Csere

Fantasy / Novellák (886 katt) Anonymus R. Chynewa
  2013.12.30.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2014/1 számában.

…Hajnali harmat telepedik arcomra. Minden tagom sajog, tüzel, de e lágy nedv kellemesen hűti testem. Érzem, tudom, felébredtem, s jól tenném, ha ennek megfelelően kinyitnám szemeimet, de valamiért nem tudom. Megpróbálom megdörzsölni szemhéjamat, de az első mozdulatnál megreked az elhatározás; iszonyú fájdalom hasít az alkaromba. Tehetetlenül ejtem vissza karom a földre.

…Lassan tudatára ébredek a külvilágnak. Ragacsos szél fú… Füstszagot… és dögkeselyű rikácsolását hozza. És még valami édeskéset… vérszagot. Érzem, tudom, fejem zavaros emlék-raktárában ott van mindenre a válasz, de… most nem férek hozzá a válaszokhoz. Még azt sem tudom, ki vagyok én? No és… hol vagyok?!

Kezdek rájönni, hogy csak akkor lesz esélyem utat találni elzárkózott énemhez, ha mégiscsak kinyitom szemeimet. Így hát minden erőmet összeszedve, újra megmozdítom kezemet. Az akció kevesebb fájdalmat zúdít elkínzott idegrendszeremre, mint amennyire számítottam. Vagy amiatt, hogy eszmélésem pillanatában sokkal érzékenyebb voltam a fájdalomra, vagy az idegrendszerem kezd eltompulni… végeredményben teljesen mindegy. Érzem, hogy kezem közeledik arcomhoz. Gyanúsan recsegnek-ropognak csontjaim, s valami cuppogó, csörgő hang keveredik a keselyűk rikoltozásához.

Ráejtem kezem az arcomra. Abban a pillanatban tudom, miért nem látok. Alvadt vér borítja az arcom, a szemem! Nem! Az nem lehet, hogy megvakultam! Eszelős igyekezettel, félelemmel telve kezdtem ledörzsölni képemről a rákérgesedett vitae-t; közben még fájdalmaimról is sikerült megfeledkeznem.

Majd’ felkiáltottam megkönnyebbülésemben, ahogy az első fénysugár a tekintetembe kapcsolódott. Úgy érzem, farkasszemet nézek a Nappal, s ez a versengés hamarosan könnyeket csal a szemembe. Elfordítom hát fejemet; minő csoda, egy csillag legyőzött egy embert!

Nyögve feltápászkodom, s végig nézek magamon. Siralmas látványt nyújtok, annyi szent. Csupa vér, csupa sár a ruházatom, bőr nadrágomat valami éles eszközzel végig hasították jobb lábamon, a jobb lábammal együtt. Testemet láncing borítja, több helyen azonban úgy tűnik, ez nem védett meg igazán. A láncszemek rojtosra kaszabolódtak rajtam, egy nyílvessző áll ki a bal vállamból, s egy a bal combomból. A jellegzetes, fekete tollú vesszőket felismerem, ám egyelőre még nem tudom hova tenni őket. Aztán észreveszek egy vesszőcsonkot lovaglócsizmámban, ám ez nem érte lábamat. Köpenyem csatja szinte fojtogat, így hát leoldom magamról. Lucskos cuppanással omlik mögöttem a földre.

Az arcomra alvadt vér a homloksebemből származik, valószínűleg ennek köszönhetem memóriazavaromat is. Mindent összevetve úgy gondolom, szerencsésnek kell éreznem magamat, hogy egyáltalán életben vagyok. Lassan körülnézek.

Egy erdőben vagyok, pontosabban egy tisztáson. A füst egy még mindig parázsló fa házikó romjaiból származik. Körülöttem vér áztatta sárrá a földet… és halottak! Rengeteg holttest borítja a kis tisztást, de még az erdő fái között is látni vélem a tetemeket. Emitt egy lándzsa döfött át egy embert úgy, hogy az eldőlni sem tudott, hisz’ a fegyver megtámasztotta; amott egy fejehagyott test, és… orkok! Zöld, pikkelyes testű tetemek keverednek mindenfelé az emberekével, mint egy túlvilági, obszcén orgia résztvevői. Ekkor értem meg a fekete tollú nyílvesszőket; az orkok használnak ilyet!

Azaz… MI használunk ilyeneket a nyamvadt puhányok ellen! Furcsa érzés kerít hatalmába; nem tudom, ki vagyok! Nem csak a nevemre nem emlékszem, abban sem vagyok biztos, ember vagyok-é, vagy ork? Ám egyre erősebb bennem a meggyőződés, hogy a farkasszellem népéhez tartozom. Akkor viszont hogy kerülnek belém ezek a fekete tollú vesszők?

Korszakalkotó ötletem támad; a legjobb, ha ellenőrzöm bőröm színét!

A ráfolyt vértől eltekintve… fehér. Hát ember volnék?… Ezzel egy időben egy emlékkép jelenik meg előttem. Még porontyként a családi barlangban a testvéreimmel játszom, aztán föltűnik anyám, s egy darab véres húst vet elénk… s mi rávetjük magunkat.

Ork. Tehát mégiscsak ork vagyok. Akkor viszont mit keresek ebben a nyomorúságos testben? És még mindig nem tudom, ki vagyok, és hogy kerültem ide?

Újra körülnézek a tetemek közt, hátha találok ismerőset. Hamarabb találok, mint gondoltam volna. Előttem fekszik egy ork bőr vértben, bőr sisakban, egyik kezében kis fapajzs, másikban törött kard. Mellkasából rövid kard mered elő. Én vagyok az.

Ez nem lehet igaz! Hát mi folyik itt?! Meghaltam, és mégse! Ember vagyok, és ork is! Hiszen már mindenre emlékszem! Emlékszem egész eddigi életemre és ORK VAGYOK!!!

Azonnal találnom kell valakit, aki segít! Aki segít kibogozni elmémben a kibogozhatatlan csomókat, aki megmondja, ki vagyok!

Véletlenszerűen indulok el az egyik irányban az erdő felé. A faház üszkösödő csontvázát szándékosan kerülöm el, magam sem tudom, miért. Talán még mindig van valami, amire nem sikerül visszaemlékeznem… De tényleg! Védtük a házat, vagy támadtuk?…

Ám hirtelen mindez másodlagossá válik. Az erdő szélén ugyanis a bozótosból négy fickó ugrik elém, orkok. Megkönnyebbülök. Végre valaki, aki esetleg tud segíteni! Ám ezekben nincs semmi segítő szándék. A négy zöld arc elé ugyanis négy rövid íj emelkedik.

- Dögölj meg, nyamvadt tésztaképű! - hörgi még egyikőjük reszelős hangon, a következő pillanatban pedig már kár volna magyarázkodnom. De azért megpróbálom.
- Várjatok! Én is… - ekkor csapódik belém az első vessző. A vér spriccelve tör elő a torkomból, elhal a hangom.

S ekkor végre minden az eszembe jut! Hősies viselkedésem elismeréseként a legutóbbi összecsapás után törzsem sámánjától kaptam egy amulettet. Kérdésemre válaszolva azt mondta, ez egy Deus Ex Machina. Mivel továbbra sem látta felvillanni tekintetemben az értelem szikráját, tovább magyarázott.

- Bátorságod példaértékű a törzsünkben, fiam! Ezért úgy döntöttem, hogy egy véletlen találat, vagy egy eltévedt nyílvessző egyszerűen nem okozhatja a halálodat! Ez a varázsszer megóv téged a haláltól, DE CSAK EGYETLEN EGYSZER! Abban a pillanatban, hogy a halálos sérülést elszenveded, a lelked kiröppen porhüvelyéből, s a legközelebbi élőlény testébe kerülsz, száműzetésre ítélve annak lelkét! Érted már, fiam, micsoda hatalmas kegyben részesültél?!

Aha…

1999.09.06.

Előző oldal Anonymus R. Chynewa