Lemuria misszió: A kezdet

A jövő útjai / Novellák (1354 katt) Stephen Rackham
  2013.05.05.

1942. április
Bismarck-tenger

Chōyya Ueda tizedes, a Japán Haditengerészet pilótája kinézett a vadászgépe alatt húzódó kék óceánra, aztán visszafordult a műszerfal felé. Nem gyönyörködhetett az azúr színű víztömegben, az őse, Tógó Ueda sem állt le gyönyörködni a lemenő napban, amikor a többi szamurájjal együtt elfoglalta a mongolok hajóit. Chōyya szamurájnak tartotta magát. Úgy manőverezett a Zero vadászgépével, mint ahogy amilyen kecsesen mozog egy katana kard a hozzáértő kézben.

Ueda jogosan lehetett elégedett magával: alig egy hete rombolták le a britek srí lankai támaszpontjait. A császári haditengerészet megállíthatatlannak tűnt. Egymás után hódították meg a Csendes-óceán szigeteit, felépítve a Kamcsatkától egészen Ausztráliáig terjedő tengeri birodalmat. Ebben az álomban a pilóta csak azért hitt, mert erre képezték ki, valójában egészen másról ábrándozott. Ő akarta kitűzni elsőként a Japán Birodalom vörös nappal díszített fehér zászlaját a Déli-sarkon, a világ másik végén. De előbb még meg kellett nyerni ezt a háborút, és ez azon múlott, hogy a pilóta teljesíteni tudja-e küldetését.

Kelet felől kellett behatolnia a sziget légterébe, elérnie Port Moresby városát és ledobni a vadászgép hasára erősített két bombát. A város kórházát és repterét jelölték meg célpontnak. Ez a támadás épp úgy demoralizálja majd az ausztrálokat, mint Pearl Harbor eleste az amerikaiakat. Azonban míg az egy alattomos orvtámadás, addig Ueda repülése egy merész és jól kigondolt hadmozdulat. A hadműveletet kidolgozó Yamato admirális nem bízta a véletlenre. Német szövetségeseik néhány ügynököt küldtek Új-Guinea keleti részébe, akik elvegyültek a német származású lakosok között, elfogatják magukat a helyi erőkkel, tovább növelve ezzel a pánikot.

A láthatáron hamarosan feltűnt a két sziget partvonala és az őket elválasztó Szent-György csatorna hézagja.

Leszállt a kaviengi légibázison, ahol feltankolták a gépét. Az egész húsz percet vett igénybe, hála a japán precizitásnak és gyorsasságnak, és folytathatta az útját. Már fél órája repült, amikor különös dolgot vett észre. A láthatár felett ezüstös fény villant fel, pár másodperc múlva újabb jelent meg, majd vált köddé.

A meteorológiai szolgálat nem mondott vihart mára. A kamikra, mi folyik itt? Régen látnia kellett volna a Pápua-félsziget partvonalát. Az iránytűre pillantott és felhördült meglepetésében: az északra mutató nyilacska balra-jobbra lengett, mintha csak megkergült volna.

Mi történhetett?

Próbaképpen megpöckölte, de az iránytű nem állt vissza az északi irányba. A pilótafülkébe ezüstős fény tört be. Ueda a szeme elé kapta a kezét. A repülőgép hajtóművei egy utolsót morrantak, és végleg elhallgattak. A Zero orral előre zuhanni kezdett. Vadul rángatni kezdte a kormányt, megpróbálta visszanyerni az uralmat a gép felet. Ezzel semmit sem ért el. A Zero továbbra is kőként zuhant a tenger felé. Összeszorult a szíve, amikor arra gondolt, hogy nem végezte el a küldetést és kudarcot vallott.

A becsületén esett foltot csak egy módon moshatta le. Kicsatolta a pisztolytáskáját és kivette belőle a szolgálati fegyverét. A Nambu típusú pisztolyon megcsillant a napfény. A japán hamarosan a halántékához szorítja a pisztolyt és golyót ereszt a saját fejébe. Nem megengedhető, hogy rátaláljanak és kiszedjék belőle az akció részleteit. Ha erre sor kerülne, akkor ő nem beszélne, de az ellenség másképp gondolná. A japán hadsereg kötelékében szolgáltak az információ kiszedésére kiképzett tisztek, akiknek mindent megengedtek a cél eléréséhez. Biztos, hogy az amerikaiak is alkalmaztak ilyen szakembereket.

Érezte a fegyver csövének hidegét a bőrén, a mutatóujja a ravaszra szorult. Gyorsan meglesz. Csak egy golyó az agyba. Nem fog fájni. Egy szamurájnak semmi a fájdalom!

A repülőgép zuhanása lelassult. Ueda teste bizseregni kezdett. Az ablakon kívül ezüstös színű köd örvénylett. A tizedes eltátotta a száját, és csak pislogott meglepetésében.

Ez… ez… nem lehet… Ez az eset kezdett furcsa lenni.

A ködből kiérve egy sziget körvonalai sejlettek fel. A szabálytalan alakú földdarabot egy folyó szelte ketté, ami egy deltatorkolaton keresztül ömlött az óceánba. Északkeleti irányba egy jókora félsziget nyúlt ki, míg délnyugaton egy jókora hegy emelkedett. Magas, fenyőszerű fákból álló erdők sötétzöld és a fátlan területek világoszöld egymással váltakozó foltjai borították. Sok helyen apró, fekete alakokat látott mozogni. Ahogy a repülőgép lejjebb ért, jól kivette, hogy ezek jókora gyíkra emlékeztető állatok legelésztek. Valahol már látott hasonlót. Egy kihalt teremtményekről szóló könyvben. Ott úgy hívták ezt a lényt, hogy Iguanodon…

Ueda leeresztette a pisztolyt…

A szülei vallásos szellemben nevelték. Azt vallotta, hogy a kamik, a természet szellemei segítik az ember útját. Talán valamelyik megszánta őt és ezt a szigetet hozta menedékül. Nem szabad visszautasítani az ajándékát.

Leeresztette a pisztolyát, kifújta a levegőt, és egy erőteljes ütést mért a pilótafülkét védő üvegburára, azonban az nem mozdult. Újra ütött, ezúttal a búra kilazult, a következő támadás után lerepült a helyéről. A japán kicsatolta az övét. A légáramlat kitépte az üléséből. Chōyya meghúzta az ejtőernyő zsinórját, az nyíló virágként bomlott ki a hátizsákból.

A repülőgépe hatalmas csattanással izzó meteorként csapódott a hegy oldalába. A helyén egy hatalmas tűzgolyó emelkedett a magasba. A japán egy erdőben ért földet. Az ejtőernyője beleakadt egy faágba, megakasztva a férfi lassú zuhanását. A tizedes érett gyümölcsként lógott a fáról. Ueda hátranyúlt és percekig kotorászott, mire megtalálta a hátitáskájába, mire sikerült előbányásznia a tőrt. Általában rituális öngyilkosságok végrehajtásához használták, de kiderült, hogy a kötél levágására is jól alkalmazható.

A földet érésről tudta, hogy fájdalmas lesz, de a térdébe belehasító tompa kínra nem tudta magát felkészíteni. Leporolta a ruháját, és megnézte új otthonát. Minden irányba vastag törzsű, sudár fák sorakoztak. A tövüknél egzotikus formájú és színű virágok nyíltak. Köztük a darázs és a méh keverékére emlékeztető rovarok repkedtek.

A távolban valami felbőgött. Ueda azonnal a fegyveréhez nyúlt, és megkönnyebbült, hogy még mindig a pisztolytáskájában nyugodott. Ki tudja, mik éltek ezen a hirtelen a semmiből megjelent szigeten. A küldetése kudarcot vallott, de a tizedes most már nem gondolt az öngyilkosságra. A kamiknak szükségük volt rá. Ételáldozatot fog köszönetképpen bemutatni nekik, utána egy hajlékot épít magának. Tovább fogja szolgálni a császárt. Ő lesz a szigeten lévő előőrs parancsnoka és katonája egy személyben. Ezt fogja tenni, igen.

Sziszegés hallatszott a háta mögött. Ueda megpördült, és nem hitt a szemének. Az egyik ágon valami olyan ült, amiről Ueda csak a nagyapja meséiben hallott. És azok a mesék gyakran rosszul végződtek.

– Tengu – suttogta a pilóta, aztán lassan elővette a pisztolyát, és meghúzta a ravaszt…



1985. Januárja.
Salamon-tenger

Bartel Van Dijk kapitány a Walwis orráról figyelte, hogy közeledik a tenger felszínén sodródó tutaj. A vízi alkalmatosság durván faragott gerendákból készült, amiket valami növény háncsával vagy talán egy állat cserzett inaival kötöttek össze. A közepén egy fülkeszerű tákolmány állt, amiből egy ember lábai lógtak ki.

A Walwis nevű kereskedelmi hajó már két éve szállított különféle árukat Ausztráliába Indiából. A holland számtalan különös dologgal találkozott a Csendes-óceán e részén, látott már kalózok által kifosztott hajókat, de még lidércfényeket is a tengerben, és talán egyszer egy tengeri kígyó fejét is előbukkanni a víz alól.

Bartel parancsot adott, hogy eresszék le a mentőcsónakot és evezzenek a vízi tákolmányhoz. Hamarosan a fedélzetre hozták a különös vízi járművet és utasát. Leguggolt a fedélzeten fekvő férfi mellé, és jobban megnézte. A vonásai keleti, talán japán származásról árulkodtak. Szakadt ruhája alól kilátszott hegekkel teli napbarnított bőre és kiugró bordái. Az állapotát azonban nem ezek, hanem a bal vádliján vöröslő, V alakú seb okozta, melyből sárga genny folyt. Ahogy a kapitány közelebb hajolt, hogy jobban megvizsgálja, észrevette, hogy néhol a hús alól kilátszottak a japán csontjai.

Amikor még Dijk nem volt kövér és szakállas, valamint a haja sem fordult őszbe, és nem volt a Walwis parancsnoka, szafarikat vezetett a Kongó folyón. Egyszer egy külföldi – német vagy belga származású – vadász nem tért vissza a táborhelyre. A fickóra, pontosabban egy víziló által szétmarcangolt és megtaposott fejetlen torzójára egy nádasban találtak rá. Épp egy nílusi varánusz falatozott belőle jóízűen. Dijk azóta sem tudta elfelejteni.

A sérülés hasonló volt ahhoz. A japánt valami erős és hatalmas állat támadta meg, és persze túlélte, még ha ilyen áron is. A férfi szeme felpattant.

Az egyik holland matróz – Victor volt a neve - egy már régi, rozsdás pisztolyt emelt fel a fickó holmija közül.

– Egy golyó van benne csak. – mondta Victor. – Nambu típusú pisztoly. A japánok használták a második világháborúban.
– Mentőgolyó – válaszolta Dijk.
– Chōyya Ueda – nyöszörögte a sérült, majd utána jött egy japán szó.
Nem lehet már megmenteni, gondolta a kapitány.
– Tudd itt valaki japánul?

Egy alacsony, barna bőrű fiatal fiú lépett ide, akinek keskeny, ferde állású szemei arról árulkodtak, hogy kevert származású, és valamelyik szülője japán lehetett.

– Tizedes. A Japán Császári Légierőtől. A háború állásáról érdeklődik.
– Mondja meg neki, hogy már nincs háború.

Valószínűleg őt is ott hagyták a társai valamelyik szigeten. Hallotta már azt a sztorit, hogy egy maréknyi katona 1974-ig folytatta harcot a Fülöp-szigetek egyik tagján. A félvér lefordította, mire Ueda a saját nyelvén válaszolt.

– Akkor a szolgálata véget ért. Ne menjenek a tenguk szigetére!
– Hogy mi? – kérdezte Dijk.
– A tengu az egy yokai, egy szellem vagy kísértet – mondta a matróz. A hangja megremegett az ijedtségtől. – Félig madár, félig ember, hatalmas orral. Képesek szelet kavarni és úgy repülni, ők a halál előhírnökei.

Dijk a japán felé fordult, aki felnyögött a fájdalomtól, majd elájult, pár pillanat múlva pedig már nem is lélegzett. Bartel felállt és lepillantott a halottra.

– Biztos képzelődött. Már azon a helyen megőrült, ahol úgymond szolgálatot teljesített, és épített egy tutajt a meneküléshez, és hogy csak harminc évvel Japán kapitulációja után kezdett el démonokról hallucinálni, az több, mint tiszteletre méltó.

Melbourne-ben átadták a japán holttestét a hatóságoknak. Dijk kapitányt nem sokáig hagyta nyugodni a japán katona rejtélye. Számításokat végzett arról, hogy mekkora távolságot tehetett meg a tutaj, ebben nagy segítségére volt a férfi elfertőzött sebe, és hogy mennyi idő alatt juthatott ebbe az állapotba. Hét napon át sodródhatott az óceánon, de a környéken egy olyan sziget sem volt, ahol ennyi ideig elrejtőzhetett.

A kapitány kutatása abba maradt, az életével együtt. Melbourne-ben kocsmai verekedésbe keveredett, és halálos sebet kapott. Az egyetlen hozzátartozója az Angliában élő unokaöccse volt, aki megkaphatta a kapitány jegyzeteit.

Paul van Einland mindig is érdeklődött a titokzatos dolgok iránt, és miután kézhez kapta unokabátyja számításait és a térképet, utánanézett a titokzatos japán pilótának. A történet, úgy ahogy összeállt: Ueda egy magányos akcióra indult, de köddé vált. Pault a rejtélyes dolgok közül a Bermuda-háromszög és más titokzatos helyeken történt eltűnések is izgatták. Folytatta rokonának számításait, és úgy ahogy sikerült belőnie a titokzatos sziget helyét, ez után pedig úgy döntött, hogy a hely felkutatására indul és ehhez egy rejtélyes személytől segítséget is kapott.

1987-ben megalakult a NEI nevű szervezet…

Előző oldal Stephen Rackham
Vélemények a műről (eddig 1 db)