Csak egy kő

Fantasy / Novellák (1339 katt) Anonymus R. Chynewa
  2013.08.13.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/8 számában.

1.

A napfény kellemes-langyos ragyogással szűrődött át a fiatal nyárfaliget aranyló levelei között, mintegy cirógatva a selymes fűszálakat, és a fehérlő fatörzseket. Lágy szellő kelt táncra a hosszú fűszálakkal, rávéve őket, hogy tenger habjaként hullámozzanak, keresztül a ligeten… Idilli is lehetett volna.

Ha nem lett volna csend. Nem az a kellemes, suttogó csend, ahol azért hallhatóak a rovarok neszezései, a madarak éneke s röpte, vagy akár egy nagyobb termetű lény lélegzése, nem. Ez a csend minden volt, csak idillikus nem.

Ez a csend a vihar előtti csend volt. Nem neszeztek a bogarak, nem zajongtak a madarak, néma csend ereszkedett a tájra. S mintha megérezte volna, még a szél is alább hagyott, megpróbálva lábujjhegyen járni… csak a napfény nem zavartatta magát.

Puha bőrmokaszinba bújtatott lábfej lépett egyet előre. Hang nem hallatszott, de még a fűszálak fájdalmas sercenése sem; ami nem is meglepő, a hosszú, selymes szálak valósággal kitértek a puha léptek elől. Az elf semmi nyomot nem hagyott.

Ahogy ősei sem, már évezredek óta. A könnyűléptű nép, ahogy mindig is nevezték őket… ám ez a fajta nyomtalanul járás már nem az, mi régen volt. Régen ez egy képesség volt, egy adomány. Egyfajta faji adottság, ha szabad így fogalmazni… ám mára ezek a megkülönböztető sajátosságok mind eltűntek. Oda az infravörös tartomány érzékelésének képessége, oda a hosszú élet, oda a természetfelettien éles érzékelés képessége… és oda a nyomtalanul járás. Mindaz, mi ma megkülönbözteti ezt az elfet a többi intelligens lénytől (és ami azt illeti, a legtöbb elftől is), kizárólag gyakorlással, és kitartással elért specialitás.

Az elf beleszagolt a levegőbe. Bár népe már korántsem olyan hatalmas, mint rég, azért még kellően elszigetelődő ahhoz, hogy ne nézze jó szemmel az idegeneket. Főleg, ha törvénytelen módon, loppal akarnak átjönni a határon.

Régen a határvadászok voltak az elf társadalom számkivetettjei. Hiszen a birodalom határain kellett járőrözniük, hol a legtöbb káros külső hatás érhette őket… Ám most ők a birodalom első és utolsó védelmezői, kik nélkül a külső hatalmak gond nélkül leigázhatnák népüket.

Egy ág reccsent. Az elf felkapta fejét, s tekintetét a hang forrása felé fordította. Durva, katonai bakancs, nemtörődöm léptek, fegyverolaj szaga, torokhangú, ismeretlen nyelvű szavak… és orkbűz.

Orkok!

Minden népnek megvan a maga elmélete arról, hogy ki a felelős, és miért is tűnt el a mágia Cerryton világáról. Van, aki szerint a világ túl gonosszá vált. Van, aki úgy véli, csak egyfajta mágia-apályról van szó, és hamarosan visszatér. Az elfek úgy vélik, egy velejéig romlott, őrült faj így akarja megnövelni hatalmát a kontinensen, tekintve, hogy az ő mágikus hagyományaik a legkezdetlegesebbek… és ez a faj nem más, mint az orkok bűzhödt népe!

Az elf előkészítette fegyverét, majd könnyed szökelléssel a hang irányába indult.

2.

Utálta. A napfény kegyetlenül a szemébe vágott, a virágportól tüsszentenie kellett, a fű meg… mindenáron meg akarta nehezíteni a következő lépést. Meg a következőt, meg az azután következőt… És minden olyan zöld! Legszívesebben gondolkozás nélkül visszafordult volna, és hagyta volna az egész „keress egy elfet, és hozd elém a fejét” dolgot, ám a törzsfőnök határozott utasítását nem lehet semmibe venni…

De az utálatot senki nem vehette el tőle.

Érezte, már az Őrült Hegyesfülűek területén jár. Mindent áthatott a dölyfös önbizalom, és a rosszindulatú felsőbbrendűség-tudat…

Tudta, hogy küldetésének van értelme. A farkasszellem gyermekei tudták, hogy az elfek voltak azok, kik megszerezték maguknak az összes mágiát. És azt is tudta, hogy a sámán vette rá a törzsfőnököt, hogy szerezzen neki egy elf fejet, hisz abból vissza tudna nyerni egy kis mágikus erőt magának, és talán valahogy visszacsinálhatná ezt az egészet… Bár azt nem tudta, hogy tulajdonképp mi is a mágia, hisz születése előtt eltűnt a világból… Talán valami finom, és ehető, és laktató… de azt tudta, hogy a Hegyesfülűeknek köze van az eltűnéséhez.

Ettől függetlenül, nem kellett szeretnie a küldetést. Ettől függetlenül utálta az egészet. Bezzeg a testvérei a közeli falvak ellen mehettek portyára… úgy érezte, a Farkasszellem pikkel rá.

Figyelmetlenül rálépett egy ügyesen megbújó, száraz ágra, s káromkodva állt meg. Még ez is! Amilyen szerencséje van, tuti meghallotta valami rózsaszín popóarcú, és jól kilyuggatja a bundáját… annak pedig nem csak a törzsfőnök meg a sámán nem örülne, de ő maga se!

Mindkét kezét az övére helyezte, hogy ha szükség van rá, villámgyorsan előránthassa fegyvereit. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapott egy súlyosabb kődarabot, és jó messzire hajította a susnyásba.

3.

A határvadász egyre közelebbről érezte az ork szagát. Érezte, ez most nem egy egyszerű határátlépés, nem egy kóbor ork tévedt át. Ez az ork határozott céllal jött, és… egyedül volt? Mikor történt utoljára olyan, hogy egy magányos ork betévedt a birodalomba? Amennyire képes volt emlékezni, ilyen eddig egyszer sem történt.

De nem is számít. Az ork hamarosan elpusztul, teteme pedig tovább táplálja a selymes füvet, és a fehér kérgű nyárfákat… Megengedett magának egy félmosolyt, ahogy megpillantott valamit. Talán az ork terepszínűnek szánt kezeslábasának egy tenyérnyi foltját? A lombok túlságosan sokat takartak, ha pontos lövést akar leadni, közelebb kell lopakodnia…

Igen, semmi kétség, ez egy ork. Még mindig nem látszik teljesen, és a tiszta fejlövéshez nem árt, ha mozdulatlan a célpont… de bánja kánya. Legfeljebb lassan, szenvedve múlik ki.

Ebben a pillanatban megzörrent valami a háta mögött! Ez meg hogy lehet? Ketten lettek volna? Vagy valahogy mögé lopakodott? Nem, az nem lehet, ekkorát nem hibázhatott… Pár szívdobbanásnyi időre megremegett a bizonytalanságtól, majd döntött, és lőtt. A másik golyó majd jó lesz a háta mögötti támadónak…

4.

Puskalövés dörrenése zavarta fel a ligetet, valami az arcába csapott, ő előrántotta pisztolyait, és vadul tüzelni kezdett a torkolattűz felé. A golyók szétszaggatták a leveleket és a csendet, madarak röppentek fel, pillanatra elsötétítve a gonosz napsugarakat, vad örömmé változtatva a kellemes megelégedést, amit a pisztolyok folyamatos dörrenései okoztak. Még néhányat kattantak a fegyverek, ahogy üres tárral is tüzelni próbált, aztán újra csend lett. Alig érezte az arcán csúfoskodó sebhelyet, ahogy lassan közelebb lépett, és újratárazta pisztolyait. A sebhely cool! Bejön a csajoknak… Tudta, hogy eltrafálta az elfet, talán többször is, hiszen vércseppek tarkították a zöldet, de azért biztosra kell menni.

A pisztolyokat maga előtt tartva lépett a bozót mögé.

Az elf haldoklott, semmi kétség. Puha bőrzekéjén több helyen is átütött a vér, szája sarkából is csordogált… ám a szemei nem voltak üvegesek. Azok a szemek gyűlölettől ragyogtak!

És az ork csak ekkor vette észre, hogy az az elf puska, a röhejes virág meg inda mintákkal, még mindig az elf karjaiban fekszik, és egyenesen rámered! Villámgyorsnak szánt mozdulattal emelte fel a fegyvereit, s csak az utolsó pillanatban jutott eszébe a sámán instrukciója: „A farkasra mondom kölyök, ne a fejét! Érted? A fejének ne legyen semmi baja, különben felesleges az egész! A lényeg az agyában van!”

5.

Billy vígan baktatott a poros országúton. Végre elhagyhatta azt az átkozott erdőt… mindent összevetve, jó nap volt ez! Szerzett két vagány sebhelyet (egyiket ugyan vállba; ez nem segít a gyorstüzelésben, de a másik az arcra került, ami nagyon menő!), és a küldetés is sikerrel zárult. Baljában a vértől átázott zsák, mely pont alkalmasnak tűnt egy fej elszállítására, a hátán pedig az elf virágmintás flintája… elég egyszerű darab, de kifejezetten pontosnak tűnt, a kidolgozása miatt biztos megér pár aranyat.

„Botor népség. Azt hiszik, még sokáig élhetnek így elzárkózva...? Hiába lőnek olyan fene pontosan, ha mindenki másnak sokkal több lövésre van lehetősége. Egy puska sosem lehet olyan hatékony, mint egy pisztoly. Pláne kettő. A sámán is elmehet a… ahová a sámánok mennek, ha már nem kellenek senkinek. Még hogy mágia…

És amíg az elfek így vigyáznak az erdeikre, addig tuti nem kezdenek bányászni… és addig tuti nem lesz elég lőszerük soha.

Így még egy magamfajta kölyök is könnyedén legyőzheti őket… És nem kell hozzá más… csak egy kis előny. Egy kis elterelés. Csak egy kő…”

2013-08-06

Előző oldal Anonymus R. Chynewa
Vélemények a műről (eddig 3 db)