Tom

Szépirodalom / Novellák (1012 katt) A. G. Stone
  2013.07.18.

Tom egyenesen sétál az úton. Jobb szemét folyamatosan egy elhagyatott üzlet ledes táblájának fénye ingerelte. Furcsállta, hogy még nem lopták el… ahogy minden mozdítható dolgot a Károly utcában.

Ahogy a gyenge szellő belekapott a barna hajába, kirázta a hideg. Az orrát dögszag csapta meg. Bűzlött az egész a romlottságtól…

Kicsit sietősebbre vette lépteit, aztán újra lelassult. Mit akart? Hamarabb elérni a kocsmát? Miben változtat az valamin? Ha most az egyik sikátorból előugrik egy sötét alak, akkor sem lenne sokkal előrébb, mint egy órával később lesz. Valószínűleg még hamarabb is elérné célját.

Séta közben kezét a falon húzta, ujján felhalmozódott a nedvesség és a por. Gondolatokban messze járt. Próbálta elképzelni a következő világot… egyre jobban el akarta érni.

Néhány perc múlva elért a kocsmához. Sokkal több időnek tűnt számára.

Egy pillanatra végigsandított az utcán, oldalra tűrte az arcába lógó hajtincsét, és sietős léptekkel a bejárathoz ment. Vett egy nagy levegőt és benyitott. Keservesen nyikorogtak az ódon faajtó zsanérjai. Erre mindig kicsit összehúzta magát, pedig minden hétvégén ugyanígy nyílt az ajtó. Bent jóféle rockzene köszöntötte, valami régi bandától. A lámpák álmosan pislákoltak, szokásos cigarettafüst terjengett mindenütt. Tom szerette ezt a helyet. A Károly utcai kocsma volt a város központja, az itteni fiatalok Mekkája.

Egy barátias tockos zökkentette vissza a valóságba. Gary állt mögötte, óvoda óta a legjobb haverja. Pár centivel volt csak magasabb Tomnál, s vele ellentétben mindig rövidre nyíratta a haját. Hétvégenként együtt jártak ide felönteni a garatra, akár a többi tizenéves. Ma sem terveztek egyebet, Gary máris magával tuszkolta a pulthoz, hogy rendeljenek. Sört kértek, Sopronit, azt szerették. Azon a különösen meleg éjszakán, még a szokásosnál is jobban esett nekik.

Leültek egy ablak közeli asztalhoz. Alighogy letelepedtek, nagy zsivaj támadt a hátsó szobában a csocsónál. Kicsapódott az ajtó és hárman tántorogtak át onnan az asztalokhoz. Egyikük egy húszas éveit taposó, magas, vaskos karú fiatalember volt, talpig feketében. Nyakát, karját különböző tetoválások díszítették, arcát sűrű szakáll rejtette el a kíváncsiskodók elől. Jobb kezében korsó sört szorongatott. Ravasz tekintetét végigjártatta az asztalokon.

Mikor Tomékhoz ért, szeme kikerekedett és váratlanul feléjük rontott. Hangos léptekkel közelítette meg a két barát asztalát, ezután ledobta magát egy székre; éppen Tommal szemben. Hosszú percekig bámulta a fiút, mialatt a két cimborája is odasereglett. Kínos csend következett. Tomék nem mertek megszólalni. Mindenki tudta, hogy ez a talpig feketébe burkolózó alak, Steve, a Károly utca fenegyereke. Mindenki rettegett tőle, azt beszélték, már elbánt jó pár rendőrrel. Végül Steve törte meg a csendet.

– Mit bámulsz, kiskakas? – kérdezte élcelődve, ravasz tekintetét egy percig sem véve le Tomról.
– Semmit – motyogta Tom és inkább a poharát nézte.
– Hozzád beszélek, fafej! – csapott hirtelen az asztalra Steve. – Te őgyelegsz a húgom körül? Láttalak ám, te málészájú barom!
– Lilly a barátnőm… – szeppent meg Tom.
– Tényleg, kiskakas? Aztán miből gondolod, hogy meg is érdemled, he? – tömény szeszszag áradt Tom felé.
– Már egy hete járunk.
– És akkor hova szarjak? Bizonyítsd be, hogy elég nagylegény vagy ahhoz, hogy a húgommal rúgd a port! Különben… – Steve jókora vadászkést húzott elő és bele is állította az asztallapba. Majd szinte észrevétlenül intett egyet, mire a cimborái, Dan és Bill, már meg is ragadták a két srácot és kivonszolták őket az utcára.
– Bizonyíts itt és most! – parancsolt a fenegyerek a fiúra, aztán folytatta. – Ismered a Dongalábú Joe-t, he?
Tom bólintott.
– Most megkeressük a vén fószert, és te fogsz tőle megszerezni valamit – villant át egy gonosz vigyor Steve arcán.

Dongalábú Joe a város különcei közé tartozott. Már akkor remeteként élt az erdőszélen, mikor Steve még karonülő csecsemő volt. Az öreg történetét mindenki tudta a városban. Még a háborúban sérült le. Mivel többé már nem szolgálhatta a hazát, a pohár fenekére nézett. Kártyán elvesztette lakását, pénzét, ruháit. Azóta valami ócska kaibában tengődött az erdőben. Ha pedig néha bemerészkedett a városba koldulni, morogva tántorgott végig az utcákon. A gyerekeket pedig szívből gyűlölte. Meg is volt rá minden oka, hiszen állandóan gúnyt űztek belőle. Gyakran követték, és úgy húzták a lábukat, ahogy ő. Ilyenkor Joe a patkáról elmart egy-egy követ, és a csúfolódók közé hajította. A Tom korabeliek között fogalom volt a Dongalábú, azt beszélték, gyerekeket visz magával és megeszi őket.

Tom nagyot nyelt. Végignézett Steven és a cimboráin, tudta, nincs más választása. Muszáj megtennie. Steve persze nem is várt választ. Közrefogták, és már vitték is. Garyt is hasonlóképpen, had legyen nagyobb a móka.

***

Sietősen mentek egyik utcából a másikba. Árnyékukat a lámpák fénye hosszúra nyújtotta, s a szél is csendesebb volt a megszokottnál. Hamar kiértek a városszélre, ahol sötét faóriások strázsáltak az erdő bejáratánál. Mielőtt azonban bevették volna magukat a vadon belsejébe, Steve váratlanul Tom útját állta.

– Na, kiskakas… csak utánad – vigyorgott a fenegyerek.

Azzal a két Steve-legény be is lökte a sötétbe. Tom éppen egy csalánosban ért földet. A fiú hangosan felvisított a fájdalomtól, amit Steve-ék jóleső röhögéssel nyugtáztak.

Egy szűk ösvényen haladtak, szoros libasorban. Egyszer csak léptek zaját hallották. Mindannyian bebújtak egy sűrű bozótos mögé. Nem sokkal ezután apró fénypont tűnt fel nem messze, és ide-oda himbálózva közeledett feléjük. Mikor a csalitos mellé ért, látták, hogy a vén Dongalábú az. Bizonyára hazafele tarthat. Egyik kezében gyertyacsonkot szorongatott, úgy cammogott végig az ösvényen. Ruhájának pálinkabűze megcsapta a fiúk orrát.

Garyt hirtelen köhögő roham ragadta magával, de Steveék befogták a száját. A Dongalábú végül ráfordult egy másik ösvényre, miközben hosszú bajusza alatt Led Zeppelint dünnyögött. Steveék erre vártak. A kigyúrt cimborák szó szerint felkapták Tomékat a földről, majd a vénember nyomába eredtek. Csakhamar egy tisztásra érkeztek, ahol a Dongalábú viskója állt. A fiúk megkerülték a helyet úgy, hogy a tákolmány mögé bújhassanak. A Hold magasan járt, így jól belátták a terepet. Az öreg a ház előtt matatott, majd betántorgott lakhelyének mélyére. A fiúk pedig hátukat a házfalnak vetve leguggoltak, és úgy várták, amíg a Dongalábú elalszik.

Mikor csönd lett, Tom megszólalt.

– Szerintem nem kéne meglopni az öreget…
– Csak nem félsz, kiskakas? – mordult rá Steve.
Tom megrázta a fejét.
– Azé’ – vigyorgott a fenegyerek, majd hozzátette: – Most jössz te!
– Tényleg békén kéne hagyni a Dongalábút – mondta halkan Gary, hogy Tomot védje.
– Kuss legyen már! Folyton csak nyafogtok! Megmutatom, milyen egy igazi férfi! – állt föl Steve, és bőrdzsekije belsejéből egy stukkert húzott elő.
– Mutasd má’, haver! Honnét van? – kapott a fegyver után Dan.
– Ereszd! – rivallt rá Steve.

Addig veszekedtek, míg eldördült a pisztoly. Szerencsére senki sem sérült meg; viszont a golyó ahogy eltalált egy ócska vasdarabot, jókora szikrát csinált. A szikra pedig belobbantotta a benzint, amit a Dongalábú kisebb hordókban tartott a ház mögött. A lángok csakhamar már a viskó falát nyaldosták.

– Ez a te hibád! – mordult a társára Steve.
Ám az elszaladt, ugyanis megjelent a Dongalábú is, aki a lövésre ébredt föl.
– Ti büdös kölkök! Ezt megkeserülitek! – ordította teli torokból.

Steve úgy megijedt, hogy Billel együtt futásnak eredt. A pisztolyt elejtette, éppen Tom lába elé. A fiú fölvette a fegyvert.

– Rohadékok! – bicegett Tom felé a Dongalábú.
– Gyere már! – húzta magával Tomot Gary, és ők is elrohantak be a fák közé.
– Láttam ám a képeteket, semmirekellők! Tudom, kik vagytok! – fenyegetőzött az öreg Joe. Hangja messzire visszhangzott a fák között. Tom és Gary inaszakadtukból rohantak egyenest a város felé.

Útközben hirtelen erős kezek ragadták magukkal őket. Steveék voltak.

– Barmok! Mit ácsorogtatok ott? Most meglátott! – rontott Steve Tomnak.

Azonban a fiú kezében még mindig ott volt a stukker. A fenegyerek rávetette magát a fiúra, és hosszan henteregtek az avarban. Közben fojtogatni kezdte Tomot. A pisztoly ismét eldördült…

Steve felkapta fejét. Gary összeesett.

– Ezt megcsináltad, kiskakas! – ordította a fenegyerek.
Aztán talpra ugrott, és intett a cimboráinak.
– Pucoljunk!

Tom is feltápászkodott, s rögtön a barátjához szaladt. Gary mozdulatlan testének látványától kiverte a víz. Ahogy kétségbeesetten barátja hasát tapogatta, érezte a sebet, s érezte, amint a vér a kezéhez tapad.

Előző oldal A. G. Stone