A hegyek titkai

Fantasy / Novellák (948 katt) Gaven
  2013.08.02.

A hatalmas szürke sziklák között egy kicsiny alak sétál. Ruhája is szürke árnyalatra is majdnem, mint az őt körülvevő sziklák. Jól beöltözött köpenye alatt még több réteg ruha, már késő ősz van, itt a hegyek között csak azért nem esett már méteres hó, mert ez egy rendkívül száraz vidék. A szél azonban folyamatosan már-már üvöltve ostromolta. Ő mégis lassan, de határozottan halad előre.

Már több hete így megy minden nap, amióta csak elindult. Ugyanaz az ólomszürke égbolt, ugyanazok a szürke sziklák, és a szél is csak fúj és fúj reggeltől estig estétől reggelig. Korábban álmában sem gondolta volna, hogy valaha is neki vág majd egy ilyen útnak, neki a hegyeknek. A városban, ahol élt, ezeket a hegyeket tartották a világvégének. Azt mondogatták, hogy ezeken túl már nincs semmi, legfeljebb a tenger. De a tenger miatt sem érdemes elindulni, mert ezek a kopár hegyek még nagyon-nagyon sokáig és még annál is tovább folytatódnak, mielőtt szinte függőlegesen belezuhannának a világóceán kegyetlenül örvénylő habjai közé.

- Mi vagyunk keletre a legközelebb a világvégéhez – mondogatták gyakran az öregek. - Ám ez nem volt mindig így, régen istenek laktak a hegyekben és az embereket segítették.

Sajnos a világ megöregedett, az istenek már nem törődnek a hegyek mellett élő kicsiny néppel. Az ő népével. Állítólag messze nyugaton az itteni istenek a világ többi tájának istenei és majdnem minden halandó nép háborúba ment a démonok és a démonok népe ellen. És végül győztek ugyan, de az istenek közül is sokan meghaltak. Úgy mesélték, hogy attól a háborútól kezdve a hegyekben lakó istenek elszálltak keletnek a világvégén is túlra, és többé nem avatkoztak be az emberek életébe. Az ő népükből senki sem indult a keresésükre, mert addig sem és az óta sem avatkoztak be a világ történéseibe. A hegyek mellett élő kis nép voltaképpen sosem avatkozott bele semmibe sem, ami a határaikon kívül történt. A világ őket már majdnem el is felejtette. Csak a hozzájuk legközelebb élő népek ismerték őket, de velük is csak nagyon keveset érintkeztek.

A hegyek mellett élő apró nép, ahogyan nevezte őket mindenki és ők is magukat, így hát sosem tett semmit, csak művelte kicsiny földjét. Ők sosem bántottak senkit sem, őket sem senki. Leginkább a tőlük délnyugatra élő néppel, az ilvarionokkal tartották a kapcsolatot. De ez is csak arról szólt, hogy a "sűrűszakállúak" – ezzel a névvel illették az Ilvarionokat – élelmet, húst és halat hoztak a tenger mellett fekvő országukból. És követ vittek el cserébe. Ez a cserekereskedelem is évente egy alkalomra korlátozódott.

Ezért, mikor a nyár végén meglátták az ilvarionok zászlaját, nem értették, miért jöttek. Majd, mikor több ezer lándzsás katona tűnt fel mögötte, olyan rémület lett úrrá rajtuk, mint még soha azelőtt. Az ilvarionok gyorsan bevették egyetlen városukat. A hegyek mellett élő kis nép rabszolga lett. Sokakat elhurcoltak, de a többséggel a hegyekbe fúrattak alagutakat arany után kutatva.

Hosszú idő telt el mióta utoljára imádkoztak az istenekhez. De a rabságban már nem volt más reményük. Az istenek azonban nem válaszoltak a könyörgésre. Ezért őt, egy gyereket küldték, hogy ha lehetséges, menjen el a világvégén túlra, és találja meg az isteneket, kérje bocsánatukat és segítségüket.

Még csak gyermek, és eleinte alig bírta el a vele adott élelmet és meleg ruhát. De a hetek alatt sok fogyott belőle. Kezdte elveszíteni az eleve halványnak ígérkező reményt. De tudta, hogy mást nem küldhettek, a felnőtt férfiakat és nőket pontosan számon tartották, és aki hiányzott, felkutatták és olyan kegyetlenséggel ölték meg, amelyet azelőtt elképzelhetetlennek tartottak ezen a vidéken. A gyerekeket is dolgoztatták, de őket sokkal lazábban ellenőrizték, így talán egy hét is eltelt, mire felfedezték az eltűnését. Ő pedig sietett nap-nap után, egyre mélyebbre hatolt a hegyek közé, nyomokat nem hagyott a sziklák között, talán nem is keresték.

Se emberrel, se állattal nem találkozott. Eleinte rettegett éjjelente, tüzet csak ritkán mert gyújtani, félt a sötétben, de attól még jobban, hogy valaki vagy valami meglátja a tüzet. Szegény már kezdett beleőrülni, éjjelente, de gyakran nappal is, meg volt győződve arról, hogy figyelik. Álmában óriás termetű, emberszerű alakok jöttek érte és falták fel, máskor sárkánygyík bújt elő a sziklából, vagy furcsa, rettenetes külsejű emberek támadtak rá. Alkalmanként már remélte, hogy az ilvarionok utána jöttek, és majd megtalálják és elfogják. Azonban valamiért, valami számára is érthetetlen okból, ment tovább keletnek. Ritkán még arról is álmodott, hogy megtalálta az isteneket, olyankor mindig boldogabban, kipihentebben ébredt fel.

Ahogyan a szürke sziklák között baktatott, a szél váratlanul alább hagyott először az útja során, nem kellett teljesen beburkolóznia. Öröme sajnos rövid életűnek bizonyult, mert hatalmas ordítást hallott a magasból. Azonnal odanézett, és egy szürke sárkányt látott, amint elrepül felette. Éppen csak volt annyi lélekjelenléte, hogy szája elé kapja kezét, hogy elfojtsa az ijedt kiáltását. Sietve próbált elbújni egy kiálló szikla alatti szűk résbe. De már késő volt, a sárkány észrevette. Hallotta, amint a közelben leszáll, és léptei nyomán megremeg a föld. Most már csak abban reménykedett, hogy ebbe a szűk résbe képtelen utána nyúlni.

A sárkány odatette fejét a réshez, szemével alig hogy be tudott nézni rajta, olyan kicsi volt. A gyermek rémülten figyelte a hatalmas szörnyeteget, a hegyek lábánál sosem láttak még ilyen teremtményt, csak az ősi legendákból ismerték őket. Ezeket viszont senki se vette komolyabban, mint a közönséges meséket. Arra számított, hogy menten porrá zúzza az őt védő sziklát, és vagy agyon nyomja a törmelék súlya, vagy a sárkány falja fel. De nem történt semmi. A rettenetes szörnyeteg csak csendben nézte őt. Ő rá sem mert nézni, magzati pózban összegömbölyödve, kétségbeesve feküdt a szikla alatt.

Sok idő telt el, mire összeszedte magát annyira, hogy meg merjen mozdulni, és a sárkány szemére merjen nézni. Amaz félelmetes volt, hatalmas sárga szem, amelyet függőleges pupilla választott ketté. A gyermek teljesen lemerevedett a látványtól. Semmire sem bírt gondolni, csak nézte a sárkány szemét, és az mereven nézett vissza ő rá. Sokáig nézték így egymást, majd a sárkány megmozdult, felállt és hatalmas karmaival beletúrt a szikla alatti földbe.

A gyermek majdnem halálra rémült, mikor megértette, mit tervez a szörnyű fenevad. Semmilyen fegyvere sem volt, amivel megvédhette volna magát. Amennyire lehetett, igyekezett beljebb húzódni a szikla alá. A sárkány közben csak ásott és ásott, a hatalmas karmai gond nélkül törték fel a követ, a hatalmas szörnyeteg morgott, ahogy egyre közelebb ért. A fiú, ahogy egyre beljebb furakodott a szikla alá, egyszer csak megcsúszott, és ijedt kiáltással eltűnt egy rejtett üregben, amelyet esélye sem volt észrevenni a kiálló szikla alatti félhomályban.

A holmiját is éppen hogy csak meg tudta ragadni, métereket csúszott lefelé, mire megállt. Nagy sötétségbe érkezett, semmit sem látott. Csak fentről hallotta a sárkány ordítását. Majd hatalmas robajt hallott, a sárkány összezúzta az addig számára menedéket nyújtó követ, ennek hatására kőtörmelék esett le az üregbe. A gyermek sietve próbált arrébb húzódni, de néhány kisebb kő így is eltalálta.

Mikor a kőzápor abbamaradt, tapogatva megpróbálta előkeresni a tűzszerszámot, és egy előre készített fáklyát meggyújtani. Mikor sikerült, egy üreg helyett egy furcsa termet világított meg a fáklyafény. A falak szürkék voltak, mint errefelé minden, de furcsa idegen emberalakokat ábrázoltak, akik idegen ruhákat viseltek, de még az arcuk is eltért, leginkább az ilvarionokra hasonlítottak, de kisebb volt a szakálluk és más volt a viseletük. A falakon egy furcsa írást is látott, de nem tudta elolvasni. Körbe fordulva végül észrevett egy sötét folyosót.

Először csak óvatosan közelített felé, ám mikor meghallotta felülről a sárkány morgását és ásó karmainak a hangját, megijedt és sietve eltűnt a folyosón a sárkány üvöltésével a háta mögött. A folyosó a teremhez hasonló szürke kőből készült, a falakra faragott frízek különös részletességgel meséltek egy a számára ismeretlen történetet, ő azonban most csak arra bírt figyelni, hogy a teremtől minél messzebb jusson. Rettegett, hogy a sárkány majd betöri a plafont és utána ered. Félelmében többször el is esett, ahogy futott a félhomályos alagútban, de azonnal felpattant és rohant tovább.

Nem tudta meddig futott, mikor megállt, alig kapott levegőt, lerogyott a földre a kimerültségtől, és percekig úgy maradt. A fáklyája kezdett elaludni, csak keservesen sikerült újra feléleszteni. A gyermek körülnézett, de még mindig csak ugyanazok a szürke falak és rajtuk az ismeretlen írás és a furcsa faragványok. Fáradtan felállt és elindult tovább, amerre eddig is tartott.

Órákig gyalogolt, mikor nem bírta tovább, és a fáradtságtól összeroskadt és elaludt. A fáklyája már elaludt, mikor felébredt, a föld alatt nem tudta megállapítani, milyen napszak lehet, újra gyújtotta fáklyáját és továbbindult. Az alagút nem kanyarodott semerre sem, és elágazások sem voltak, csak egyenesen haladt. Órák óta gyalogolt monotonon előre, amikor az egyszerű állott levegőn kívül megérzett valami mást is, egy erős, émelyítő, büdös szagot, amelytől majdnem elájult, ezzel egy időben észrevette, hogy a szürke padlón egy fekete színű réteg van, amely, mintha csak festék lenne, felpattogzott mindenfelé. A gyermek kíváncsian lehajolt, kezével az orrához emelt egy keveset, de amennyire meg tudta állapítani, nem ez volt a szag forrása.

Ekkor maga előtt a fáklya fénykörétől éppen, hogy csak érintve észrevett valamit, nem látszott többnek, mint egy kitüremkedés a padlón. Óvatosan közelebb ment, az fekete volt ezzel kitűnve a padló és a falak világosszürkéjétől. Amikor már igazán közel ért, látta, hogy egy fekete ponyva takarja le a furcsa formájú alakzatot, még feltűnt neki, hogy a padlón lévő fekete réteg csak előtte borítja a padlót, utána nem. Megállt előtte és nézte, hamar rájött, hogy a bűz is ebből árad. Kíváncsiságától hajtva lehajolt, és bátortalanul felemelte a fekete leplet.

Elborzadva ugrott hátra a látványtól, a rongy alatt egy már jó ideje rothadó emberi hulla feküdt. Az arcára már rászáradt a bőr, a test többi része borzalmasan össze volt törve és égve, borzalmas látvány volt, de nem bírta levenni róla a szemét.

A következő pillanatban egy hang ütötte meg a fülét, hátra fordulva ismét majdnem halálra rémült. Távol a sötétségben egy szempár fényét látta, amely közeledett. Teste megbénult a félelemtől, elméje hiába próbálta futásra bírni, meg sem mozdult. A szempár elérte a fáklya fénykörét, de test nem jelent meg, hanem egy alaktalan, kavargó, fekete rém közeledett felé.

A gyermek ekkor végre kitört saját rettegésének börtönéből, és eszeveszetten rohant könnyeivel küzdve, mert lelke már nem bírta elviselni a megpróbáltatást. Rémületét csak fokozta, mikor velőt rázó, haragos ordítás kíséretében a lidérc utána eredt. Ő úgy futott, mint még sosem életében, nem gondolt semmire és senkire sem, hallotta a rém hangját egyre közelebb és közelebb. A kétségbeesés újra hatalmába akarta keríteni és lelassítani lépteit. Elkeseredésében elkezdte ledobni magáról a magával hozott holmit, hogy annyival is könnyebben fusson. Az alagút hirtelen elkanyarodott, ő majdnem neki rohant a falnak, alig tudott megállni és újra rohanni. Üldözője a nyomában volt, a gyermek érezte, hogy a lábai elnehezülnek, képtelen már gyorsabban menekülni, de kínkeservesen mégis megpróbálta gyorsabbra venni lépteit.

Az alagút ismét elfordult, majd néhány méter után megint, és ekkor ő úgy érezte, megvakul, de becsukta szemét és rohant tovább. Végre kiért a fényre, a démon nem bírta követni a bejáraton kívülre. De a gyermek ezzel nem törődött, csak menekült tovább, minél gyorsabban és messzebbre ettől az átkozott helytől.

Csak sokára állt meg, egy völgy feletti kis sziklapárkányon összerogyott és reményvesztettségtől megtörten sírt. Most már biztosan nincs semmi esélye, a rohanás közben odaveszett az élelme és a meleg ruha jó része. Úgy érezte, már képtelen elviselni több megpróbáltatást, eszébe jutottak szerettei, akiket egészen biztosan nem lát már soha többé. Már nincs remény, éhen fog halni, vagy a sárkány, vagy ez a túlvilági lény ragadja el. Lassan sírva felállt, és a szikla párkány szélére állt. Majd a végtelennek tűnő mélység előtt lépett még egyet. Zuhant, meg akart halni, elege volt mindenből.

Zuhanás közben meglátott egy gyönyörű fiatal nőalakot, ahogy ránézett, nyugalom és béke költözött a lelkébe, fényes volt, a fény egyenesen belőle áradt, és barátságos mosollyal felé siklott a levegőben.

„Mégis megtaláltam az isteneket” – gondolta a gyermek.

VÉGE

Előző oldal Gaven
Vélemények a műről (eddig 1 db)