Áramlatok

A jövő útjai / Star Wars (1082 katt) Homoergaster
  2013.05.08.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/12 számában.

A végetérhetetlen világmindenségben annyiféle áramlat létezik, amennyi kultúra. Hozzáidomul az élethez, amelynek felerősítője és táplálója, így minden kultúra másként látja-láttatja. A galaxisunkban legáltalánosabban az Erő értelmezés elfogadott. Ez a megjelenítés azt állítja, hogy az Erőnek két oldala van. A rögösebb, de mindenképpen pozitívabb oldallal áll szemben az egyszerűbb és negatív. Ez a tradicionális világnézet a bölcs Jedi lovagok munkássága. Az Áramlat, amelynek része az Erő, mint megközelítés, nem kettő, hanem ezerarcú jelenség. Egy olyan energiamező, amit használója határoz meg saját genetikai és kulturális-szellemi alapállásában. Az Erő használatára születni kell, és ez az adottság már önmagában meghatároz. Az Erő tanítása egy igen kifinomult iskola, tiszteletreméltó hagyomány és hit.

Az én nézőpontom szerint az Áramlat közömbös abban az értelemben, hogy noha az életet segítő energiaáram, mindegy számára, hogy közben milyen pusztító erők szabadulnak fel. Az Áramlat nem népekben és világokban operál, hanem univerzumokban "gondolkodik". Több ellentétes folyása is van, ezek az ellentétes sodrások mind külön értelmezhetőek. Ezek valamiféle időtlen küzdelmet folytatnak egymással, a csillagokon megjelenő élet a színtere ennek a néma tusának. Állandó kísérlet zajlik, az egyensúly azonban mindig fennáll. Hiába gonosz a Birodalom és életellenes az apparátusa. A Világmindenségben máskor-máshol megvan a pozitív ellenpárja. Meg fog bukni, és felváltja majd egy másik rendszer, amely életközelibb lesz. De annak is lesznek gyenge pontjai számosan. A küzdelem folytatódik.

Hogy mi a végcél, az elképzelhetetlen a számomra, de megtudhatja-e valaha bárki is? Nem hiszek benne. Figyelem a hullámzó polgárháborút a Galaxisban a Birodalom és a Felkelés között. Úgy tűnik, nagy dolgok vannak készülőben. Az Erő értelmezés új iskolája tűnt fel egy ifjú képében, akinek sorsa meghatározza a Galaxis jövőjét. A régi tradíció átalakul, az ifjú a maga képére formálja anélkül, hogy tudna róla. A génjeiben ott van egy sötét ellenáramlat is, nem lehetetlen, hogy ő lesz a következő legfőbb hadúr. A fiú már harcol ellene, az Áramlat örvénylik körülötte. Ahogy a Jedik mondják, rezgést kelt az Erőben. A Jedik ezer generációja figyeli aggodalommal az embert, aki új utakra viszi az életmezőt.

Én, miközben egy sztázistartályban függve sodródom az űr mélységeiben, "beszélek" velük. Valaha kitagadtak maguk közül csak azért, mert másként láttam a dolgokat. Azt is tudom, hogy a külsőm is feszélyezte őket. Tizedik generációs mutánsként, egy elfeledett háború kreatúrájaként Én a torz külsőmmel a Sötét oldal voltam a szemükben. A Jedik kiközösítettek, a Sith-ek be sem fogadtak. Nem bánkódtam túlzottan. Megtaláltam a saját értelmezésem, és azt fejlesztettem tovább. Szívesen megosztom velük, amire jutottam, az "ősök" figyelnek reám. Azt hiszem, kezdik belátni, hogy tévedtek velem kapcsolatban.

Figyelem a küzdelmet a Sötét úr, a Sötét atya és az Ifjú Égenjáró között. Én is az új Áramlatnak szurkolok a bejárt, régi út ellenében. A most kezdődő új minta csak egy a sok közül az univerzum mélyében. Az anyagi szerveződés mindig azonos alapok után dolgozik. Ezt a sémát azonban bővíti menet közben, ha úgy tetszik, tökéletesíti, "továbbgondolja" a modellt. Fölerősíti és rögzíti állóhullámként a kozmosz örök hullámverésében. Valószínűleg volt valaha olyan univerzum is, amelyben nem volt élet. Ez elképzelhetetlenül régen lehetett. Aztán sok világmindenséggel később egyszer valahol megszületett az első szervezet. Attól kezdve a mintája része lett az anyag-energia állapotok körforgásának. Valószínűleg csak sokkal később lobbant fel az első értelem lángja, örökre megváltoztatva ezzel az alapmintát. Attól kezdve új és fontos elem lett, amely azóta is ismétlődik, mindig ugyanúgy, és mégis sokféleképpen.

Az értelem tehát fontos építőköve a világmindenségnek. Mindegyiknek. Hasonló, mégis különböző lények népesítik be a galaxisokat. Sokfélék, de mindig egy bizonyos minta lenyomatai. Most már a gondolkodás tüze és a lélek fénye a legfontosabb szervező erő a galaxisokban, melyek hemzsegnek a kultúráktól. Mint említettem, egyik Erőértelmezés sem fogadott be. Sőt, a Sith-ek vadásztak is rám. Akkoriban még használtam a testemet, és része voltam az anyagi történéseknek. Ez a Régi Köztársaság dicső napjaiban történt. Mint renegát Jedi, világok vándora voltam, álruhás utazó. Néhány távoli világban egy különös kultusz kapott lábra személyem körül, ami nagyon nem tetszett a Sith lovagoknak. Nem az ő útjukat jártam, de őtőlük hódítottam el híveket. Így esett, hogy vallási természetű vitám támadt a Sötét lovagokkal, noha én nem akartam semmilyen kultusz istene lenni.

Azokon a világokon nem humán lények éltek. Talán ezért imádtak engem, a torz humánt, a három karommal és sajátos világnézetemmel. Habár éppen elég belső problémája volt a Rendnek, amivel foglalkoznia kellett volna, ők mégis engem tüntettek ki a figyelmükkel egészségtelen mértékben. Miközben hadat viseltek a személyi kultuszom ellen - ezzel időlegesen egységbe forrva -, több mesterük engem keresett, hogy leszámoljon velem. Kitértem előlük, de tudtam, hogy nem menekülhetek örökké. Azt reméltem, hogy a Jedik előbb-utóbb kihasználják a Sith-ek belső viszályát, és megszabadítanak a fenyegető árnyékaimtól. Egyikük azonban minden erőfeszítésem ellenére a nyomomra akadt, és immár nem kerülhettem el, hogy találkozzam vele. Egy dús vegetációjú, szilaj világra csaltam hát, ahol még nem született meg az értelem. Itt került sor az elkerülhetetlen viadalra.

Az összecsapás hajnalban történt meg, amikor a sötétség leple elszakadt a távoli növényzet összefüggő tömege felett. Az éjszakát bíbor izzás uralta, a föld mélyéről sziszegés és mély morgás szakadt fel. A levegőben perzselő hőfolyamok áramlottak. A csillagok időnként elhomályosultak a tűz visszfényétől, vagy eltűntek a láthatatlan fekete füstfelhőkben. A hajnal fénypatakjai vibráltak a vulkanikus táj hőkitöréseiben. A távolban kékesfehér pára gomolygott, a közelben fekete füst.

Az éjszakát az Áramlatban töltöttem, elmerülve abban, részévé válva annak. A sötét Jedi egész idő alatt keresett, kitartóan kutatva a nyomaimat, melyeket szándékosan hagytam neki. A gejzírek és lávafolyások között hasznavehetetlenek voltak az elektronikus ketyeréi. Egy idő múltán dühösen fel is hagyott a technikai jellegű próbálkozásaival. Csak az ösztöneire és az Erőre hagyatkozhatott. A Sith azt hitte, húzni akarom az időt. Valójában csak meg akartam ismerni az ellenfelem. Ő is, mint minden Jedi, mérhetetlenül tisztelte az Erőt. Ez teljesen független a pártállástól, hiszen a Jedi hatalmának forrása az Erő. Én azt az energiát, amit ő Erőként értelmezett, mindig kihívásként láttam. Vad folyamnak, melyen fizikai burkom törékeny lélekvesztőjével utazom. Sokszor voltam tolvaja, ki ellopta az ő kincseit. Többek között ez nem tetszett a Jediknek. Meg az sem, mikor úgy ábrázoltam az Erőt, mint egy hatalmas kígyót, amely a kicsiny galaxisokat emészti.

Most azonban az utánam kutató Sith titkait fürkésztem, noha ő természetesen nem tudott róla. Az Erő ellenáramlataiban a Sith olyan volt, mint egy mélyből felbukkanó ragadozó hal. Az ősi tradíció ellenpárja, az Árnyékherceg. Ellenfelem egyike volt azoknak, akiknek a hanyatlás idején még arra is futotta az erejéből, hogy Jedikre vadásszon, mégpedig sikeresen. Kettőt is megölt, mielőtt az én nyomomra bukkant volna. Noha a rendjét belháború és árulás mételyezte, az ő tudata tiszta volt és szilárd, mint a fegyveracél. Egy kisebb csapat szellemi atyjaként nem kellett tartania a hátbatámadástól - egyelőre. Kétségbeesetten próbálta átmenteni, amit tudott. Nem ismerte teljesen a történetemet, így - tévesen - azt gondolta, hogy egyike vagyok a viszálykodóknak. Azt azonban nem sejtette, hogy akit keres, nem Jedi, bár valaha azt akartak faragni belőle.

Bosszús volt emiatt a macska-egér játék miatt (ő nem így nevezte magában), a türelem nem volt erős oldala. De azért közben élvezte is a vadászatot. Az Erő lépten nyomon félrevezette, a fantomaimat üldözte. Erős volt, fiatal és dühös, mihamarabb pontot akart tenni ennek az ügynek a végére. Győzelemre áhítozott. Azt gondolta, hogy könnyű préda leszek. Bukott Jedinek érzékelt, aki nem tartozik sehová. Könnyű dolgom volt, az elbizakodottsága volt a legfőbb gyengéje. A sötét hatalom, amit birtokolt, beszűkítette a gondolkodásmódját. A gonoszság egyirányú utca. Ez a korlátoltsága újabb rés volt a védelmén.

Ahogy figyeltem, egyre jobban megismertem őt. Miközben a megtestesült végzetként követte a fantom aurámat, megízleltem a sötét Erőt, amely lepelként borult rá. Nagyot kortyoltam belőle. Olyan érzésem volt, mintha egy nagy adag savanykás gyümölcslét ittam volna valamilyen égetően erős szesz után. Egyszerre éreztem mind a két ízt. Áramlataink találkoztak, és körkörös hullámokat vetettek. Hagytam, hogy a sodrába kerüljek, és elsuhantam mellette. Nyugtalansága és agresszív harci vágya fokozódott, ahogy újra megérzett a közelében. Elmosolyodtam.

A vörös izzás megfakult, a csillagok eltűntek. A fekete-barna sziklákon túl felsejlett a távoli dzsungel lilás-kék, fehéres-bronzsárga tömege. Egyszerre léptünk ki arra a repedezett gránitlapra, ahol összecsaptunk. A Sith elégedetten elmosolyodott. Félelmetes látvány volt, és tiszteletre méltó.

- Eleget bujkáltál! - szólalt meg csendesen. - Elfogytak a trükkjeid! - a hangja magabiztos volt, és kihívó. - Most én mutatok neked néhányat! - Ez a már szinte pökhendi kijelentés felkeltette az érdeklődésemet.

Közelebb léptem hozzá, és várakozóan néztem őt. Ellazította testét a hagyományos laza terpeszbe állva. Bekapcsolta a fénykardját, és a pengét hátratartva leengedte maga mellé. A cinóbervörösen izzó penge éles kontrasztot hozott a fekete gránit színével. Bal kezének ujjaival megérintette a szívét. A támadásomra várt. A tudatomat a keze alatt lüktető szívére hangoltam, és eggyé váltam a belőle áradó fekete sugárzással. Annak egyik hullámává olvadtam. Mosolyogva akasztottam le az övemről a nálam lévő ősi fénykardot. Az első meglepetést ezzel az ezernél is több évvel régibb fegyverrel okoztam az ellenfelemnek. A kinyújtózó penge vakító fehérségétől egy pillanatra hátrahőkölt, és szaporán pislogni kezdett.

Szó se róla, a fehér izzás olyan volt, mintha hiány támadt volna a valóságban. Nem tudtam, hogy tud-e testi torzságomról, egyelőre csak két karomat tártam szét. A bal kezemben lüktető fényoszlopot megpördítettem az ujjaim között, és én is lefelé fordítottam. Álltunk egymással szemben a valóság egyetlen kimetszett pillanatában. A kettős mély búgás megtörte a hajnal álmos csendjét. A vörös és fehér villódzás úgy hatott a fekete kövön, mint egy vad kiáltás. Mivel nem támadtam egyből, megtette ő. A halálos félkörívre egyetlen apró, vállból induló mozdulattal fogtam rá. Azonban nem akasztottam meg a lendületét, csupán az irányításom alá vontam. Ellenfelem hátraugrott, hogy elkerülje az ikersugár frontális ívét. Miután szétváltunk, hosszú másodpercekig köröztünk egymás körül.

A párbaj nem csak fizikai síkon folyt, az Áramlataink is egymásnak feszültek. Gonosz fekete csápok tapogattak körül. Én hagytam, hogy hadd fonódjanak reám, Erőt merítettem belőlük. Áttetszővé váltam előtte, mint a vízbe ejtett üvegpohár. Ártó szándéka nyitott kapukat döngetett, így aztán átsuhant rajtam, mint lágy szellő. A Jedi függőlegesen tartotta a fegyverét az arca előtt. Az én pengém lefelé indult, de ugyanazzal a mozdulattal fel is csaptam, és a homloka felé szúrtam. A szablyák a hegyüknél akadtak össze. A Jedi lesiklatta cinóberszín pengéjét az enyémen, arra számítva, hogy félreütöm. Ehelyett azonban az enyém is vele siklott, és a két energiasugár lyukat ütött a sziklába. Előreléptem és így közelről a Jedi számára láthatóan kényelmetlenül közelről bámultunk egymásra.

- Nem bujkáltam előled - szólaltam meg. - Figyeltelek - tettem hozzá. A szemébe néztem, hogy kiolvashassa az enyémből, mi a helyzet. - Ismerlek! - állapítottam meg.

Ez feldühítette. Izomból felrántotta a kardját. A két fénysugár egy mély vágatban vésett utat magának a gránitban, aztán fellendült a lila égre. Füstölgő, izzó sziklaszilánkok repkedtek a levegőben. Hátralépett, szétváltunk. Ismét összecsaptunk. Energiák feszültek egymásnak, vadul átcikázva a levegőn. A Sith keményen támadott, megpróbált kifárasztani. Összefüggő fényfolyamokká váltak a pengéink, csapás, hárítás, ellencsapás. Mindezen közben lassan körbemozogtunk halálos táncot járva. Ellenfelemben megszületett a felismerés, hogy elszámította magát. Álltunk egymással szemben. Lazán magam elé tartott fegyverrel hagytam, hagy eméssze meg a tévedését. Haragja felkorbácsolta az Erő sötét oldalát, az hatalmas hullámot vetett, ahogy támadott. A düh vezette, ahogy rám rontott, irgalmatlan volt, elméje űrsötét. Egy régi Sith cselre készült, amelyet néhány nyers, és veszedelmes vágás vezetett fel, mintha a kivitelezője az eszét veszítve vagdalkozna.

Ha ennek a látszólagos eszelősségnek bedőltem volna, a mozdulatsor végén egy leheletfinom oldalvágással derékban kettészelt volna. Megelőztem. Kiterjeszkedtem az Áramlatban, egy másodperc tört részére tudtam a közeli erdő minden élőlényéről, az érzékenyebbjei pedig énrólam is értesültek. Az Áramlat egy az élettel, abból fakad, azt táplálja, azzal táplálkozik. Irányítja, összefogja, és hű szolgája. Sebes sodra együtt lobog az élet dús tobzódásával. Az Áramlat az univerzum történése a mozgás. Ezt a vibráló mozgást vittem bele a vízszintben tartott pengémbe. Átcikázott a levegőn, stratégiájának gyors feladására kényszerítve a Jedi-t.

Oldalra szökkentem, abba az irányba, amerről az oldalvágást be akarta vinni, és a lába felé csaptam meredek szögben. Gyors voltam, mint a gondolat. Ő is. Megállította a feléje száguldó fehér halált, és kitámasztotta vérszín sugarával. Döbbenetét nem tudta palástolni. Egy pillanat alatt védekezéssé vált a tervezett támadás. Az összeakaszkodott fénysugarak telepei fájdalmasan felbúgtak. A keresztsugarat erőből felemeltem mellmagasságba, és a harmadik kezemmel megragadtam a köpenyét. Magam felé rántottam. Az arcára kiülő döbbenetbe a halál biztos tudata vegyült, amikor megpillantotta a harmadik, természetellenes karomat.

A rántással egy időben előre is léptem. A fehér fény egyenesen a lüktető szívébe hatolt, elpárologtatva azt. Kihúztam belőle a fénypengét, a testébe ütött nyíláson egy pillanatra áttűzött a hajnali napfény. Ő még mindig maga előtt tartotta a fénykardját, mintha védekezni akarna. Csodálkozva meredt rám, még mindig élt. Én tartottam életben. Odaképzeltem a megsemmisített szívét a helyére, a sajátomból adtam neki impulzust. Éreztem az Áramlatban, ahogy dobog. Aztán darabokra téptem magamban ezt a képet. A szív eltűnt, éppen úgy, mint a valóságban. Dobogásának visszhangja is elhalt. Most öltem meg másodszorra. Hang nélkül lerogyott, kikapcsolódott fegyvere fémesen koppant a kövön. Egyszerre megszűnt a kettős búgás, csak egy zümmögött tovább.

A harmadik karomba tettem át a fegyverem, és a győző hagyományos tiszteletadását ezzel a végtagommal adtam meg ellenfelemnek. Ezután én is kikapcsoltam a fegyverem, és leguggoltam hozzá. Az arca nyugodt volt, csupán egy árnyalatnyi hitetlenkedést tükrözött. Magamhoz vettem a fénykardját, a győzelmem bizonyítékát. Fölegyenesedtem, elfordultam tőle és a távoli dzsungel felé néztem. Néma imámban az Áramlat örök folyamának ajánlottam gonosz lelkét. Őt magát otthagytam. Csak később, mielőtt elhagytam volna a légkört, látogattam meg újra. A tatfúvókáim tüze pillanatok alatt porrá égette.

- Szabad vagy! - gondoltam. Mosolyogtam, amikor beléptem a hipertérbe. Az Áramlat magába zárt, eggyé váltam az Univerzummal...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)