Nehéz mesterség

Szépirodalom / Novellák (904 katt) Maggoth
  2010.09.23.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/9 számában.

A szoba füstös félhomályba burkolózott, a két apró bukóablak alig engedte át a kinti levegőt, és a fényt. A kopottas polcokat könyvek sokasága borította a legnagyobb összevisszaságban. A kaotikus állapot az íróasztalra is kiterjedt. Dohánymorzsalék szóródott szét a repedezett tölgyfalapon, hamukupacok társaságában.

A bútor főhelyét rozzant írógép foglalta el, mellette üres lapok hevertek. Akadt még ott a jótékony félhomályban egy sakktábla, egy elfeledett, megviselt biblia, néhány szótár, egy félig üres borospalack (dugó nélkül), egy pohár kávé, és féltucatnyi kézzel sodort cigaretta. Az áporodott levegőjű, sötét helyiség egy nincstelen író olcsó szállásának összes jellegzetességét magán viselte.

Gábor gyűrötten ébredt öntudatra hosszú álmából. Túl sokat talált aludni, ami legalább annyira megviselte, mintha szokásához híven, álmatlanul töltötte volna az éjszakát. Megmosakodott, aztán a tükörbe nézett. Borostás, fáradt arcú férfi nézett vissza rá, látszatra harminc és negyven év közötti. Sokat csalódott emberek megtört pillantásával mustrálta magát. Nem tetszett neki a látvány, vállat vont; belátta, jelen pillanatban nem sokat tudna rajta változtatni.

Megreccsent a lába alatt a padló, ahogy visszament a szobába, majd az öreg szék szintén, amikor ráült. Papírt fűzött a gépbe, belekortyolt a kávéba, majd cigarettára gyújtott. Várta, hogy a gondolatok előtörjenek agyából, és megtöltsék a fehérséget. Különleges alkalomra szánta a legújabb novelláját.

Tudta, nem lesz könnyű dolga, mert a pályázat fődíját nem adják oda csak úgy egy ismeretlennek, az amatőr írók parttalan tömegéből. Valami eredeti és nagyszabású ötletre volt szüksége, amely meggyőzi a bizottságot, hogy új csillag ragyogott fel az irodalom egén. Megkordult a gyomra, ami visszarántotta a komor valóságba. A hűtő üresen kongott. A minap választania kellett: bor és cigaretta, vagy ennivaló. A kényszerű döntés végül káros szenvedélye kellékeire esett, noha tudta, hosszútávon ennek fájó következményei lesznek.

Éhesen azonban még mindig könnyebb írni, mint cigaretta nélkül. Kortyolt egy kis bort, aztán megint a füstölni valóért nyúlt. Ismét elkalandozott, képzeletben visszatekintett a századelő nagyjaira. Van, ami száz év alatt sem változik. Egyik nagy kedvence, Mikszáth is sokat nélkülözött Pesten annak idején, villant az agyába. Olyan nyomorban élt, hogy már nem tudott a felesége szemébe nézni. Úgy érezte, méltatlanná vált az asszonyhoz, aki nem érdemelte meg az ínséges életet. Azt hazudta neki, valaki mást szeret, aztán elvált tőle, és hazaküldte a szüleihez. Később, amikor a csillaga mégis felragyogott, ismét feleségül vette.

„Szerencsés bolond!” – állapította meg savanyún.

Gábor gondolatai az ő Mauks Ilonájához, Keresztesy Annához szálltak. Akárcsak Mikszáthnak, neki is muszáj volt hazudnia a szerelmének, hogy az ne kösse magát egy nincstelenhez.

„Anna!” - sóhajtotta magában.

Sohasem látott még hozzáfogható nőt. Egyesítette magában a szépség és az ész csodás párlatát. Ha belépett valahová, megállt az élet, belső ragyogása mindenkiben örömöt, és felajzott kíváncsiságot ébresztett. Olyan volt, mint egy földre szállt istennő, aki csak látta, közelebbről akarta ismerni.

Gábor egy kávéházban pillantotta meg először. Szíve rögtön a torkába ugrott. Sohasem tartozott a tolakodó férfiak közé, ezúttal azonban önmagát meghazudtolva odalépett az asztalához, és bemutatkozott, Anna pedig sugárzó mosollyal üdvözölte. Fény derült közös szenvedélyükre, az írásra, és attól fogva elválaszthatatlanok lettek. A szerelem örvényként ragadta magával a férfit. Minél többet találkoztak, Anna annál jobban tisztelte és szerette, míg ő egyre erősebben érezte, hogy személye milyen kevés, és méltatlan erre a szerelemre. Társa mindenből a legjobbat érdemelte, ám ő ezt képtelen volt megadni neki. Alig telt el a nyár, véget vetett a románcnak, ám belül úgy érezte, kitépett egy darabot a lelkéből.

Anna meddőnek tűnő erőfeszítéseket tett, hogy legalább a barátságukat fenntartsa, ezért tovább leveleztek egymással. Amikor a férfi a tőle érkező sorokat olvasta, mindig felvillant benne ajkának tüze, és az elvesztésével járó fájdalom, mégsem volt ereje felbontatlanul kidobni az üzeneteket.

Időközben Anna sokat fejlődött, egyre szebben írt, érezhetően utat tört a tehetsége. Amikor elküldte hozzá javításra azt a novellát, amelyet a pályázatra írt, Gábort lenyűgözte a műve. Szerelme mondatai a szívét marcangolták. A férfi idejét sem tudta, mikor olvasott utoljára ilyen szépet. Anna egy régi családi tragédiát vetett papírra, annyira hitelesen, hogy az ember beleborzongott. Nem sok javítanivaló akadt rajta, és szinte biztosnak látszott, hogy az elsők közé kerül.

Gábort erre a gondolatra indulat fogta el, maga sem értette, miért. Aztán ráébredt, a fődíj segítene, hogy visszakaphassa a lányt. Tanácstalanul forgatta az ötletet, és alaposan megszemlélte minden irányból.

„Ha győzök, nagy összeget nyerhetek, ami visszaadná elveszett méltóságomat, és az adósságok rendezésében is segítene” – villant az agyába.

Kedvét szegte azonban a tény, hogy már a kezében tartotta a vélhetően győztes művet. Ösztönei azt súgták, Anna fog nyerni, hacsak nem ír az övénél is különb novellát – ez viszont lehetetlennek tetszett.

Gábor epésen felkacagott a gépbe fűzött papírlapot bámulva. A Sors fintorának tartotta, hogy épp azt az embert kell túlszárnyalnia, akit a legjobban szeret.

„Ilyen is csak ágról szakadt írókkal, és koplalástól fénylő szemű regényhősökkel eshet meg” – állapította meg némi iróniával.

„Romantikus ostobaság” – tette hozzá lekicsinylően. – „Megküzdök álmaim asszonyával, hogy méltóvá váljak hozzá.”

Ennek ellenére tudta, képtelen lenne a tükörbe nézni, ha meg sem próbálná.

Anna a lelkiismeret gyötrődéséről írt, múltbéli bűnök árnyáról, és halálról. Neki nem maradt más, mint a szenvedély hatalma, a másik ember iránti sóvárgás szavakba foglalása. Pontosan maga sem tudta, mikor fogott hozzá, de ujjai észrevétlenül kopogni kezdtek a billentyűkön. Az egyik pillanatban csak ült maga elé bámulva, bodor cigarettafüstöt eregetve, a következő másodpercben már írt, mint akit megszálltak.

Képzeletében szerelme gyönyörű fekete haját látta maga előtt, a szája szegletében bujkáló mosolyt, amely beragyogta a szoba sötét sarkait. Káprázó szemmel idézte fel hajlékony kecsességét, törékeny mozdulatait.

A készülő történet két íróról szólt; egy férfiról és egy nőről, akik egymással versengenek a szerelem, és az irodalom színpadán. A férfinak le kell győznie a nőt, hogy visszanyerhesse azt, ami kettőjük közt elveszett. Eközben önmagán is felülkerekedve próbál olyan művet alkotni, amely mindenki másét háttérbe szorítja. Saját életéről írt, ugyanakkor azt a helyzetet is átérezte, amelyben Mikszáth intett a feleségének istenhozzádot. Főhőse élete és pályafutása összekeveredett a lapokon a nagy íróéval. Láthatatlan párhuzamokat szőtt karaktere sorsába, aki kímélni akarta imádottját a szenvedéstől.

A történet egyre erősödött, terebélyesedett. Lelke csatornáiból megeredtek, majd hömpölygő folyóvá duzzadtak a keserű gondolatok. Észre sem vette, hogy lement a nap, ahogy azt sem látta, amikor felkelt. Ha nagyon szédült, ivott egy korty bort vagy egy kis kávét, és szívta a cigarettákat számolatlanul. Megfájdult a feje és a gyomra, de nem törődött vele. Elragadta az alkotás heve, amely minduntalan kitört rajta, amikor formába öntötte elképzeléseit. Ilyenkor megszűnt számára a külvilág, csak a saját belső hangjára figyelt. Olyanná vált, mint egy sérült madár: meg sem mozdult, lélekben mégis együtt szárnyalt a széllel.

Mire az utolsó bekezdéshez ért, nagyon elfáradt. Alig tudott a rozzant széken ülni, végtagjai elgémberedtek, ám fantáziája ismét meglódult. Képzeletben a díjkiosztó gálán találta magát, ahol jól öltözött tömeg gyülekezett.

Főhőse – vagyis, hát ő maga – a nézőtér szélén foglalt helyet, tekintete mindegyre Annáét kereste. Végre megtalálta, és pillantásuk, ahogy szeretők kezének összekulcsolt ujjai, egy végtelennek tűnő pillanatra eltéphetetlenül egybeforrt. A színpadon zajlottak az események. A műsor ment a maga útján, de ők csak nézték egymást, tudomást sem véve a zsűri elnökéről, aki a győztesek nevének felolvasásához ért.

Az írót egy teherautó dübörgése rántotta vissza a valóságba, ahogy elrobogott a ház előtt.

„Talán megpróbálhatnám a boldog befejezést...” – döbbent rá Gábor.

Habozni kezdett. Egyszerű megoldás lett volna vidám véget kanyarítani, de elbizonytalanodott, vajon tetszene-e a zsűrinek. Nem beszélve arról, milyen elbizakodottnak tartanák, ha a történetében kikiáltaná magát a verseny győztesének. Gondolatai vadul zakatoltak, düh kerítette hatalmába, hogy pont a célegyenesben akadt el.

„Hogyan szőjem úgy a fonalat, hogy a bírák is elégedettek legyenek, és a történet se váljon sablonossá?” – kérdezte magától.

Aztán persze rájött, az a legjobb befejezés, ha nincs befejezés, és bizonytalanságban hagyja a kíváncsiakat, a képzeletükre bízva a megoldást. Elmosolyodott, és fejét az asztalra hajtva, fél kézzel leírta az utolsó mondatokat. Szeme ismét lecsukódott.


A tágas könyvtárterem nyüzsgött a jól öltözött férfiaktól, és nőktől. Gábor próbálta leplezni rémületét, de zavarba jött, mint mindig, ha tömegben találta magát. A legjobb ruháját viselte, de úgy érzete magát, mint a vidéki szegény rokon. Miközben helyet foglalt a hátsó sorok egyikének szélén, tekintete vadul kutatta Anna alakját, de sehol sem sikerült felfedeznie. Nyugtalanul izgett-mozgott, a körülötte hullámzó hangzavar tompa duruzsolássá csendesült. Nem tudta mire vélni, hogy sehol nem találja szíve királynőjét.

A pódiumon egymást követték az átadó eseményei, de ő semmit sem érzékelt belőlük.

Kétségbeesés mardosta a szívét. Hol van Anna?! Lehet, hogy végül nem nevezett be az írással? Mindig olyan bizonytalan volt magában, egy percig sem akarta hinni, hogy akár a győzelemre is esélye lehet. Pedig mennyit győzködte a tehetségéről! A férfi azzal próbálta vigasztalni magát, hogy talán csak késik, de lelkén egyre inkább eluralkodott a vigasztalanság.

Hirtelen kinyílt az egyik oldalajtó, és belépett rajta, Ő.

Gábor felpattant, miközben meglódult a terem a szeme előtt. A nő egy férfi mellett érkezett, aki vonzó volt és jól öltözött. Sugárzott róla a gazdagság és az önelégültség.

A bemondó épp a győztesek nevét kezdte el sorolni. Az első helyezetthez érve hatásszünetet tartott:
– És végül következzék az első helyezett, aki nem más, mint…
Gábor csak a férfit bámulta Anna oldalán.
A nő kísérője ő maga volt; egészségtől ragyogva, jóllakottan, és elégedetten.
„Tébolyult káprázat!” - hebegte felindultan.

Nem nincstelen senkiként állt szíve hölgye mellett, hanem a sikeres emberek magabiztos fölényével, mintha egy másik életből, és egy másik világból jött volna. Az elgyötört író érezte, hogy kifogy a levegőből, mind jobban fojtogatja valami. Valósága jóvátehetetlenül felbillent, aztán, mint a kártyavár, összeomlott.

– …az első helyezett, aki nem más, mint Szilvási Gábor!

Az író a padlón fekve tért magához, görcsbe szorult ujjai a parketta sötét repedéseiben próbáltak megkapaszkodni. Tagjait leírhatatlan fájdalom járta át. Elkerekedő szemmel nézte, ahogy a szoba sarkából felé kúszik a sötétség. Az írógépbe fűzött fehér papír vakon meredt a semmibe, a manzárdlakás magányos lakójának egyetlen sort sem sikerült ráírnia. Fejben készen állt a történet, de az ujjai erőtlennek bizonyultak.

Nem kellett volna elküldenie Őt akkor, azon az esőtől és gondoktól terhes őszi napon, most már tudta. A büszkeség bűnébe esett, eltiporva társa érzelmeit. Ő nem Mikszáth, hiába akart azzá válni. Az írás nehéz mesterség, talán ha más hivatást választ, nem kellene egyedül meghalnia. Lehetett volna az a jól öltözött, elégedett férfi Anna oldalán, aki azért utazik Kaposvárra, hogy átvegye a fődíjat. Nem falná fel a láz és a koplalás. Bár ne küldte volna el…

„Anna, hol vagy ilyenkor?” - suttogta.

Föl akart tápászkodni a padlóról, de még a kezét se tudta kinyújtani. Mozdulni sem bírt, csak feküdt beletörődően. A fájdalom lassanként elmúlt, a sötétség pedig egyre közelebb hömpölygött, bekúszott az elméjébe. Elmosolyodott, pislákoló tudata visszaröpítette abba a nem létező könyvtárterembe, ahol boldogan indult a pódium felé.

Immár ő volt az a Gábor, aki ott állt büszkén, Anna oldalán. Mindketten boldogságtól ragyogtak. A falióra részvétlenül ketyegett, és a férfi szíve lassacskán lemaradt a ritmustól.

Napokkal később, álmatag mosollyal az arcán találtak az íróra a kihűlt, fagyos szobában. A komor halottkém közönyösen állapította meg a halál tényét, a háziúr gyászos képpel a kezét tördelte. Sosem tudta, mikor van távol a lakója, magyarázta mentegetőzve a mentősöknek.

– Csak az írógép kattogásából lehetett észrevenni, ha otthon tartózkodott – tette hozzá.

Szilvási Gábor, író és költő, mit sem érzékelt e földhöz ragadt beszédből. Vonásai elernyedtek, semmibe révedő tekintete az írógépbe fűzött üres papíron nyugodott, melyen a soha meg nem írt történet sorait egyedül csak az ő szeme láthatta.

Előző oldal Maggoth
Vélemények a műről (eddig 4 db)