A hihetetlen utazás
Egy nagy nap előtt áll Noel, egy sorsoláson kiválasztott gyerek, aki elsőként teheti meg, hogy egy idegen bolygó talajára lép. Eddig még csak felnőttek jártak ezen az égitesten, akik rendkívül költséges, veszélyes és igénybevevő utazás árán jutottak el ide. De akik ott jártak, elhatározták, hogy elvisznek oda valakit, valaki olyat, akiben még mélyebb nyomot hagynak az ott látottak. Az emberek és a gyerekeik, akik közül Noel ki lett választva, mind a föld alatt éltek, mivel a Föld hőmérséklete rendkívül magas, olyannyira, hogy a felszínen tartózkodni lehetetlen.
Egyedül az Antarktisz közepén van valami zöld, azaz növényekkel teli terület, ugyan itt is meleg van, de megél még néhány kisebb majom és náluk apróbb termetű állat: rovarok, gyíkok, pókok, valamint madarak. Ez a hely az emberek számára rendkívül különleges, csak ennyi maradt meg a hajdani élővilágból, ékkövekként tekintenek rá, és úgy is kezelik ezt, rendkívül vigyáznak rá, csak kevesen láthatják, de szomorúan veszik tudomásul, hogy ez a terület is fogyatkozik. Noel olyan gyerek volt, akinek volt szerencséje látni ezt a vidéket már gyerekkorában. És most még nagyobb meglepetés várt rá, de sokáig nem tudott róla semmit, senki sem tudatta vele, nem is értette, miért is kell neki elmenni arra rendkívül távoli, idegen, ismeretlen bolygóra.
Az utazás nagyon kényelmetlen és kellemetlen, majdnem oda is vesztek. De amikor a légkörbe érés után kitekintett az űrhajó ablakán, teljesen elámult, mivel ez a planéta nemcsak sárga és kék volt, hatalmas területeken zöld szín volt az uralkodó, ami csak egyet jelentett: rengeteg növényt, azaz dús növénytakarót. A fiú rögtön izgatottá vált, és nem tudta kivárni a landolást, előkapta táskájából a fényképezőgépét, és használni kezdte. A felnőtt utastársai csak széles mosollyal figyelték, még nem szóltak semmit, úgy sem hitte volna el Noel, amit majd nem sokkal később látni fog.
Ahogy a napos részen földet értek, s kiszálltak, a fiú tapasztalta, hogy itt is ugyanúgy lehet járni, lélegezni, mozogni, mint otthon. Nem is tétlenkedtek sokáig, átszálltak egy másik járműbe, amelynek nagy átlátszó felületei voltak. Noel nagy kíváncsisággal kérdezgette a vele tartókat, hogy mik ennek a bolygónak a tulajdonságai, sajátosságai, de csak annyit árultak el neki, hogy Iso a neve.
Felszálltak és szélsebesen elszáguldottak egy közeli nagy pusztasághoz, ahol lelassítottak, s lejjebb ereszkedtek. A fiú ekkor látta meg azt, amiről nagyon nem akart beszélni neki senki, a földön ácsorgó, fekvő és legelésző állatok nem mások voltak, mint az otthoni, rendkívül féltve gyűjtögetett és értékes kártyagyűjteményének képein látható teljesen kihalt állatok, olyanok, mint a zebrák, antilopok, gnúk, orrszarvúak, valamint az őket szemmel tartó hím és nőstény oroszlánok. Noel semmit sem kérdezett, teljesen világos volt számára a helyzet, és csak annyit kiáltott:
- A mindenit! – majd elhallgatott, s szótlanul leste a még élőben sosem látott emlősöket, s egy hatalmas könnycsepp csordult ki a bal szeméből. A fiú úgy csodálkozott, hogy meg is feledkezett a fényképezőgépéről. A repülő többi utasa is szótlanul figyelt, és az ő szemük is könnybe lábadt. Hosszú, csendben telt percek után lett bátorsága a fiatalembernek csak megkérdezni, hogy meg lehet-e érinteni őket valahol. A többiek már várták ezt a kérdést, s némán bólogattak, s tovább repült a jármű egy közeli farmszerűséghez. Míg oda tartottak, elmagyarázták Noelnek, hogy ez egy rendkívül különleges égitest, nincs rajta intelligens, értelmes faj, de mások is ismerik, s még régen, amikor náluk még élt néhány a később kihaltakból, akkor idetelepítették egy részüket egy óriási bekerített területre.
A farmon a fiatalember mindkét kezével megtapogathatta, megsimogatta az előbb látott állatokat, persze a ragadozókat kivéve, s annyi képet készíthetett róluk, amennyit csak akart. Az idő azonban telt, lassan délután lett, és indulniuk kellett, de egy kitérővel még meglátogattak egy itatót, ahol elefántok, vízilovak is voltak, a fiú ezt tekintette a kirándulás legkülönlegesebb helyének, s odébb, már a levegőből a folyónál még krokodilt is láttak. A nap azonban lefele menőben volt, s a földieknek már indulniuk kellett, nem voltak éjszakázáshoz felkészülve.
A hazaút közben Noel visszanézegette gépén a képeket, s biztos volt benne, hogy senki sem fogja elhinni neki, ami vele történt. Ahogy megérkeztek a Föld légkörébe, itt is kinézett az ablakon, s szívébe nyílalt a szomorú valóság, ez a hely, a hazája, bizony nem egy ideális élőhely. Sokáig tűnődött ki a plasztikon, majd megfogadta, ha az univerzum legfejlettebb technikáját kell felhasználnia, akkor is zölddé teszi ezt a bolygót.
