Arkagyij és Borisz Sztrugackij: A bíborszínű felhők bolygója

A jövő útjai / Könyvajánló (837 katt) Kapitány
  2013.07.15.

A Sztrugackij fivérek regényével, mely a Vénuszon, a bíborszínű felhők bolygóján játszódik, a 80-as években, az akkoriban méltán népszerű Robur hasábjain találkoztam először. Akkoriban persze még más idők jártak, ezért a mű nem jelenhetett meg úgy, ahogy azt az írók eredetileg papírra vetették. Az első kiadás 1959-ben látott napvilágot, többszöri átírás, módosítás után, míg végül a regény megfelelt a szocialista rendszer árgus szemekkel figyelő cenzorainak is. Azóta persze a politika színpadán is sok minden megváltozott, így 2012-ben végre magyarul is elolvashatjuk a hős szovjet űrhajósok történetének egy olyan módosított verzióját, amely jobban tükrözi az írók eredeti szándékait.

A könyv egy szovjet Vénusz-expedíció történetét meséli el. A XX. század vége felé már természetes dolog, hogy az emberiség bejárja űrhajóival a Naprendszert, bázisokat létesít és hasznosítja a bolygók erőforrásait. A Vénusz viszont még nem adta meg magát: egymás után buknak el az oda küldött expedíciók és halnak meg a kiválóbbnál kiválóbb űrhajósok. A Szovjetunió ezt nem tűrheti, ezért a veterán űrhajós Krajuhin elvtárs vezetésével létrehoznak egy új űrhajó-típust, a Hiuszt, mely fotonrakétáival már jó eséllyel veheti fel a harcot a Vénusz nehézségeivel. A hajó elkészült, útra kész, már csak a megfelelő személyzet kell hozzá. Össze is áll a csapat: Jermakov elvtárs parancsnoksága alatt hamarosan útnak indul öt jó kommunista, Szpicin, Jurkovszkij, Dauge, Krutyikov és Bikov elvtárs, hogy teljesítsék a Párt által kitűzött célokat: létre kell hozniuk egy leszállóhelyet az őket követő űrhajók számára, és fel kell deríteniük egy mesésen gazdag nehézfém-lelőhelyet, az Urán Golkondát. Hőseink sikeresen leszállnak a Vénuszon, és kezdetét veszi a munka... Természetesen nem megy minden simán, Bikov elvtárs és társai keményen megszenvednek a Vénusz embertelen körülményei között, de most már nem mesélek tovább, olvassátok el inkább ti is a regényt :-)

Érdemes is elolvasni, mivel A bíborszínű felhők bolygója egy nagyon jó könyv. Vannak benne furcsaságok, de ez semmit nem von le az értékéből. A mű még az 50-es években készült, amikor az írók (és nem csak Sztrugackijék) úgy gondolták, hogy a 90-es évekre vagy a XXI. század elejére teljesen természetes lesz az űrhajózás, a Naprendszer bejárása. Ma már tudjuk, hogy ez nem így történt, bár rengeteget fejlődött az űrkutatás, de az emberes űrutazások nem léptek túl a Holdon, oda is csak néhány rövidke látogatás erejéig jutottunk el.

Az űrszondákkal végzett bolygókutatás eredményei azt is megmutatták, hogy a Vénusz nem az a bolygó, amit egyhamar meghódíthatnánk. Jurkovszkij, a geológus még így átkozza a bolygót: „-Te galád! Még visszajövünk... Eljövünk ide! Megfizetsz a halottainkért, szenvedésünkért! Átkozott bolygó! A hasznunkra leszel, a földi emberek hasznára, fényt, életet fogsz adni... Acélba, betonba bilincselünk! Dolgozni fogsz nekünk!” Igaz, Sztrugackijék is sejtették, hogy a Vénusz nem egy paradicsomi állapotokat tükröző bolygó, de a nagyjából 460 fokos felszíni hőmérséklet és a földihez képest 92-szeres légnyomás nem teszi lehetővé, hogy emberek dolgozzanak rajta, legalábbis a mai technikai fejlettségünk mellett biztosan nem.

Az 50-es évek szellemiségét tükrözi az is, hogy az eredményeket elsősorban a Szovjetunió éri el a Párt bölcs irányítása mellett. Igaz, megjelennek más – többnyire baráti – nemzetek űrhajósai is, de inkább csak említés szintjén. Ma már azt is tudjuk, hogy a könyvbeli események idején, azaz valószínűsíthetően a 90-es évek végén, a 2000-es évek elején már nem létezett a Szovjetunió. Persze ezt Sztrugackijék 59-ben még nem tudhatták, ezért a szereplők rendszeresen elvtársazzák egymást, és Bikov, útban a Vénusz felé, így oktatja társait a géppisztoly használatára: „-Így... azután meg így. - Bikov becsattantotta a závárzatot, és a vállához emelte a géppisztolyt. - Kész, lehet lőni a munkásosztály ellenségeit...” Nos, ezután már retteghettek a vénuszi imperialisták :-)

Az itt leírt furcsaságok ellenére A bíborszínű felhők bolygója egy nagyon kellemes science-fiction mű. A történet izgalmas, és a főszereplő elvtársak – kisebb-nagyobb hibáik ellenére – gyorsan megkedvelhetők. Egy szó mint száz: a könyvet jó szívvel ajánlom olvasásra a műfaj rajongóinak.

Előző oldal Kapitány
Vélemények a műről (eddig 1 db)