A lovag és a boszorkány I.

Fantasy / Novellák (897 katt) Cyrus Livingstone
  2010.09.28.

Erodon, Nagy Csillaghullás utáni 1015. esztendő

Raoul lovag komoran léptetett hóka lován a hegyoldalnak felfelé. Az ösvényt kétoldalt sűrű erdő vette körül, a fák koronái csaknem teljesen eltakarták a csillagos eget. Lassan leszállt az éj, s a rengeteg hangjai – az itt-ott huhogó baglyok, csörtető vadak és tutuló toportyánok – baljóslatúan csengtek a lovag fülében. Raoul nem érzett félelmet, mégis kínosan egyedül érezte magát, ahogy közeledett célja, a boszorkány sziklavára felé. Attól nem kellett tartania, hogy eltéved, mivel az egyre gyakrabban felvillanó lidércfények mutatták neki az erdei ösvényt. Nyilvánvalóan ez csapda, de Raoult a legkevésbé sem érdekelte. Száz csatával a háta mögött, kérges tenyérrel és még kérgesebb szívvel nem vágyott újabb hőstettre. Ideje végleg szembenéznie a végzetével.

A fák lassan ritkultak körülötte, ahogyan az erdő széléhez közeledett. Dísztelen, fekete pajzsán megcsillant az Erodon két holdjának, a Basiliscusnak és a Ptenarrnak fénye. Hűvös, tavaszközépi szellő fújt szembe. Immár a harminchetedik tavasz a lovag életében… majd’ két évtizednyi kóborlás, háborúk és párbajok sorozata… játszadozás egy fabatkát sem érő élettel…

Komor merengéséből egy lidérc támadása riasztotta fel. A semmiből előbukkanó szellemlény nőalakot öltött, majd egy visító kacaj kíséretében nyaka hirtelen megnyúlt, feje fogakkal teli szájjá nyílt, s kobraként kapott a lovag nyaka felé. Raoul épphogy maga elé tudta kapni a az aranyozott, rontás elleni pajzsot, rajta a Nap szimbólumával. Fáklyájával a támadójára suhintott, de a démoni lény addigra köddé vált. Raoul vállat vont, s folytatta útját. Kisvártatva kijutott az erdőből, egy tisztásra ért. Itt újabb, bizarr formájú lidércek próbálták rémisztgetni a vakmerő utazót. Raoult hidegen hagyta a látvány, tudván tudva, mindez csak mágia keltette illúzió. Ám a lova megmakacsolta magát, s egy tapodtat sem mozdult. Raoul óvatosan lekászálódott a nyeregből, és néhány nyugtató szót sugdosott a hátasa fülébe. Ezután egy kendővel letakarva a rémült állat szemeit, kantárszáron vezette tovább a paripáját. A morgó-hörgő, jajongó lidércek lassan elhalványultak mellettük, de nyomban új alakot öltöttek. Először egy arannyal teli, vakító ragyogású kincsesláda jelent meg az út szélén, majd – mintha a ládából keltek volna ki - két aranyhajú, lenge öltözetű fiatal lány kezdte csalogatni a lovagot.

– Gyere bátran közénk, vitéz lovag! Mi vagyunk az igazi kincs! – szólongatták Raoult kihívó mosollyal, miközben egymást ölelgették, simogatták szemérmetlen érzékiséggel. – Jöjj, csak jöjj, nem bánod meg! Nálunk nem fog berozsdásodni a pengéd, de nem ám! És nem is tompul el a hegye! Van-e merszed megküzdeni velünk ifjú vitéz? Vigyázz, még lefegyverzünk! Ha-ha-ha!

Így évődtek Raoullal a lidérclányok, egymás szavába vágva. Kacagásuk egyszerre volt gyöngyöző és trágár. A lovag válaszra sem méltatta őket, ehelyett kiragadott egy öklömnyi követ az út porából, s a túlvilági cemendék közé dobta. Inkább kíváncsiságból tette, mint dühből, de pontosan az történt, amire számított. A kő akadálytalanul áthatolt a két lidérclányon, ők pedig egy pillanatra rá szertefoszlottak, mintha ott sem lettek volna. A díszes, ragyogó kincsesláda is tovatűnt, a lovag ekkor vette észre a fáklyája fényénél, hogy a láda hűlt helye bizony a szakadék pereme! Raoul gúnyos mosollyal pillantott a csapdára. Micsoda ósdi, gyerekes trükk! Mint a tündérmesékben! Egy királylányt elrabló boszorkától Raoul ennél jóval többet várt. Ahogyan haladt tovább az ösvényen, már láthatóvá váltak a boszorkány búvóhelyének körvonalai, amint baljósan feketéllenek a távolban. Mint valami sokszarvú fenevad, úgy hatolt a csillagos égbe a sziklavár oromzata. Lidércek már nem voltak sehol, a lovagot a fáklyája fényén túl körbeölelte az éjszaka csöndje. Váratlanul akadály állta útját. Az utat két fa keretezte, közöttük hatalmas rönkök feküdtek egymás hegyén-hátán. Közelebb érve a lovag észrevette, hogy a két lombos fa között hatalmas pókháló feszül, közepén pedig egy jó háromlábnyi förmedvény terpeszkedett. Kikerülni nem lehetett. Bal kéz felől a szakadék tátongott, jobb kéz felől sűrű bozótos állta el az utat, amelyből nyugtalanító neszezés hallatszott. Raoul nem kis bosszúságára még az előbbinél is nagyobb nyolclábú mászott elő a bokrok alól. Ezek már valódiak voltak. Hogy a lovag „öröme” teljes legyen, a farakás mögött egy harmadik förmedvény kezdett el mocorogni. Na, ezek szépen összegyűltek a tiszteletére! Nem volt idő a tétovázásra, a lova már kezdett megbokrosodni, érezvén e szörnyek szagát. Raoul gyorsan leakasztotta a nyeregkápáról a csatabárdját, s belehajította a háló közepén terpeszkedőbe. A bárd pörögve-süvítve száguldott, nyomban kettészelve a szőrös célpontot, átszakítva a hálót. A lovag ezután a buzogányát kapta kézbe, a fáklyát lándzsaként előreszegezve rohamozott. A két megmaradt hálószövő riadtan próbált menekülni a tűz elől, de Raoul nem adott esélyt nekik. Vagy másfél percen át szakadatlanul járt mindkét karja, mint a cséphadaró, míg végre füstölgő, nyálkás, élettelen kupacként zsugorodott össze a két bestia.

– Átkozott férgek! – szitkozódott lihegve. – Süllyedjetek a Pokol mélyére a gazdátokkal együtt!

Összeszedte fegyvereit, majd átsegítette reszkető hátasát a primitív blokádon, elszántan haladva tovább célja felé. Már alig egy fél nyíllövésnyire közelítette meg a sziklavárat, midőn egy újabb fénylő lidérc nőtt ki a földből, elállva az utat. A jelenés egy hatalmas küklopsz volt, kétélű szekercével a kezében.

– Fordulj vissza, lovag, különben halál fia vagy! – bömbölte a lidérc-óriás.

„Nem hátrálhat meg az, kinek szívét erény vértezi, igaz útról lelkét bűbáj el nem térítheti.” – idézte félhangosan Raoul a lovagi kódex egyik bölcsességét.

– Fordulj vissza, vagy lesújtok rád! – ismételte meg a küklopsz mennydörögve.
– Ne ijesztgess, te egyszemű ripők! Te is olyan illúzió vagy, mint a társaid! – felelte Raoul harciasan.
– Gondolod? – az óriás válaszképpen egy közeli fa törzsét szelte ketté könnyed suhintással. Raoul azonban nem hátrált meg. Ha veled van az igazság, ezer veszedelem között sem érhet baj, idézte tovább magában a kódex szövegét. Fennhangon viszont így szólt:
– Félre az utamból, egyszemű! Nekem az úrnőddel van dolgom, nem holmi hitvány csatlóssal, aki csupán káprázat! Rajta, sújts le rám, ha mersz!

Raoul elhajította fáklyáját, kardot rántott, s pajzsát feje fölé emelve támadóállásban várta az óriás csapását. A küklopsznak nem kellett kétszer mondani. A hatalmas szekerce mennykőként zúdult le, de a fényes pajzshoz érve, mintha füstté vált volna.

– Armorlas pajzsát viseled! – dörmögte az óriás, fegyverét leeresztve. – Ez derék dolog, lovag úr! Rendben, továbbmehetsz! De ne feledd, ha itt belépsz, úgy meghalsz a külvilág számára!

Választ nem várva, a küklopsz amilyen hirtelen bukkant fel, úgy vált semmivé. Raoul néhány pillanatig gyanakodva tekintett körbe, majd folytatta útját. Most már igencsak a szeme közé akart nézni annak a boszorkánynak! Egyszeriben fények gyúltak a sziklavár belsejében, barlangszerű ablakok váltak láthatóvá, mint megannyi figyelő szem. Mint valami éhes száj, úgy sötétlett Raoul előtt a furcsa, hegybe vájt erődítmény bejárata. Újból meggyújtotta a fáklyáját, s határozott léptekkel gyalogolt bele az ismeretlenbe.

* * *

Raoul egy fegyverkovács fiaként látta meg a napvilágot Ulamasban. A küzdelem művészetét tizenhét éves korától kezdte elsajátítani, midőn besorozták Dubois gróf seregébe, s egyenest a harcmezőre került. Dubois azon kevés főurak egyike volt, aki hű maradt Erhard királyhoz, Ulamas uralkodójához, és segített neki letörni a pártütő bárók és hercegek ellenállását. Raoul a háború vége felé, Oxendorf ostrománál tűnt ki vitézségével, ahol többek közt Dubois életét is megmentette. Hálából a gróf az elfoglalt vár romjainál lovaggá ütötte Raoult, aki így a nagyúr vazallusaként már a hadmozdulatok irányításában is részt vett.

A béke eljövetelekor Raoul, mint tanácsadó szolgált a gróf alatt, nem egyszer segítette őt a törvénykezésben is. Dubois bejáratos volt a királyi udvarba, ahol Raoult, mint pártfogoltját bemutatta az uralkodónak. Az ifjú lovagnak persze a hosszadalmas udvari ceremóniák után a király tiszteletére rendezett lovagi tornák jelentették az igazi kikapcsolódást, az előkelő nemes ifjak legnagyobb bánatára. Ezek az elkényeztetett piperkőcök azt hitték, a lovagi élet a solymászatból, a fényűzésből és a szép dámáknak adott szerenádokból áll (valamint a cselédlányok megejtéséből!), a lovagi tornák szabályrendszere pedig a harcmezőn is érvényes. Idővel Raoul, elunva az udvari élet ál-örömeit és praktikáit, a hűbérurától kapott, szerényen jövedelmező vidéki birtokára vonult vissza, ahol két-három apród fegyveres kiképzését vezette. Bár tanítványai rajongtak érte, mégis tétlenségnek érezte ezt a csendes életet. Elsősorban katonaembernek vallotta magát, nem pedig lovagnak. Végül eljött ismét a katona ideje. Kétévnyi várakozás után (Raoul két évtizednek érezte ezt!) elérkezett hozzá a hadba hívó szó. Ulamastól nyugatra, a Xaddel-hegység ormain fekvő két szövetséges fejedelemség, Venevitus és Talacas kérte Erhard király segítségét a gonosz, túlvilági friddek inváziója ellen. Ulamas képviseletében Dubois gróf bandériuma erősítette Peyrolles és sógora, Solomnus király seregeit. Raoul a hír hallatán örömmel tett eleget vazallusi kötelezettségének, mivel Dubois-t inkább tekintette mentorának, mint hűbérurának.

Raoul hazája egyike volt azoknak a kis királyságoknak, amelyek a legendás Ruwenor Birodalom romjain csíráztak ki. A ruwenor királyok hatalma a nyugati óceán partjától a keleti Milgras-hegységig terjedt, északon a Hó-tenger, délen a Tenger-tó és az Arany-sivatag határolta országukat, így a későbbi krónikák a „négy világtáj összekötőiként” emlékeztek meg róluk. Azonban másfél századdal Raoul születése előtt az elégedetlenkedő tartományok néptömegeinek lázadása, az északi barbár hordák támadásai megingatták a birodalmat. Eközben, a Xaddel-hegyektől nyugatra a Lenti Világból sosem látott nyálkás, pikkelyes félszerzetek bújtak elő, mint susnyók a föld alól, eső után. A ruwenorok friddeknek, „embertelennek” nevezték e bizarr lényeket, akiknek vérszomja nem ismert határt. Ezrével kezdtek özönleni a Lenti Világ legszennyesebb bugyraiból, ragályként ellepve az Erodont. Még a leghatalmasabb mágusok is meghajoltak előttük, s lettek prófétáikká. Útjukat temetővé vált városok, járványoktól elnéptelenedett földek jelezték. Szentségtörő oltárok emelkedtek a kiirtott népek csonthalmából. Ahol a friddek uralkodtak, ott az emberek is hasonlatossá váltak hozzájuk. Az értelem és az együttérzés többé nem számított, a vak ösztönök hullámai csapkodták egymásnak a túlélők maradékait.

E vérzivataros évszázad új hősökért kiáltott. A saskarmaikat próbálgató fejedelemségek vállvetve harcoltak a sötétség erői ellen. Tárt karokkal fogadták a messzeföldről érkező vitézeket, még az északi barbár törzseket, s a hírhedt keleti nomádokat is megnyerték ügyüknek. Csatlakoztak hozzájuk a titokzatos Fény Lovagjai, akik oroszlántestű griffek hátán, az égből lecsapva harcolnak. A nyugati szigetvilág amazonjai szintén kivették részüket a vitézségből. Vérmedvéiken vágtázva korábban már Ruwenor hatalmával is dacoltak. Hosszú, küzdelmes évek után végre a népek tengerárja elmosta a friddek írmagját is. Az Erodon eme sarka végre fellélegezhetett. Nem így Raoul, kinek szíve mély gyásszal telt el, mivel pártfogója, Dubois elesett a harcokban. Nem találván helyét az új világban, birtokán túladva, céltalan kóborlásba kezdett. Országokat járt be, köztük az észak-keleti Drovenföldet. Végül Brixenhauf városában a lovagi torna bajnoka lett, neves vitézeket utasítva maga mögé. Ennek már két éve… újabb, véget nem érő kóborlások, vissza nyugat felé… korai árkok a szemek alatt…

Visszatért Talacasba, ezúttal Solomnus király egyetlen leányát kell megtalálnia. Nagy a tét: ha visszaviszi Isabelle hercegnőt apja udvarába, férjhez adják hozzá. Szentséges ég, mint a mesékben! Honnan vette a király ezt az őrültséget, hogy egy közönséges lovaghoz adja a lányát, s rá bízza egy ország sorsát?! Ha valaki, hát pont én nem vagyok alkalmas semmilyen trónra, gondolta keserűen Raoul. De most már ez sem számít. Raoul biztosra vette, hosszú útja véget ér e küldetés során.

* * *

A lovag már majdnem egy fertályórája bolyongott a különös sziklavár belsejében, de egy lelket sem talált. A falakból itt-ott, gyémántragyogású kristálytömbök türemkedtek elő, ők árasztották el a folyosókat földöntúli, narancsvörös fénnyel. A boltozatot több helyen támpillérek, támívek erősítették meg. A barlangszerű bejárat közvetlenül egy nagy csarnokba torkollott, ahonnan további folyosók, lépcsősorok ágaztak el. Raoul lopakodva, méterről-méterre próbálta felderíteni e titokzatos helyet, mely egyáltalán nem tűnt kísértetiesnek. Sőt, néhol kifejezetten barátságosnak tűnt. Még egy istállószerűséget is talált a lovának, friss szénával! Ettől persze nem hagyott alább a gyanúja. Hátasát kipányvázva, továbbindult. A folyosó (vagy barlang?) falában több faajtót is talált, melyek kis szobákba nyíltak. Raoul óvatosan bepillantott mindegyikbe, de gyilkos csapdák helyett szokatlan dolgokra lelt. Az egyik ajtó mögött könyvtárszobát talált, a másik helyiség kincseskamraként szolgált, tele arannyal-gyémánttal, a sarkokban antik márványszobrokkal. De sehol egy pókháló, sehol semmi por! Ez a hely tehát nem lakatlan! Raoul mégsem mert a csillogó tárgyakhoz érni, csak a kardja hegyével kocogtatta meg őket óvatosan. Így meggyőződhetett róla, nem káprázat, amit lát, mégis ördögi mesterkedést sejtett bennük. Lopakodva megindult fölfelé az egyik lépcsőn. A sarkantyúinak a csendülésén kívül nem hallatszódott más zaj. A lovagnak az az érzése támadt, hogy várnak rá. Lassan felért az emeleti szintre. Ugyanolyan barátságos látvány fogadta, mint lentebb. A falakon itt is fénykristályok gyúltak, a folyosóról ugyanúgy faajtók nyíltak kisebb szobákba. Váratlanul furcsa nesz ütötte meg a lovag fülét. Mintha fémes csörömpölést hallana valahonnan a folyosó végéről. A hang irányába tartva egy díszes, arany szőttes kárpittal elválasztott kamrát fedezett fel. A kamra egyik sarkában egy görnyedt, rongyos, fekete fejkendős anyóka tett-vett a tűzhely körül. A tűz fölé egy bádogüst volt függesztve, amelyben gyanús lötty bugyogott. A füst egy kürtőszerű nyíláson gomolygott a szabadba. Ez lenne hát a boszorkánykonyha! A banya éppen háttal állt a lovagnak, így nem vette észre az érkezőt. Raoul, kihasználva helyzeti előnyét, vadul megragadta az anyókát, kardját a torkának szegezve rárivallt:

– Vége a mesterkedéseidnek, boszorka! Add elő a hercegnőt, ha kedves az életed!
– He? – fájdalmas, értetlenkedő nyögés volt a válasz a banya részéről. Szemei vaksin pislogtak a lovagra. Szemlátomást nem fogta fel a helyzetét.
– Ne add a félkegyelműt, vén satrafa! – hörögte Raoul egyre türelmetlenebbül. – Hol van a hercegnő?!
– A… hencegő? – motyogta a vénség bután, rémülettel a hangjában. Raoul ismét megragadta, hogy jól megrázza, ekkor azonban sikoltás hallatszott.
– Azonnal ereszd el, te gyilkos! – egy szurkos képű kamaszlány jelent meg a semmiből, és puszta kézzel a nagydarab lovagnak esett.
– Nyughass, kölyök! – kiáltotta Raoul méltatlankodva. Alig bírta lefogni a lányt, oly kétségbeesetten küzdött. – Én a hercegnőért jöttem!
– Én vagyok! Nem ismersz meg?
– Mi…? Egek! Tényleg te vagy! – a lovag döbbenetében majdnem elejtette fegyverét. Mielőtt még bármit is szólhatott volna, kellemes, csengő hang dermesztette kővé:
– Engem keresel, lovag?
Raoul a hang irányába perdült, s megpillantotta a leggyönyörűbb nőt, akit valaha látott! A piros-zöld selyem köntösbe öltözött, sudár termetű hölgy kedvesen mosolygott a jövevényre. Haja aranyló, vörös hullámok tengere, szeme, mint a legtisztább fényű smaragd. Raoul nyelt egyet, majd így szólt:
– Nos, én az elrabolt hercegnőért jöttem. És ha kell, erővel magammal viszem!
– Isabelle szabad akaratából jött ide – felelte a boszorkány még mindig mosolyogva. – Te pedig, lovag, valójában engem jöttél kiszabadítani!

* * *

Egy héttel korábban…

Talacas királyi székhelye, Troyburg a napnál is ragyogóbb pompába öltözött. Minden évben egyszer, a tavasz tiszteletére karnevált rendeznek, amelynek fő attrakciója a lovagi torna. A szélrózsa minden irányából délceg vitézek garmadája özönlik a királyi fővárosba, hogy szerencsét próbáljanak e nemes megmérettetésen. A dicsőség és a hírnév mellett értékes jutalmak is várják a leendő győztest. Az idei évben viszont – a népek ezt suttogják – van egy különleges apropója az ünnepségnek. Úgy hírlik, most kerül sor a király leányának, Isabelle-nek az eljegyzésére. A kérőknek pedig – a büszke, harcos Solomnus óhaja ez – a tornán kell bizonyítaniuk rátermettségüket. Lehetett valami e szóbeszéd mögött, mivel a lovagvilág legelőkelőbbjei tisztelték meg jelenlétükkel Troyburgot. A közeli Wolfburgból érkezett a kövérkés, mindig mosolygós, ámde oroszlánként harcoló, vörös hajú, vörös képű Fuldarik, vadkanfejes címerével. A venevitusi Falkenburgból jött az ifjú Lothar lovag, pajzsán a kék liliomos címerével. A rőt szőke Berengár herceg, kinek kardjánál csak a nyelve élesebb, Drovenföldről utazott ide kíséretével. Pajzsát oroszlántestű griff díszítette, karmai közt karddal. A fekete szakállú, félelmetes megjelenésű Bohun gróf a keleti Milgras-hegyek zord vidékéről igyekezett vazallusaival Troyburg küzdőterére. Pajzsán egy hatalmas medvefej vicsorított. Megannyi színes lobogó, s fanfárok szakadatlan zengése mellett, éljenző tömegtől közrefogva vonult végig a városon e díszes menet, a királyi vár előtti mező felé. A tribünökkel félkörben ölelt küzdőtér mentén sátrak emelkedtek. Emitt fegyvercsiszárok kopácsolása zajlott, amott lókupecek, pékek, fazekasok, rőfösök kínálgatták kurjantva a portékáikat. Mutatványosok, csepűrágók, vándor muzsikusok egymást túlharsogva próbálnak vigadalmat okozni a népnek, sűrűn hulló tallérok reményében. Szájtátva bámuló tömeg fogadta a fekete páncélos Raoult, aki magányos kőszirtként magasodott ki a festett maszkok és a rikító jelmezek tengeréből. Leeresztett sisakrostéllyal érkezett, pajzsán egy ezüstfehér kosfej virított. Raoul, a „Kos”, így nevezte őt néhai mentora, Dubois gróf, sajátos harcmodora miatt. Raoul nem szeretett hosszasan taktikázni, inkább a nyers erejével érvényesítette akaratát. Lassan, méltóságteljesen léptetett ahhoz a pavilonhoz, ahol a tornára nevezőket várták. Egy herold írta föl az új jelentkező nevét, majd egy inas kísérte a lovagot a szálláshelyül szolgáló sátrak egyikébe. Az ellátásért és a kvártélyért persze fizetni kellett. Raoulnak mindössze nyolc aranya volt az erszényében, abból hatot odadobott az inasnak.

– Elég lesz? – kérdezte mogorván. Az inas a tallérokra nézett, majd a sisakrostélyon áthatónak tűnő szürke szemekbe.
– Ó, uram, ez több mint elég! – felelte készségesen. Az érmék ugyanis eredeti ruwenori aranyak voltak! Máris odaintett egy lovászfiút, aki gondjaiba vette Raoul hátasát, a lovagot pedig egy díszes, kényelmes sátorban szállásolta el. Eközben hosszasan magasztalta a helybéli szakácsok remekeit, külön kitérve a vadhúsokból készült csemegékre. Raoul azonban türelmetlenül közbevágott:
– Mit nem locsogsz, itt nekem, fajankó! Tán azt akarod, az étkek gyűrjenek le?! Nem azért jöttem, hogy a hasammal hadakozzak! Keríts gyorsan zöldséglevest, utána hozz főtt csirkecombot, köleskásával!
– Parancsol uraságod egy kevéske bort? – kérdezte a megszeppent inas.
– Szó sem lehet róla! – dörögte Raoul. – Viadal után… esetleg! Terem nálatok homoktövis?
– Iiigen, azt hiszem…
–A bogyóiból szűrjetek levet, én azt iszom!

Miután kiadta az utasításait, a lovag kényelembe helyezte magát. A levetett sisak alól széles járomcsontú, markáns, hosszú fekete hajjal keretezett, forradásos arc tűnt elő. A kissé ferde orr alatt keskeny bajusz feketéllett. Mialatt az ebédjére várt, nekilátott fegyverei tisztogatásának. Eközben két helybeli előkelőség vetődött arra, élénk beszélgetésbe bonyolódva a másnapi lovagi tornáról. Az idősebbik – kinek grófi rangját az arannyal ékesített talár és súlyos, drágaköves gyűrűk jelezték – midőn megpillantotta Raoult, döbbenten elhallgatott. Néhány pillanatig a komor, szürkéskék szemekbe bámult, majd udvarias főbiccentéssel üdvözölve a lovagot, gyorsan félrevonta fiatalabb kísérőjét.

– Tudod, ki ez? – kérdezte suttogva a fiatalabbik nemest. – Ő a brixenhaufi győző! Mint már korábban mondtam, minden jelentősebb tornán igyekszem tiszteletemet tenni, de nála különb fegyverforgatót még sosem láttam!”
– Na és Berengár herceg? Ő az egyik legvitézebb griff-lovag fia!
– Az apja dicsőségével, hidd el, itt nem sokra megy!

Benedictus gróf – így hívták az idősebb főurat – megtudakolta a tornán résztvevők neveit a heroldoktól. Miután megkapta a várva várt választ, sugárzó arccal, a markát dörzsölgetve fordult fiatal barátjához:

- Jól sejtettem, ő az! Nos, Adolphus, biztosíthatlak, nem akármilyen viadalt láthatunk majd holnap! Fel fog érni száz buhurttal! Lesz itt bőven meglepetés!

Meglepetésekkel valóban szolgált a másnapi viadal. De nem egészen úgy, ahogyan azt Benedictus gróf elképzelte. A sorsolás is érdekes módon szólította sorompóba a bajvívókat. Elsőként Berengár küzdött Fuldarikkal. Legbelül mindketten csalódottak voltak, hiszen kezdésnek gyengébb ellenfelekre (és persze minél látványosabb győzelemre) számítottak. Nyilván megzavarta őket, hogy már az elején ilyen nagy a tét és a kockázat, ezért csak a második összecsapásnál sikerült döntésre vinni a viadalt. Berengár kivetette a nyergéből a vaskos Fuldarikot. A következő párost Raoul alkotta a Bohun kíséretéhez tartozó hórihorgas, hírhedt Stanislaw ellenében. Ez sem ígérkezett könnyű küzdelemnek, s Raoulnak is csak másodjára sikerült a kopjatörés, porba sújtva vele riválisát. Ezután Berengár és Bohun kíséretéből mérkőztek lovagok, váltakozó sikerrel, egyik tábor sem bizonyulva jobbnak a másiknál. Végül Bohun is sorra került az ifjú Lotharral szemben. A nézők megrökönyödésére a liliom címeres lovag már az első rohamnál messzire repült hátasáról. Láthatólag moccanni sem bírt, így rögvest felcserek, heroldok fürge hada vette körül. Az ifjú lovag nem volt eszméleténél, s néhány csontja eltörött. Lothar paripája is elszabadult, csak üggyel-bajjal, Raoul segédletével bírták befogni. A szürke szemű vitéz viszont egyenest a főheroldhoz vezette a lovat, miután bebizonyosodott a gyanúja. A főherold pedig, látva a bűnjelet, a királyhoz fordult.

– Felséges uram! Szörnyűséges bűntény történt! – kiáltotta kétségbeesve. – Lothar lovag nyergének hevederét elvágták! Így érvénytelen a párviadal!

Mielőtt még Solomnus király hangot adhatott volna méltatlankodásának, Bohun robogott oda. A gróf a könnyűnek ígérkező, ámde elszalasztott győzelem okán nem bírt gátat vetni indulatainak, s dühösen kitört:

– Ki az az orcátlan, aki csalással merészel engem vádolni?
– Akkor mit keresett az apródod Lothar lovának közelében? – szólt rá Raoul a grófra, keményen a szemébe nézve. A nézősereg dühös búgással fejezte ki elégedetlenségét. Bohun azonban továbbra is magabiztosan ült nyergében, fölvéve a szívélyesség álarcát.
– Ó, hát csak a szokásos udvariassági formulát követve, erőt és kitartást kívántam a küzdelemhez, ezt üzentem meg apródommal…
Tovább nem folytathatta, mert egy kesztyű vágódott az arcába. Bohun pulykavörössé vált.
– Vedd föl, ha mered, nyomorult! – mennydörögte Raoul. – Ezennel kihívlak téged, lóháton, életre-halálra!

Bohun nem sietett a válasszal, de Solomnus király érces hangja elejét vette minden további vitának és kifogásnak.

– Ha az igazság a te oldaladon van, gróf, úgy bátran elfogadhatod a kihívást!

Bohun, hogy megőrizze méltóságát, kénytelen volt elébe állni a párbajnak. Eközben az ifjú Berengár herceg szívében elkezdte fenni méregfogát a kevélység démona. Korábban már aratott tornagyőzelmet Troyburgban, emellett ő volt az egyik lehetséges vőlegény-jelölt a király lánya számára. Ennek tudatában attól tartott, az ismeretlen lovag idejekorán learatja a dicsőséget őelőtte. Berengár tehát szaporán a már távozni készülő Bohun mellé rúgatott lovával, keményen megmarkolva a gróf karját.

– Jól figyelj rám, Kormos Szakáll! Ne feledd, ha netán te győznél, utána velem kell szembenézned!

Berengár szavait helyeslő kiáltások fogadták mind a nézők, mind pedig a fegyvertársak részéről. Bohun beleegyezően mordult egyet, majd kiszabadítva karját a herceg szorításából, duzzogva elügetett. A heroldok rögvest nekiláttak átrendezni a küzdőteret.

Hamarosan felállt egymással szemben a két küzdőfél. Mint két óriási páncélos bogár, úgy méregették egymást. Raoul kezében ezúttal kopja helyett a „hajnalcsillag” buzogány fénylett. Bohun a láncos buzogányt választotta. Nyeregkápájukra egy-egy bárd lett felszíjazva. Kürtszó jelezte a párbaj kezdetét, a lovak patái alatt még a föld is felmorajlott, midőn a két lovag egymásnak rontott, csapást csapás után zúdítva a másikra. Szemmel láthatóan Raoul volt a taktikusabb, takarékoskodva az erejével, míg úgy tűnt, Bohun dühből küzd. Óráknak tűnő percek múltával Raoul végre fogást talált ellenfelén. Fegyvereik útja éppen keresztezte egymást, így összeakadt a két gyilok. Raoul egy váratlan csavarintással kiszakította Bohun kezéből a buzogányt, s egy gyors ütéssel, kitaszította nyergéből a grófot. Ezután gyorsan ő is lepattant lováról, buzogányát elhajítva. Először ellenfele hátasáról kapta le a bárdot, odahajítva a még fekvő Bohunnak. Raoul csak ezt követően ragadott újra fegyvert. A tömegből heves éljenzés és taps hangzott e lovagias gesztus láttán. Bohun nehézkesen egyenesedett föl. Egy-két hüvelykkel alacsonyabb volt Raoulnál, viszont jóval súlyosabb. Próbálta roppant tömegével elnyomni a kos címeres lovagot, ámde néhány sikertelen roham után elkészült erejével, még a sisakja is vészesen behorpadt. Raoul ekkor mindenki ámulatára megszabadult pajzsától, még a sisakját is lecsatolta. Bohun lihegve követte példáját. Két kézre fogták fegyverüket, mindketten a végső csapásra készülve. Ekkor is Raoul bizonyult ügyesebbnek. Cselesen kitérve Bohun vágása elől, kihasználva annak lendületét, máris viszonozta a támadást, szétzúzva a gróf vállát, egyik fülét is levágva. Bohun sikoltva roskadt össze, görcsösen fetrengve a körülötte növekvő vértócsában. Raoul megállt legyőzött ellenfele fölött, magasra emelve bárdját. Majd megrázta a fejét és leeresztette fegyverét. A főherold kihirdette a párbaj győztesét. A dísztribünön Benedictus gróf felpattant a helyéről, harsányan lelkendezve:

– Éljen Raoul, Brixenhauf bajnoka!
– Éljen! Éljen! – zúgták a népek. Raoul kissé zavarba jött. De nem volt módja töprengésre, mert nyomban Stanislaw lépett oda hozzá, revansot kérve, annak ürügyén, hogy kiköszörülje a hűbérura becsületén esett csorbát. Vele tartott Bohun másik vazallusa, Vecelin lovag, aki szintén meg akart mérkőzni Raoullal. Erre már vérszemet kapott Bohun maradék két embere, akik eddig még nem küzdöttek, név szerint Gerd és Jaroslawetz. Teljes harci díszben, felcicomázott harci ménjükön léptettek oda a fekete páncélos lovaghoz, ekképpen éreztetve vele ágrólszakadt mivoltát. Az ifjú Berengár azonban ismét közbelépett.

– Megálljatok, hitványak! Előbb én! – kiáltotta, majd lándzsája tompa végét a két újonnan érkezett pajzsához ütötte. Gerd és Jaroslawetz csalódottan nézett össze, de már nem térhettek ki a kihívás elől. A heroldok végül döntöttek a küzdelmek sorrendjéről. Raoulnak pihenést rendeltek el, a felcserek megvizsgálták a sebeit, ez idő alatt pedig Berengár sorompóba állhatott új ellenfeleivel. Korántsem a jó szándék, inkább a fondorlat hajtotta a rőt hajú ifjút. Úgy vélte eddigi tornagyőzelmeit a titokzatos Raoul lovag legyőzésével koronázhatja meg, kinek harci képességeit a lelke mélyén csodálta. Berengár azzal is tisztában volt, egy érdemtelen győzelem rosszabb száz vereségnél, ezért akart esélyt adni az ismeretlen vitéznek, akihez – Berengár úgy vélte – nem méltó e két semmirekellő tányérnyaló. Majdnem hogy hamarabb végzett velük, mint amennyi idő a villámlás és a mennydörgés között eltelik. Gerd és Jaroslawetz úgy röpültek ki a nyeregből, mint száradt falevelek a forgószélben. Berengár elégedetten vonult végig az éljenző tömeg előtt. Neki is jutott a dicsőségből. Remélte, kellőképpen felcsigázta e szájtátikat, hogy az ő és a fekete lovag viadalát várják a torna fő eseményeként.

A nézőseregnek nem volt oka a türelmetlenségre, hiszen kisvártatva újból megjelent a színen a titokzatos vitéz, ezúttal kétkezes pallost markolva. Ellenfele, Stanislaw, szintén pallossal a kezében érkezett, s a fekete lovag után lépett be a fakordonokkal körülölelt körbe. Mindkettejüknek kevés mozgástér jutott, kizárva az alattomos taktikázás lehetőségét. A heroldok jelére a tisztelegtek egymásnak kardjukkal, majd rögvest szikrázva vágódtak egymásnak a pengék. Pazar, kiegyenlített viadalt láthatott a nagyérdemű, az ünnepi karneválhoz méltót. Az utolsó pillanatig kétséges volt ki kerül ki győztesen eme csattogó acélforgatagból. Már-már úgy tűnt, Stanislawnak sikerül revansot vennie korábbi kudarcáért, azonban a háborúkban edződött Raoul – akárcsak Bohun esetében - megint leleményesen használva ki ellenfele lendületét, ravaszul vágott vissza, elmetszve páncélt, csontot, inat. Stanislaw szörnyű ordítással rogyott térdre, jobb könyökénél gejzírként lövellt a vér, karja a földre hullott. Mire a segítők üggyel-bajjal elállították a vérzést, már teljesen elveszítette eszméletét. Miután hordágyon elvitték a sebesültet, Raoul levetette sisakját, aztán intett megmaradt ellenfelének.

– Jer, ha van merszed! – kiáltotta hetykén. Vecelin kezében megremegett a harci fokos. Könnyű láncvértet viselt, rostély nélküli, lekerekített sisakkal. A másik kezében láncos buzogányt tartott. Kisebb termetű volt Raoulnál, viszont jól tudott küzdeni egyszerre két fegyverrel. Úgy gondolta, a mozgékonyságával kiegyenlíti az esélyeket. Tévedett. Ezen a napon Raoult nem lehetett megállítani. Mintha csak játszott volna Vecelinnel, szándékosan felkínálva védtelen fejét. Végül Vecelin is földre került, kétségbeesetten mutatva a megadás jelét. Raoul a földbe szúrta fegyverét, s mosolyogva, kitárt karokkal fordult az ovációtól hangzavarban úszó nézőtér felé. Ekkor Vecelin hirtelenjében megelevenedett mögötte, orvul ráemelve fokosát. Ám gyáva tette végzetes balgaságnak bizonyult, mivel a heroldok oldalán még a torna kezdetén íjászok sorakoztak föl, hogy azonnal megtoroljanak efféle súlyos szabálytalanságot. Vecelin torkát két nyílvessző ütötte át, mielőtt a dicstelenség sötét szakadéka végleg elnyelte őt. A szégyenletes tettet látva Solomnus király őrjöngő dühében összetörette Bohun és vazallusainak kardjait. A grófot pedig minden kíséretével egyetemben örökre száműzette Talacasból, fővesztés terhe mellett. A főherold pedig bejelentette, ami napra berekesztik a tornát, a bajnoki cím sorsa a következő reggelen dől el. Berengár és csatlósai csalódottan, morgolódva távoztak szálláshelyükre. A várva várt lakomára, ahol a szerencsésebbje a király asztalánál szolgálhatja fel a fejedelmi fogásokat, még egy estét várniuk kell. Az udvarmester és a főherold viszont egyáltalán nem bánta az uralkodó döntését, remélték, így ezen a napon már nem kerül sor több kínos jelenetre.

Folyt. köv.

Előző oldal Cyrus Livingstone