Hugh Howey - A Siló, Ann Aguire - Menedék

A jövő útjai / Könyvajánló (896 katt) maggoth1
  2013.07.18.

Rákaptam a világvége könyvek olvasgatására, melyeknek valóságos dömpingjével találkozhatunk mostanság. (Mi tagadás, jómagam is igyekszem ráerősíteni erre a trendre, de hogy az én alternatívám is publicitást nyer-e, az még a jövő titka.) Először is a Könyvmolyképző egyik kiadványával kezdtem, amely egy hosszabb, bestseller listákat vezető mű első rövidebb részét képezi, és remélhetőleg folyamatosan megjelenik majd a többi folytatása is.



Hugh Howey: A Siló

Egy hatalmas földalatti építményben, a Silóban emberek sokasága él önkéntes börtönben, akiket valamilyen felszíni katasztrófa kényszerített a kiterjedt létesítménybe. A külső kamerák szerint a halál uralkodik a külvilágban, és aki olyan ostoba, hogy elhagyja a biztosnak hitt menedéket, kínok közt pusztul el.

Az objektumban több generáció tagjai küzdenek a túlélésért, mindennapjaikat szigorú szabályok és korlátok között töltik. Szaporodásra csak azok a párok kapnak engedélyt, akik egy erre rendszeresített lottósorsoláson telitalálatot érnek el, de az ő kiváltságuk is csupán egyetlen évig tarthat. Aki lázadozik, a múlt eseményeit firtatja, vagy nem bírja tovább a bezártságot, és ennek hangot ad, a felszínre küldik, ahonnan nincs többé visszatérés.

A történet első részének főhőse Holston serif és felesége, Allison, aki túlságosan a bázis történelmének kutatásába merül. Az asszony végül arra a következtetésre jut, hogy a lent élők mindnyájan valamiféle összeesküvés áldozatai, és hogy a felszínről érkező képek nem a valóságot tükrözik. A Silóval kapcsolatban jó néhány rejtély akad, ami mintha alátámasztaná a nő feltevéseit, férje mégsem ad hitelt a szavainak. A kételyek közt őrlődő Holston mentális problémának tekinti Allison viselkedését, aki éppen abban az évben veszti el mások előtt az önuralmát, amelyikben nyernek a lottón. A nő száműzetése a földalatti telepről elkerülhetetlen, a felszínen pedig elvileg a biztos halál várja. A győztes szelvényt talizmánként magánál hordó serif még két évvel később sem képes feldolgozni a felesége elveszítését, és ez végül sorsdöntő lépésre sarkallja: felmegy Allison után a külvilágba, hogy megtudja az igazságot.

Ennél többet a Siló első részéről nem érdemes elmesélni, mert a műélvezet rovására menne. A szerző választott karakterével könnyű azonosulni, a jó stílusban megírt történet alaphangulata rögtön beszippantja az embert, és az első pillantásra kiszámíthatónak tűnő sztori meglepetést is kínál a végére. Persze egy első részből korai lenne jóslásokba bocsátkozni, hová fog kifutni végül a sztori, de nekem tetszett. Az egyetlen problémám talán csak a terjedelmével akadt, szívesen olvastam volna tovább is, ráadásul pont egy izgalmas résznél ért véget. A sorozat első darabját mindenesetre bátran ajánlom mindenkinek, aki kedveli a rejtélyekkel átszőtt posztapokaliptikus thrillereket, és kíváncsian várom, hogyan fog továbbfolytatódni a történet.



Ezután villámgyorsan kiolvastam még egy művet, ezúttal egy teljes regényt, amely a zsáneren belül Young Adult, azaz fiataloknak szánt kategóriában megnyerte a nyilván rangos RITA-díjat.

Ann Aguire: Menedék

A szokásos helyszínen vagyunk, egy katasztrófa utáni lepusztult miliőben, ahol ember embernek farkasa. A csapás mibenléte homályban marad, bár annyi sejthető, hogy valamilyen vírus okozta, amely az emberi populáció túlnyomó részét őrjöngő mutáns – leginkább zombiszerűen viselkedő – korcsfajzattá változtatta.

Főhősünk, a történetet egyes szám első személyben elmesélő Pikk, egy föld alatt bujkáló törzshöz, egy úgynevezett enklávéhoz tartozik, melynek tagjai túlélték a fertőzést, és a húsukra pályázó Korcsokkal hadakoznak. Pikk személyében egy frissen avatott vadásznőt tisztelhetünk, aki kilépve a vakarcskorból átesett a névadás szertartásán, és ezzel elérte, hogy jogerősen portyázni mehessen a környező járatokba. Természetesen a legproblémásabb hím, Fakó mellé osztják be, aki jó darabig a felszínen vívta a maga élethalál harcát, míg rejtélyes idegenként az enklávéhoz nem került.

A kezdeti nehézségek ellenére bizalom és egyfajta bensőségesebb kapcsolat alakul ki közöttük, miközben romantikus felhangokkal nyesegetik a zombikat. Az enklávé szigorú szabályai azonban egyre sötétebb színezetet kapnak, és Pikk kezd ráébredni, hogy az idősebbek talán sok mindent elferdítenek a felszínen uralkodó állapotokkal kapcsolatban.

Itt máris felfedeztem némi párhuzamot a Silóval, mert, mit tesz Isten, Pikk és Fakó addig okoskodnak, hogy a végén száműzik őket a felszínen rájuk váró biztos halálba. Természetesen, amit Pikk képzelt, az nem úgy van, odafent kegyetlen bandák uralkodnak, akik bizonyos fokig kétségtelenül az enklávé zsarnokainál is jóval kegyetlenebbek. Egyfajta Mad Max-es anarchisztikus rendszert találunk, egy lerombolt várost, ahol azért a különböző csoportok törzsi jelekkel adják az idegenek tudtára területük határait. Ha jobban belegondolok, ha én posztapokaliptikus őrült bagázs lennék, nem firkálnám tele a környékemet, hanem simán csak elkapnám, aki arra tévedne, hadd érje váratlanul a dolog, de nyilván félreértelmezem az ilyen kaotikus viszonyok lényegét.

Na, de félre veletek kételyek, a felszínen fordul a kocka, és Pikk halmozottan hátrányos helyzetűvé válik. Minden ismeretlen számára, nem szokott a napfényhez, az esőhöz, sem egyéb környezeti körülményekhez, nagyjából úgy téblábol, mint szegény Drizzt Do Urden, amikor először tévedt fel Menzoberranzan éjsötét tárnáiból a talajszintre. Itt Fakó válik domináns hímmé, aki nélkül vadásznőnk nagy valószínűséggel az első pár órában meghalna. Természetesen beleütköznek egy bandába, majd Korcsokba is, és a romantikus szál is egyre jobban combosodni kezd közöttük, míg végül…

Ennél többet felesleges a történetről elmesélni. Egyszeri kikapcsolódásnak nagyon megfelel, de túlzott elvárásokat egy koron túl már nem szabad támasztani. Harc, romantikázás, harc, nagyjából így váltakoznak az események, de dicséretes, hogy legalább harcolnak benne.

Akadnak apróbb logika bakik is, amikor például Pikk poénszinten olyan kifejezéseket süt el teljesen a helyzethez illően, mint szociális érzékenység, noha erről a fogalomról halvány lövése sem lehetne, de ettől függetlenül, nem nevezném unalmas, vagy teljes mértékben elviselhetetlen műnek.

Azoknak ajánlom, akik fiatal lányok, és mégsem annyira nyálas romantikára vágynak, mint az átlag, plusz bírják az ilyen posztapokaliptikus majdnem zombis dolgokat.

Most pedig megyek, és felcsapom a World War Z-t, hátha az valamivel fajsúlyosabb lesz.

Előző oldal maggoth1