása alább hagyott. Amhar kirántotta a fegyvert, majd újra felordított.

Nincs nála a balta!

Hueil még mindig röhögött, mikor a balta agyvelőtől és vértől mocskos éle vállon csapta. A csapás erejétől a sebhelyes bal karja leszakadt, már csak néhány izomrost tartotta a helyén. Hueil megtántorodott. Amhar belekiáltott az éjszakába, Hueil ádámcsutkájára sújtott, az ocsmány roppanással tört darabokra. Hamarosan ő is holtan terült el a földön. Szája örök jajkiáltásba forrt… Térdre zuhant.

A balta! Örökké elveszett.

− Legyetek átkozottak! – bömbölte Amhar a döbbent falusiak szeme láttára a hegyek felé.

Felfalták az apját, az örökségét. Azonban a kővé vált óriások csak nézték. Miknek bércei között Amlawad aludta örök álmát.



Amhar gyermekei még emlékezttek eltűnt nagyapjukra, ahogy az ő fiaik is. Azonban, mire a falvak városokká duzzadtak, a rezet felváltotta a bronz, majd azt a vas, már elfelejtették azt is, hogy egyáltalán létezett.

Amlawad elfeledve hevert 5000 éven át egy gleccserbe fagyva, míg véletlenül rá nem bukkantak az Ötz völgyében.

A férfi barnára összeszáradt múmiája mellett egy régies kialakítású rézbalta hevert.

Előző oldal Stephen Rackham