Visszatérés

Szépirodalom / Novellák (950 katt) Ann Heart
  2013.06.09.

Ann fáradtan ment haza a munkából, miután bevásárolt. Belépve otthonába gyorsan ledobta konyhaasztalra terhét, majd lerugdosva cipőit a szobába ment és bekapcsolta a Hi-Fi-t, melyből kellemes zene szólt, megtöltve a lakást hangulattal. Kinyitotta az ablakokat is, majd kiment az erkélyre és a panorámában gyönyörködött. Az ősz elkezdődött, ezt lelkében is érezte.

Ahogy ott állt, kiengedte vállig érő, barna haját, melybe belekapott a langyos szellő. Élvezte, ahogy hajszálai csiklandozzák tarkóját. David jutott eszébe. Ő mindig a tarkójára hintett csókkal üdvözölte őt, mikor hazajött a munkájából. Fájdalmas emlékek voltak ezek, hiszen kapcsolatuk hirtelen és magyarázat nélkül ért véget. Sem egy hívás, sem egy SMS vagy e-mail nem adott róla életjelet. Mintha eltűnt volna a Föld színéről.

Hogy gondolatait elhessegesse, bement és elpakolta a vásároltakat, majd a fürdőszobába ment és lezuhanyozott. Miután felfrissült, felkapta otthoni lenge ruháját, megfogott egy konzerves dobozt, melyet felbontott és tartalmának felét beleöntötte egy tálkába. A színes gyümölcsdarabok annyira kívánatosak voltak, hogy muszáj volt bekapnia néhányat belőlük. A zene ritmusa jó kedvre derítette, csípőjét ide-oda rázta, majd megpördült maga körül. Meggyújtott néhány mécsest, melyeket az erkélyen lévő asztalkára tett, azután magához vette a tálkát, kedvenc könyvét és kiült.

Az erkélyt vette szemügyre. A balkonládákban rózsaszín és piros muskátli fejek bólogattak, ahogy a lágy szellő megérintette. A sarokban egy csüngő ágú fikusz állt, mint valami testőr. Gyönyörű példány volt, fajtájának talán legszebbike. A lassan lenyugodni készölő Nap arany színben fürdette az egyébként halványzöld falakat. A növények klorofiljai buzgón szívták magukba az éltető sugarakat.

Mikor a tálka kiürült, letette az asztalra és kezébe vette a könyvet, melynek borítóját alaposan szemügyre vette. Izmos, hosszú, barna hajú férfi volt rajta, aki egy szőke lányt ölelt át egy piramis előtt. Szemükben szenvedély és boldogság tükröződött. Kinyitotta ott, ahol egy képeslap jelezte, hol tartott utoljára. A vaskosabb könyv felénél járt, ott, ahol a legizgalmasabb. Imádta azokat a könyveket, amik egy kis romantikával voltak fűszerezve. Most már bármelyik pillanatban bármi megtörténhetett. Néhány oldal olvasása után teljesen elfeledkezett a külvilágról és szinte a könyv szülte fantázia rabjává vált.



Hűvös szellő játszott hajtincseivel, akárha ezer aprócska kéz simogatná arcát. Annyira elvarázsolta az elé táruló látvány az ősi építmény belsejében, hogy elfelejtett a lába elé nézni, aminek következtében megbotlott valamiben és elesett. A férfi azonnal a segítségére sietett és talpra állította. Tekintetük összefonódott, szinte megállt az élet, körülöttük minden megszűnt. Csak szívdobbanásukat hallották, mely olyan zakatolóvá vált, akárha egy gőzmozdonyon ültek volna. Ajkuk csókra éhezve szétnyílt és már majdnem összeértek, de ő eltolta magától a férfit. Csendben haladtak tovább. A fáklya imbolygó fénye bevilágította a folyosót, és láttatni engedte a falakon a hieroglif írásokat és a különböző istenek, fáraók falfestményeit. Hirtelen kialudt a tűz egy nagy szélroham következtében és sötétség borult rájuk. Dohszag és rothadó hús bűze csapta meg orrukat. Szörcsögő, cuppogó hangok ütötték meg fülüket. A levegő hűvös, jeges ujjakként furakodott ruhájuk alá didergést szabadítva rájuk.

Ahogy a férfi meggyújtotta a benzinnel átitatott rongyot a bot végén, a fény ismét visszatért. De már nem voltak egyedül. Vontatottan közeledtek feléjük közre zárva őket. Nem volt menekvés. A félelem lebénította. A géz időrágta foszlányai itt–ott még takarták a már szétmálló testüket, néhol a csont is kilátszott. Halottak voltak. Bár volt bennük némi élet, a belőlük élősködő és lakmározó férgek. Nem tudtak elmenekülni, teljesen körbevették őket. Hátuk mögött a fal állta útjukat, melynek egyre jobban nekipasszírozódtak. A férfi próbált a fáklyával hadonászni, de hatása nem volt. Csupáncsak félkarnyi távolság választotta el őket, majd a fáklya lángja ismét kialudt. A nő karjához ért valami, amitől felsikoltott, majd érezte, ahogy arcát egy nyirkos foszladozó végtag érinti.



Felriadt. Majd sikoltott, mert egy jól megtermett zöld lombszöcske üldögélt a mellkasán, a mécses fényében fürdőzve, melyet gyorsan leporolt magáról. A sokkból nagy lélegzetvételekkel próbált meg kilábalni. Csak aztán jutott el tudatáig, hogy az erkélyen van. Hűvös volt és sötét. Csak a csillagok ragyogtak fényesen az ég fekete bársonyán. Elaludt. A múmia sikolya még mindig ott visszhangzott a fülében, aztán majdnem szívrohamot kapott, mert csöngettek. Még nem tért észhez, így kissé szédülve ment az ajtóhoz, közben az órára nézett, ami 21:42-őt mutatott. Kinézett a kukucskálón, de csak valami növényt látott.

- Ki az?
- David vagyok. Kérlek, Ann, nyisd ki az ajtót! – hangzott egy halk, szenvedélyes férfihang. Mert Davidé ilyen volt. Halk, szerelmet sugárzó. Mindig és nem csak akkor, mikor a férfiak többsége akar valamit egy nőtől.

Szíve nagyot dobbant, melegség árasztotta el, de ugyanakkor a félelem is ott ólálkodott.
Mi van, ha ő mégis csak valami szoknyavadász, esetleg kirúgták az állásából, és most nincs hová mennie, így hozott egy csokor virágot engesztelésül, hogy mégis visszafogadjam.

- Tudom, hogy nem bízol meg bennem. Én sem bíznék magamban azután, hogy búcsúszó nélkül itt hagytalak. Kérlek, beszéljük meg!

Ann némi habozás után engedett és kinyitotta az ajtót.

Nem ezt az egészet csak az agyam generálja, biztosan csak álmodom. Igen, ez a magyarázat. Miért jött volna vissza? Két év után.

- Bemehetnék?
- Persze, akár mindjárt ágyba is bújhatnánk. Miért ne, végül is két éve nem szeretkeztünk – fakadt ki belőle.
David szótlanul állt az ajtóban, majd beljebb lépett és átnyújtotta a vörös rózsából összeállított csokrot, de Ann nem nyúlt érte.
- Nézd! Tisztában vagyok azzal, hogy mit érezhetsz át most – kezdte, s közben a virágokat az előszobában álló szekrényke tetejére tette. - Hidd el, nekem is fájt! Tudtam, hogy meg fogsz utálni, és azt fogod gondolni rólam, hogy egy aljas gazember vagyok. Minden nap arra gondoltam, hogy talán soha többé nem akarsz majd látni.
- Jól gondoltad – torkollta le. - Bent a munkahelyemen elég rossz napom volt aznap, és azon morfondíroztam, hogy mi lenne, ha este elmennénk valahová vacsorázni, s közben meg szerettem volna osztani veled egy fontos hírt. Olyan jó lett volna veled tölteni az estét! És arra jöttem haza, hogy sehol senki. A holmid és a ruháid eltűntek. Az egyetlen dolog, ami itt maradt, a fényképed és a pipa, mely a nagypapádtól maradt. Teljesen összetörtem akkor. Nem tudtam mire vélni az egészet, hiszen ha visszagondoltam, nem emlékeztem semmi olyanra, ami arra utalt volna, hogy esetleg nem akarod ezt a kapcsolatot. De egyetlen dolog furcsa volt. Az ember a kedvenc tárgyát nem hagyja csak úgy ott valahol.
- Igen, ezt jelnek szántam. Miután te elmentél dolgozni, kopogtak. Két fekete ruhás fickó volt az, akik közölték, hogy velük kell mennem. Én nem akartam, mire ők fegyvert rántottak.

Azt hiszi, hogy ezt beveszem?

- Egy gazdag régiséggyűjtő kigyúrt emberei voltak. Gyorsan össze kellett pakolnom, nem volt időm búcsúlevelet írni. Pedig, hidd el, megtettem volna! Ez most úgy hangzik, mintha mentegetőznék – nevette el magát. Szánalmasnak érezte a helyzetet. – Nos, rendben, valamit be kell vallanom.
- Nem vagyok kíváncsi a nőügyeidre! - fakadt ki belőle a feszültség.
- Nem, nincsenek nőügyeim. Én igazából... egyiptológus vagyok… voltam. Hogy miért nem mondtam ezt el eddig? Mert el akartam felejteni. Új életet akartam kezdeni veled. Ann, eddigi életem során én nem találkoztam ilyen nővel, mint te. A nap minden percében rád gondoltam, iszonyúan hiányoztál. És majd bele pusztultam abba a gondolatba, hogy ha hazatérek, te talán már más karjaiban leled meg a boldogságot.

Mindketten hallgattak, egymást fürkészték.

- Akkor miért nem írtál? Miért kellett ilyen gyötrő tudatlanságban nélkülöznelek. Semmit nem hallottam rólad. Mintha csak a föld nyelt volna el – a nő szeme könnybe lábadt.
- Jaj kicsim! – indult meg Ann felé. Kínzó vágyat érzett arra, hogy szorosan magához ölelje.
- Ne! Ugye nem gondolod, hogy elhiszem neked ezt a történetet?
- Tudom, furcsán hangzik, de ez a színtiszta igazság. Soha nem hazudtam neked.

Mint valamiféle megvilágosodás, Ann gondolataiban egy kép villant fel egy újságból. David arcképe. És még a cikkre is emlékezett: „A friss diplomás egyiptológus, aki megtalálta Szeth Isten szemét”, valamint arra, hogy már akkor is valami megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett a férfi iránt.

- A szem! – kiáltott fel a nő. - David… én… ezért voltál olyan ismerős nekem, amikor először találkoztunk. Egy újságcikk a fotóddal. Szeth Isten szeme. Ezt nem hiszem el. De miért… mi történt, hogy el akarsz feledkezni róla, hiszen sikeres voltál?
- Ez hosszú történet – odament a lányhoz és megfogta a kezét. - Ann, kérlek, higgy nekem! Soha sem csapnálak be téged. Nem akarok ártani neked. Szeretlek! Ez a két év… Borzasztóan boldog vagyok, hogy láthatlak téged, kedvesem. Soha többé nem akarlak elveszíteni. Maga volt a pokol az a tudatlanság, hogy vajon hogy viseled ezt az egészet.

Mély hallgatásba burkolóztak, s közben egymás arcát fürkészték. Lassan feloldódott Annben a feszültség. A tudat, hogy David igazán itt van és szereti, enyhítette bizalmatlanságát. Egyre jobban arra vágyott, hogy megízlelhesse a férfi telt ajkait. Kíváncsi volt, hogy vajon még ugyanazt a bizsergést érezné–e, ha megcsókolná, mint azelőtt? David lágyan végigsimította a nő állát, majd ajkainak kontúrját. Mélyen a szemébe nézett, és nem tolakodóan egy apró csókot lehelt a lány arcára. Ann kezei felfedezőútra indultak a férfi mellkasán. Az ingen keresztül érezte testének melegét, majd egyre feljebb haladva beletúrt szőkésbarna hajába, s ajakaik összeérésekor megtörtént az a régen átélt érzés, ami azt hitte, már soha sem történik meg vele többé. Teste egyre hevesebben követelte a férfit. Hogy lehiggassza vágytól megrészegült önmagát, eltolta Davidet, majd a konyhába ment, hogy egy pohárba vizet engedve oltsa látszati szomjúságát. Olyan hirtelen történt minden, szinte még fel sem fogta az eseményeket, és már a hormonok át is vették az irányítást tudata felett.

- Valami baj van? – lehelte Ann nyakába egy csók kíséretében, melyet több is követett. Hátulról átölelte és magához szorította. Mindketten beleremegtek egymás közelségétől. David fogával óvatosan megfogta a ruha egyik vékony pántját és lehúzta a nő válláról. Selymes bőrének illatától férfiassága erőteljesen duzzadni kezdett.
- David, mondanom kell valamit…
- Annyira gyönyörű vagy! Csak nekem lehet ilyen csodálatos kedvesem - suttogta fülébe lágyan, s közben kezei csípőjéről elindultak egyre feljebb és feljebb, míg ujjai között meg nem érezte a vágytól megkeményedett mellbimbókat, melyekkel finoman eljátszadozott.

Annt elragadták a hullámok. Nem bírta tovább, úgy érezte felrobban, ha gátat szab egyre szilajul rátörő szenvedélyének. Sóhaj tört fel ajkai közül. Daviddel szembe fordult, s mikor az meglátta a fedetlen, hetykén kerek mellet, lüktetően duzzadó férfiasságának már nem volt uralmában. Az állati vér, mely ereiben pulzált, hatalmas tesztoszteron löketet küldött agyába, és innen már nem volt visszaút. A nőt felültette a konyhapultra és beleszagolt észveszejtően finom illatú hajába, melynek tapintása lágy selyemhez volt hasonlatos.

A nő érezte a férfi erejét, mely még jobban felizgatta. A napbarnított bőre, az alatta húzódó izmok, a telt nedves ajkai és a kék szemek, melyekbe azt hitte, már soha többet nem nézhet bele, gyönyörködtette. Jó volt újra éreznie őt és jó volt, hogy minden ugyanúgy működött, mint mielőtt köddé vált. Boldog volt, örömkönnyek szöktek szemébe. Testének minden porcikája oda volt érte. Úgy érezte, ő az, akivel egész hátralévő életét le szeretné élni.

- David! Mondani szeretnék valamit – két kezébe fogta a férfi arcát, lefékezve ezzel, de ekkor megszólalt a csengő.
- A fenébe! – szitkozódott, miközben eltolta magát.
- Vársz valakit? Mi a baj, kicsim, olyan rémült vagy. Mégis van valakid, igaz? - kérdezte visszazuhanva a valóság talajára.

Ann kiment, hogy ajtót nyisson, David nem követte, inkább leült a székre, magába roskadva. Nem akart szembenézni azzal a fickóval.

Istenem! Milyen tuskó vagyok! Rögtön ajtóstul rontok a házba, mintha minden az enyém lenne. Azt hittem, minden a régi lesz, ha visszajövök, és ott fogjuk folytatni, ahol abbahagytuk. De nem lehetek dühös rá, hiszen… - fojtotta magába privát monológját, mert a konyha ajtajába egy csöppnyi fiúcska tipegett cumival a szájában, majd megállt az idegenre meredve. Ann megállt mögötte, és a férfit nézte. Ekkor a kicsi hirtelen megfordult, kezeit a magasba nyújtotta, hogy felvegyék.

- Ugye nem… Ő a Te…
- Igen, David. Benjamin, a fiam. A fiunk - mondta némi félszel. Félt attól, hogy a férfi még nincs felkészülve erre. Hogy gyereke van. Hogy apa lett ily váratlanul. Számított a legrosszabbra, és várta a reakcióját, de más történt. David térdre rogyott és zokogni kezdett. – Én megpróbáltam elmondani.
- Istenem! Gyerekem van. Családom van – motyogta, majd felnézett rájuk.
Érezte a harmóniát, ahogy szétárad a lelkében hatalmas energiával feltöltve. Büszke volt. Ajka mosolyra húzódott, majd felállt és megölelte őket. Egész lényében érezte élete beteljesült, jó úton van.

Előző oldal Ann Heart