Vesztettem újra

Szépirodalom / Novellák (758 katt) aniko22
  2013.08.09.

Nem lehetséges semmi sem. Elmúlt ez is, mielőtt elkezdődhetett volna. Lehagyott az élet. És én itt maradtam. Óriási tévedés volt azt gondolnom, hogy bármi is megváltozhat. Bennem. Ezt is én hiúsítottam meg, mint ahogyan máskor is, mindig. És az összes lehetséges alkalom kihasználatlanul haladt el mellettem, anélkül, hogy akár észrevettem volna. Elmúltak az érzések belőlem, mert minden hiábavaló. Nem folytatódhat semmi, én tiltottam meg. Maradt-e még valami nekem? Te vagy, aki ezt tudod.

Nem adtál semmit, csak egy percnyi sírást. Valami maradt még belőled? Idézem egy szem színét, néhány vonást, ráncot, szép bőrt, mozdulatot. Nem jelentenek már semmit. A távolságból lemérni sem tudom, mit jelentettél nekem, vagy neked én, mit jelentettünk egymásnak. Átfutó könnyed maradt csupán. Ahogyan csúffá torzítja arcodat, mikor futó zokogás rángott át rajta. Ez maradt. Bizonyítékként, hogy nem semmi volt az, ami elmúlt, hogy súlya volt érzéseinknek, szépsége, lángja. A földön bánat suhant át. Történt valami. Te sírtál, és már tudom én, ennek a semminek volt értelme.

Ó, igaz-e, hogy álmok nélkül éltem én? Hogy azt hittem, mindegy, így, vagy úgy dőlnek el a dolgok körülöttem. Részvételem nélkül, ahogyan akarják mások, ahogy mondják, vagy ahogyan éppen esik. Lehet-e, hogy a percet is hagyom kihűlni, érdektelenül, mintha semmit sem hordozna magában, se reményt, még esélyt sem, hagyom-e elsuhanni? De majd nincsen. A rohanás van csupán, a hirtelen meglegyintő, egyszeri, meg soha sem ismétlődő pillanat. Elszalasztás, csak elvesztés létezik, a végleges kisemmizettség. Igaz-e, hogy úgy élek álmok nélkül, hogy nem jut eszembe az álomtalanság se? Hogy nem merül fel bennem a hiányérzet. Igaz-e, mondd, hogy tengek-lengek, fájdalmas felismerés nélkül, hogy megkaphattam volna valamit, hogy gazdagabb lehetnék egy érzéssel, találkozással, felismeréssel, bánatokkal, színekkel, miket megszerezhettem volna, beszívott illatokkal, tavasszal, a levelek hullásával, szerelemmel, visszatalálással. Ha visszanézek, vajon legalább ez elér-e engem? Legalább ez: a rádöbbenés. Maradt-e ennyi nekem?

Nem tudom.

Kihűltek a dolgok. A házak, s a fák dideregve állanak a tükör nagyságú képben. Felhők sincsenek már. Tiszta, hideg fényben ragyog az ég is. Megfagyott rég a Nap, egy darab jég világlik csupán. Egy darab jég kattog a szívben is, s pulzálja a vért kihűlt ereimbe.

Talán mégis csak maradt valami, egy álom rólam, rólunk, ahol fekszünk csak, s mozdulatlanul süllyedünk. Mintha nyitott szemmel feküdnénk a víz alatt. Vagy egy ágyon, a gyűrött lepedőn. A föld mélyén is maradt még rólunk egy kép, ahol a névtelen, összepréselt rétegek egyikében kuporgunk lélegzetvétel nélkül. Maradt annyi még, hogy zuhanjunk együtt a forró szélben. Álmomban együtt álmodunk még, s minden velünk együtt süllyed. Szétbomlunk, összetapadunk, együtt égünk a víz, a föld, a tűz lángoló önkívületében.

Csak a zene maradt. Ami enyhíti a kínt.

A zene s a szerelem ünnep.

Tarts meg minden ünnepet! Mert a hétköznapok gyorsan elsorjáznak, elszalasztott alkalmainkkal nem törődik senki sem. Leperegnek a napok, mint a homokóra porszemei, nem lesznek többé holnapok, csak a múlt emléktöredékei, s a nyomokat, mit magunk után hagyunk, nem követi többé senki. Eltakarják a hópihék, melyek lágyan rájuk hullanak, lesznek csendben az enyészeté, s csak a halvány emlék marad. Ám talán az megmarad. Tartsd hát meg ünnepeidet!

Előző oldal aniko22