Mi kell egy robothoz?

Külvilág / Közélet (974 katt) Norton
  2013.06.13.

Ha egy fantasztikus filmet nézünk, akkor elég sok minden. Ám felesleges eltöprengeni ezen a kérdésen, mivel jelen esetben én az emberekről beszélek.

A testünk már megvan, ami egy felettébb bonyolult szerkezet, így ahhoz, hogy robotokká váljunk, már csupán két dologra van szükség: programokra és energiára.

Az energiát az érzelmek adják, melyeknek általában két pólusa van: a pozitív és a negatív. A dualitás világában minden érzelemnek megvan az ellentétje, ami voltaképpen ugyanannak az energiának a másik végletét jelenti.

Elfojtani szinte minden esetben a negatív oldalt szoktuk, mivel azt kellemetlen megélni. Minél több negatív érzelem gyűlik fel tudat alatt, annál több energiánk van a programjainkhoz.

A legtöbb ember érzelmi analfabéta. Félnek az indulataiktól, ellenségnek tekintik őket, vagy a rabjaikká válnak. Ezen a szinten tehát valódi ősemberek vagyunk, ami rengeteg gondot okoz.

Alapvetően fontos tehát, hogy megfelelően viszonyuljunk a hangulatainkhoz; ezt nagyon fontos megtanulni, mivel ha nem tesszük meg, akkor a kezeletlen emóciók veszik át felettünk az irányítást, főleg, ha összekapcsolódnak a mentális programjainkkal.

De mik azok a mentális programok? Ezek egyszerűen betanult viselkedési és gondolkodási mintákat jelentenek. Egyeseket már ezer éve örökítik egymásra a különböző generációk.

Ilyen például a versengés, vagy az összehasonlító játék. Ez az egyik legősibb program, megfigyelhetjük akár az állatvilágban is.

A mai nevelés igen gyakran a versenyeztetésről szól. Beleszületünk egy olyan világba, ahol már egészen kis korban meg kell felelnünk mindenféle elvárásoknak, ha akarjuk, ha nem.

Ha pedig valaki nem felel meg a követelményeknek, például rosszul tanul, vagy nem azt teszi, amit elvárnak tőle, akkor éreztetik vele, hogy nem ér annyit, mint a másik. Ezt a nevelési formát természetesnek tartják.

Így a legtöbb fiatal bűntudatot fojt magába, ami aztán felgyülemlik. Ám a bűntudat mellett ott van az összes többi kudarcból fakadó negatívum is: a harag, az önsajnálat, a félelem, az irigység és a többi…

Persze ezekről még beszélni se nagyon szabad, nemhogy kimutatni őket, így szinte az összes ember több tonna fájdalmat cipel magával, ami aztán beépül az úgynevezett személyiségükbe, és a mentális programjaik részévé válnak.

Amit "odakint" keresnek, az általában az elnyomott negatív érzelmeiknek az ellentétei. Például a szégyen és az önleértékelés helyett megindul a dicsőség, a siker, a nagyság érzetének hajszolása.

Mert ha valakit bűntudatkeltéssel neveltek, akkor öntudatlanul ezt a programot fogja követni. Mivel leértékeli magát, kényszeresen meg akarja mutatni, hogy mire képes. Versenyző lesz az illetőből, vagy politikus. Befolyásos ember, és a többi. Ha pedig csak egy egyszerű segédmunkás, akkor is hajszolni fogja az olyan helyzetet, ahol ő lehet a jobb a másiknál.

Az ilyen emberek ösztönösen azt hiszik, hogy ha elérnek valamit az életben, akkor az önértékelésük helyre áll, mert a negatív és a pozitív véglet kiegyenlíti egymás. Ez persze csak hiú ábránd, mivel a fájdalom nincs feloldva, csak el van fedve.

Ideig-óráig csökkenhet ugyan az intenzitása valamilyen külső körülmény hatására, de ez nem oldja meg az alapproblémát, ami nem külső körülmény, hanem belső.

Az elfojtott fájdalmak tehát felgyülemlenek, és átveszik az irányítást. Állandó jellegű, kényszeres vágyat keltenek, amit egy szűnni nem akaró nyugtalanság táplál.

A tudat alá fojtott indulatok (az úgynevezett fájdalomtest) így kapcsolódnak össze a mentális programozásunkkal, és az úgynevezett személyiségünk részévé válik.

Több millió formája lehet ennek, több millió könyvet meglehetne tölteni vele. A pszichoanalízis épp ezért egy sziszifuszi munka. Rengeteg személyiségjegy létezhet, mivel ezeket általában vagy átörökítik, vagy a véletlen hozza őket létre.

A működési elv megértése viszont pofonegyszerű: az elfojtott negatív irányítani kezd a "háttérből". Ha viszont elvesszük az energiát a mentális programoktól, akkor azok élettelenné válnak, és nem vezetnek többé az orrunknál fogva. Elengedhetetlenül fontos tehát a fájdalomtest feloldása!

Mert ha nincs például vagy hatvan tonna bűntudat lefojtva a tudat alá, akkor már nem is olyan fontos azt a programot követni, hogy "muszáj legyőzni a másikat", mert csak akkor fogadnak el, teszem azt, a szüleid.

Az összegyűjtött fájdalmak feloldására számos módszer létezik. Az alapjuk általában az, hogy át kell őket élni (ha eddig nem tettük meg), ám tudatosan. Ez azt jelenti, hogy hagyni kell megnyilvánulni az emóciókat, de "megfigyelőként" kell viszonyulnunk hozzájuk, mert akkor nem veszik át az irányítást felettünk.

Ha sikerül feloldanod a fájdalomtestedet, már nem fognak irányítani azok a programok, melyeket a szülők, a társadalom, a véletlen traumák, vagy Józsi bácsi beléd épített!

Így megszabadulsz a robotszerű reakciók átkától, és növeled eggyel azoknak az embereknek a számát, akik már nem a rabszolgái ennek a gépiesen működő organizmusnak, amit társadalomnak neveznek.

De a legnagyobb jót magadnak teszed vele.


Vége

Előző oldal Norton