Szellemvadász

Horror / Novellák (1212 katt) Marcos
  2013.06.20.

Simon Barabas gyűlöli a szellemeket. Kiskorában évekig rettegett, mikor éjszaka a sötétben ébren volt, vagy ki kellett mennie WC-re. Aztán jött a szerelem, így figyelme elterelődött, s később már az ágyban sem volt egyedül. Ám a szellemekkel gondolataiban mindig harcolt, s félelemből gyűlöletté vált a hozzájuk fűzött viszony. Mindig is érdekelte a szellemtudomány, akarta tudni, hogy van ez. Mindent elolvasott és megnézett, ami róluk szólt, de sehogyan se jött rá többre annál, amit a gyerekeknek mesélnek el, ha megkérdik: mik azok a szellemek? Mivel az ő életében is voltak rokonok, ismerősök, akik meghaltak, ő is találkozott a halállal, a gyásszal, mint jelenségekkel, de nála az elhunytak nem elcsöndesültek, eltávolodtak, megnyugodtak, szívében, hanem egyenesen utálattá, viszolygássá vált akár az életükben irántuk érzett szeretet is.

Simon tehát nem volt egy kiegyensúlyozott, nyugodt ember, sosem tudott kikapcsolni, lecsillapodni, örökké volt benne valami nyugtalanság. Szeretett volna egyszer csinálni egy kerek asztalon egy szellemidézést, és ekkor megtudni mindent, de valahogy sose jött össze az a három-négy ember, akivel lehetett volna ezt véghezvinni. Legjobb barátja, a nála jóval fiatalabb Sam mellett pedig senki sem volt, aki foglalkozott volna a témával komolyan, mindenki csak azt mondta neki, hogy: „Túl élénk a fantáziád, Simon!”, vagy ami még jobban bántotta: „Bolond vagy, Simon!”. Ezeket az embereket mind hülyének tartotta, s csak mosolygott rajtuk, ha mindenféle horrorfilm után rosszat álmodtak.

Ő egyszer s mindenkorra be akarta bizonyítani, szellemek igenis vannak, akár hiszik, akár nem. Ebben segítségére lett később végzettsége is, mivel gépész-elektronikus volt. Sam pedig mindenben segítette, így elhatározta, hogy ő el fog fogni egy igazi, valódi szellemet. Elképzelését azonban meg is akarta valósítani, de igyekeznie is kellett, ugyanis a középkorúságot elhagyva, sajnos az utóbbi időben neki is sokasodni kezdtek egészségügyi panaszai, például néhány hete erősen fájni kezdett a bal lába.

Először is helyszíneket kezdtek keresni, melyeken úgy gondolták, több szellem is megfordul, így alkalmasak arra, hogy rabul ejtsenek ott egyet. Az egyik, egy a városuktól nem messze lévő vár volt, mely nem volt sem idegenforgalmi látványosság, sem otthona semmilyen intézménynek, társaságnak vagy személynek. Egy szerkezetet készítettek el csapdának, ami egy fém doboz volt, bele volt felülről süllyesztve egy piros led, ami villogott, és mindenféle emberi füllel nem hallható hangot bocsátott ki, s ha hirtelen mozgást érzékelt ultrahangos érzékelőjével, akkor magába szívta a levegőt, a tetején összezárt egy ajtót, s elektromos feszültség alá helyezte az egész fém szerkezetet.

Tettek még ilyet több helyre is, például környékükön roskadozó régi romtemplomba, egy már nem bővülő, elgazosodott temetőbe, egy ugyancsak omladozó kastélyba és Simon gyerekkori városszéli otthonába, melyet akkor hagytak el, amikor apja elvesztette addigi állását, és a település sűrűjébe kényszerültek költözni. Itt még szinte minden úgy volt, ahogy akkoriban hagyták, csak a természet lett úrrá a környéken.

Ezek a helyszínek már nem az elsők voltak, próbálkoztak már máshol is, de nem jártak eddig sikerrel. A csapdákat két-három hónapig hagyták kint, majd ellenőrizték, esetleg begyűjtötték őket. A következő vizitjük október egyik napos hétvégi napjára esett. Ekkor izgatottan kezdték sorra venni a kihelyezett dobozokat. Elsőnek a kastélyban lévőt nézték meg, majd a várét, a temetőét és a romtemplomét, de sajnálatukra megint sehol semmi nem volt. Utoljára hagyták a család elhagyott, düledező házát, ami már legalább ötven éve lakatlan volt.

Simon itt is meglehetősen nehezen mászott ki Sam pickupja anyósüléséről, s eltorzult arccal rakta két kezével teljesen elzsibbadt, merev, bal lábát a másik mellé. Ekkor azonban különös érzés fogta el mind a kettőt. Valahogy arra lettek figyelmesek, hogy olyan furcsa csönd ült a környéken, a szél is csak sejtelmesen fújt. Elkezdték megközelíteni a pusztuló épületet, s egyre csak azon járt az eszük, hogy itt lesz valami. Elővették és bekapcsolták elemlámpájukat, s nagyon figyeltek, mert arra már nem emlékeztek pontosan, hogy hová tették a készítményüket.

Ahogy lassan lépkedtek, a falakról levált vakolat sercegése szakította meg a padlón a hosszú csendet. Sam ment elöl, s mikor egy ajtófélfa deszkáin át lépett be, s elnézett baloldalra, hirtelen valamiben elesett, de úgy, hogy a hozzá közeli Simon is elbukott. A fiatalabbik férfi pedig hátával pont ráesett a fém dobozra, s szétlökte az ablakon beesett száraz leveleket. A nagy felfordulás után azonban nagy kíváncsiság lett rajtuk úrrá, mert meglepetésükre nem villogott a led, tehát a csapda aktivizálódott. Mindketten felálltak, s kezükbe vették egymás után a dobozt, de csalódottan kellett tudomásul venniük, hogy semmit sem láttak, érzékeltek, hiába forgatták a fényben a szemük előtt a szerkezetet, vagy kopogtatták, rázogatták a készítményt. Samnél volt a kulcs, amit ha elfordítottak a zárában, deaktiválták a feszültséget és a kis ajtót.

- Á, ez se az – mondta Simon lemondóan. – Nyisd ki nyugodtan, biztosan csak a falevelek!

Sam szót fogadott, s úgy tett, ahogy az idősebbik utasította. Ebben a pillanatban nagyon különös dolog történt, ugyanis Simon bal lábából úgy elmúlt a fájdalom, mintha csak valaki gyorsan kihúzta volna onnan.

- Ű, a mindenit! - kiáltott fel.
- Mi az? – kérdi Sam.
- Most veszem észre, teljesen elmúlt a fájdalom a lábamban.
- Nocsak, hogy lehet az?
- Hát, biztosan az eséskor jött rendbe. Szinte nem is érzem már.
- Na még ilyet! – csodálkozott Sam. - Ezért már megérte idejönnünk.

Ezután magukhoz ragadták a fém dobozt, majd lassan kisétáltak a kocsihoz.

VÉGE

Előző oldal Marcos
Vélemények a műről (eddig 2 db)