The Show

Szépirodalom / Élet-halál (2004 katt) Xenothep
  2013.06.05.

Látjuk őket.

Sokan élnek ezen a bolygón, akikről tudomást szerzünk, valamiért érdeklődésünk középpontjába kerülnek, valamiért figyelemmel kísérjük életüket, velük vagyunk, részt veszünk sorsuk alakulásában, vagy akár ők a miénkben.

Nekünk most megadatik a látás, és bár sok kérdés felmerül időközben, sokra választ kapunk a végén, ezen válaszok talán nem lesznek kielégítőek. Néha nincs happy end. Néha a dolgok csak megtörténnek, és a magyarázatot mindenki másban látja. Isten kezében a sorsunk, vagy a sors irányítja életünket, vagy csak a véletlenek összejátszása, vagy talán semmi nincs, csak a káosz, amely tudatlan és gonosz. Mi szeretnénk azt hinni, hogy aki felügyel és irányít, az intelligens és jó indulatú, szeret minket, megbocsájtja tévedéseinket, akármennyit is elkövetünk, míg végigbukdácsolunk rövid, de tartalmas kis életünkön.

Hogy itt mi történik, nem tudhatjuk. Ez a kérdés megválaszolatlan marad, mert rövidtávon látjuk az eseményeket, amelynek bár részesei nem vagyunk, mindenképpen hatással lesz ránk.

Ők itt ketten kicsit mások.

Nem ismerjük őket még. Egy fiú és egy leány, fiatalok, telve energiával, tervekkel és álmokkal. Még nem tudnak egymásról, de életük már most nagyon sok hasonlóságot mutat minden tekintetben. Két különböző városban nevelkednek, egymásról nem tudva. Mindketten szeretik a zenét, ugyanazon előadókat hallgatják, sokat álmodoznak, elektronikus hangszereket gyűjtenek, játszanak rajtuk sokat, gyakorolnak. Mi látjuk ezt, de ők nem tudnak róla. Ami azonnal feltűnik nekünk, az a tekintetük. Mindkettejük heterokrómiás, a jobb szemük égszínkék, a bal viszont ragyogó zöld. Egyazon iskolában kezdenek tanulni, ott találkoznak először, és pont ez miatt kezdenek ismerkedni egymással. Eleinte úgy tűnik, hogy ez az ismeretség felszínes, és nem is hosszú távú. Néha összefutnak a folyosón, váltanak pár szót, aztán mindketten továbbmennek a barátaikhoz.

A fiú beáll egy éppen alakuló zenekarba, mint billentyűs. Fellépnek pár kisebb bulin, de látjuk már, hogy bár jól érzi magát, neki nem ez lesz az útja. A lányt szombat esténként egy keverőpult mögött láthatjuk, amint boszorkányos ügyességgel és energiával cserélgeti a lemezeket. Az idő a maga medrében halad, látjuk életük részleteit nagy vonalakban, az első zenei sikereiket, és mosolygunk, amikor a fiú esténként átszellemülten játszik a szintetizátorain otthon a szobájában, a lány pedig fejhallgatóval a fején pörgeti a lemezeit arcán ugyanazzal a boldog mosollyal. Mi már sejtjük, hogy egymásra találnak mindenképpen, és nem is tévedünk. Egy házibuliba hivatalosak mindketten. Nem együtt mennek, az osztálytársaik hívták meg őket. A hangulat kellemes, de mindkettőjükön látszik, hogy nyugtalanok. A lány kerül középpontba, amikor a lemezjátszók mögé áll, és felpörgeti a bulit.

A fiú csak áll, és őt nézi, de most sokkal jobban látja, mint eddig. Most valóban érti is, mert lelkében olyan húrokat pendít a lány játéka, amiket eddig még csak akkor tapasztalt, amikor ő magának játszott otthon. Új felfedezés számára, hogy kész művek keveréséből mennyi izgalmas új dallamot és ritmikát lehet kihozni. A lány osztatlan sikert arat, az este nagyon jól sikerül, a fiú pedig szerelmes lesz, de ő úgy gondolja, hogy csak a lány játéka tetszik neki. Megszólítja, a zenéről kezdenek beszélgetni, majd pár perc beszélgetés után mindketten visszamennek a barátaikhoz.

A közös játék a lány ötlete volt. Kíváncsi lett a fiú játékára, látott benne fantáziát, de az esemény sokáig várat magára. Hónapok telnek el anélkül, hogy akár csak egymásra néznének, bár esténként a fiú sokat gondol a lányra, ahogy akkor látta és hallotta azon a bulin.

A végzet elkerülhetetlen azonban. Senki nem figyelmezteti őket, nem is feltételezik, hogy kezdődő barátságuk milyen irányt vesz. Egy esős, őszi hétvégén találkoznak ismét, a fiú elhívja a zenekara próbatermébe a lányt. Nem randiként gondol rá, gondolatai a zene körül forognak csak, de a lavina már megindult. Egész este játszik, a lány pedig elragadtatva hallgatja, és pontosan azt éli át, amit a fiú érzett, amikor ő játszott azon a bulin. Éjjel sokat beszélgetnek, tervezgetnek együtt, lefixálják az első közös játék időpontját, majd hazamennek.

Mivel megtehetjük, most lelassítjuk az időt egy kicsit, és megnézzük a lányt, amint áll az esőben lassan ringatózó buszon. Kinéz az ablakon, de nem látja az elsuhanó utcákat és neonreklámokat. A fiút látja természetesen. Ahogy kezei repkednek a billentyűzet fölött, a hangfalak ontják a dübörgő vitalitást, a lány pedig különösen érzi magát. Ő is szerelmes már, de pontosan azt gondolja, amit a fiú – hogy ez semmi más, csak a zene és az érzelmek, amiket keltett benne a másik játéka.

Most megnézünk egy alternatív lehetőséget, mert ez az a pont, ahol még elkerülhető lett volna a végzetük. A fiút meghívják egy másik zenekarba, ami nagyobb közönség előtt játszik. Csak vendégszereplő lenne, de a sikerük már első alkalommal akkora, hogy a közös együttműködésen gondolkodnak. Belevágnak, egyre sűrűbben koncertezve, a fiú minden idejét leköti a tanulás és a hétvégi fellépések, egyre ritkábban találkozik a lánnyal, végül ő más városba költözik, végez az iskolával, és a már befutott zenekarban játszik tovább. Ezek után már csak nosztalgiával gondol a lányra, az is ő rá, néha hallják egymást zenélni, meg is veszik egymás műveit CD-én, és a sorsuk többé nem keresztezi egymást.

Bár így lett volna… de nem így történik.

A fiút meghívják egy másik zenekarba valóban. Este ott áll a fürdőszobában a tükör előtt, épp fogat mos, miközben gondolkozik, hogy elfogadja-e a felkérést. Amikor belepillant a tükörbe, belenéz tükörképének szemébe, és a lány jut az eszébe. Szíve kétségbeesetten meglódul, amikor rájön, hogy mivel járna, ha beállna abba a zenekarba. Úgy érzi, cserbenhagyná a lányt. Amikor végez, felhívja a zenekar vezetőjét, és köszönettel elutasítja a felkérést.

A kerék befordul a nyomba ezen az úton, és többé már semmi nem kényszerítheti másfelé.

Kibérelnek az iskolától egy használaton kívüli raktárat, odahordják gépeiket, alig várják, hogy kezdjenek. Minden gondolatuk a zene körül forog most még, barátságuk egyre mélyül, sokat nevetnek együtt. Egyetlen szót sem ejtenek egymásról beszélgetéseikben, nincs szükség erre. Mintha két fél talált volna egymásra, bohóckodnak, felszabadultak, jó érzés nézni őket. Amikor végre a helyükön látjuk őket, a fiút a billentyűzetek, a lányt a lemezjátszók mögött, egy pillanatra befagy a kép, mintha fotó készülne róluk, és látjuk valami hatalmasnak a kezdetét. Szeretjük ezt a képet, sokáig fogunk még emlékezni rá. Amikor belevágnak, úgy tűnik, abba sem bírják hagyni. Amit látunk, az hihetetlen és csodálatos. Egyszerre lélegeznek, egyszerre mozdulnak, játékuk már önálló individuum, valóban együtt vannak, amit csinálnak, az kerek egész, és varázslatos. Így érzik ők maguk is, a dolog pedig megismétlődik minden alkalommal, amikor együtt játszanak. A házibuliknak hamar híre megy, egyre több szórakozó hely érdeklődik utánuk, egyre távolabbi városokból is, ők pedig csak játszanak, eggyé válva a melódiákban, egyre nagyobb a sikerük mindenfelé, mígnem azt veszik észre, hogy felkapott zenekar lettek.

Eközben azonban egyre több időt töltenek együtt a stúdión kívül is. Már rég nem csak barátok. Kapcsolatukban éppolyan félénkek, mint amilyen magabiztosak a színpadon. Félszegek és aranyosak, kedvesek a szívünknek. Két fiatal egymásra találása egy különös időntúli korban. Jó őket nézni, jó hallgatni. Elkísérjük őket a koncertjeikre, feloldódunk zenéjükben, szeretjük őket így együtt. Sokat látunk életükből, figyelemmel kísérjük sikereik állomásait, kétség nem férhet hozzá, hogy ők Yin és Yang.

Évek telnek el álmodozással, tervekkel. Minden tekintetben sikeresek, mégsem irigykedünk. Életük fordulópontja már közel van, bár nem szeretnénk látni. Azt szeretnénk, ha így menne tovább minden, ahogy ők is tervezik, ahogy elképzelik, ahogy ideális. Azt szeretnénk látni, hogy összeházasodnak, gyermekeik születnek, akiknek az egyik szemük zöld, a másik kék, szép házikóban laknak, életük kiegyensúlyozott és olyan boldog, amennyire csak lehetséges ebben az alternatív létezésben. Szeretnénk a végén így emlékezni rájuk.

Megtehetjük most, hogy behunyjuk a szemünket, vagy elfordulunk. Ha akarjuk, csak arra a képre gondolunk, amikor először láttuk őket együtt, és így őrizzük meg a szívünkben.

Egy nap otthonukba egy idős asszony érkezik. Arcán keserűség és fáradtság, jóval idősebbnek néz ki koránál. Ami azonnal feltűnik nekünk, az a tekintete, a gyönyörű égszínkék jobb szeme és a ragyogó zöld bal. Őket keresi, beengedik. Beszélni kezd, a fiatalok arca pedig egyre komolyabb. Amíg az asszony beszél, szorongva pillantanak egymásra.

Mi történik?...

Az asszony kinyújtja két kezét feléjük, és mond valamit, mire a két fiatal tágra nyílt szemében valami iszonyatos felismerés látszik. Egymásra néznek kétségbeesetten, az asszony egyre dühösebbnek látszik. Kiabálni kezd, a lányhoz lép, arcát kezei közé fogva néz a szemébe. A lány sírni kezd, ellöki az asszonyt, a fiú felé nyújtja kezeit, hogy magához ölelje, de ő is sír, nem öleli vissza, végül hátralép a lány karjai közül, gyengéden eltolva magától. A mozdulatban véglegesség van, látjuk, ahogy a dolgok kifacsarodnak és eltörnek.

Most megint lelassul az idő, és mi láthatjuk ezt a képet minden részletében. Hármuk egyforma tekintetét, az asszony arcán lévő keserűséget, a fiú mérhetetlen fájdalmát, amint a lányra néz, és a lány kétségbeesését. A szemében fájdalom, alatta pedig egy apró szikra, a néma és sötét gyűlölet szikrája.

Nem tehet róla.

Egyikük sem tehet róla.

Az asszony elmegy, ők pedig nem szólnak egymáshoz napokig. Az idő telik, a kerék tovább fordul, elhozza a következő napot. A telefont a fiú veszi fel. Felkérés a következő koncertre. A lányra néz, aki kis ideig nem felel, aztán csak bólint egyet némán.

A show-nak mennie kell tovább, nem szállhatnak ki.

A slágerlisták élén vannak folyamatosan, teltházas koncertjeikre sok ezer ember vált jegyet, arénákban lépnek fel. Játékuk még vadabb, még magával ragadóbb, még extatikusabb, és ha bárki látja őket, még mindig azt gondolja, hogy ők Yin és Yang. Állnak egyforma fellépő ruháikban a színpadon, zúg és dübörög körülöttük a megfoghatatlan energia, szívük súlyosakat dobban, ők a fénybe néznek, de már nem látják egymást, és soha többé nem mosolyognak.

Külön költöznek, csak a legminimálisabb kommunikációt tartják fenn egymással. Amikor otthon vannak, a zene mindig iszonyúan hangosan dübörög hangfalaikból, de sohasem a saját számaik. A fiú néha autóba ül, egyre gyorsít a kihalt utakon, le akarja hagyni az érzést, ami marja tudatát és szívét, a szégyent, amiről nem tehet, de képtelen rá.

A lány pedig úgy érzi, cserbenhagyta őt.

Esténként kilép a házból, felhangosítja az mp3 lejátszóját, hogy az agyába ömlő zene szétverje gondolatait, aztán a horizontra néz, és kocogni kezd. Elfut a ház mellett, amelyben lakik, egyre gyorsuló ütemben, könnyedén szökellve, hosszú haja ide-oda libben a válla fölött, de szíve üres, dobbanásainak visszhangja a semmibe vész.

Nem lát semmit, csak a kihalt út szalagját maga előtt, mely lassan lepereg, végül nem marad más, csak a halk kattogás, amint az orsó üresen forog tovább értelmetlenül és fölöslegesen.

Nincs tovább.

Előző oldal Xenothep
Vélemények a műről (eddig 3 db)