Foszlányok a sötétből
Repülő csillag árnya lebben
kezem sebes sodrására,
midőn éjt huny a Hold
s csillagosan fénylik az ég.
Elmélázó tekintettel állok
a kietlen táj végtelen szikláján,
mely előtt villámharcok fodrozódnak
esőfelhők könnyeivel megmarva.
Nem marad más, csak száraz
homok a szürkén sikoltó kezemben,
szavamat messzire kapja a szél
s sodorja érthetetlen morajjá.
Magam vagyok s csillagok
árnya némán sötétbe hull,
láthatatlan foszlányok
siklanak némán.
Kilépve e rémisztő képből,
kietlen tájra érek, hol
zöldellnek a fák, máskor
ridegen kiált a fagy.
Kavarogva a képek
szállnak vers fonalába,
születnek sorok némán
írva a képzelet tájat.
Töredékek állnak össze
értelmetlen gomolyaggá,
célját keresve némán,
forognak a kerekek.
