Lélekkoszorú

Szépirodalom / Versek (858 katt) Csillangó
  2013.05.06.

1.

Csendes árny az égő forgatagban,
zsibongó fényfullánkoktól messze,
mint üszkös szíven az életbalzsam
szül újra, önvalóra ébresztve.

Napmagokból olykor csak a felszín
csalárdul kacagó virága nő,
míg néha a letagadott Semmin
új világok tornya égig érő.

Kétarcúság lebeg árny s fény előtt,
könny és mosoly szövi át mindkettőt -
vihar egyúttal az elrévült szél,

Az isteniség oly` ellentmondón
messzi s bársonyos, akár az ódon
éjek homlokán gyúló fényfüzér.

2.

Éjek homlokán gyúló fényfüzér
csillagok szikrázó garmadája,
a törött szív, ha egyszer révbe ér,
másik felét bennük megtalálja.

Zengő homlokot ihlet szelleme
a csoda-ontó természetnek,
a porszem mennyei végtelenje
teremt el nem múló reményeket.

Őshonát, ha nem leli halandó,
éltében semmi sem maradandó,
s törtet a nemlét felé untalan,

Legbelső sugalmakra csak legyint,
s bolyong homályló utak között, mint
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan.

3.

Ösvényt fürkésző feldúlt hontalan
üget százfelé vivő paripán,
s a végekig feszült szív rongyosan,
némán hamvad el tüzes karikán.

Idegen csend űrjében a lelket
felőrli az unalomnak malma,
ám a gond-redőt simító csendet
csak az örök hazatért hallhatja.

Kaptat a test, míg nyugszik a lélek,
de olyankor mégis a harc éltet,
csak a neszektől pezseg a halk éj.

Csak a dobogás lehet életjel,
sosem nyugvó égitest az ember,
ki egy békés napon majd hazatér.

4.

Ki egy békés napon majd hazatér,
sosem lehetett olyan elveszett,
hogy a határtalant fuvalló szél
szellemét soha ne lengesse meg.

Ki végeknek falait rombolja
ősi vadságú belső templomban,
az álom ködös ajkát csókolja,
s csók gyönyörét álmodva ellobban.

Légszínű ajándék az álmodás,
millió kép, suhogó szárnyalás -
tetszhalott mély lényegében a tánc,

Felsejlik ég s föld illékony hídja,
valóssá építi a nosztalgia -
múlt idők arcába faragott ránc.

5.

Múlt idők arcába faragott ránc
kisimul újszülöttek mosolyán,
melyet később a kérges élet-gáncs
porba görbít az idők folyamán.

Ha talpra áll, s némán, rezzenetlen
csak előre néz, s létet nem vádol,
mássá lesz múltja, s igazán sosem
ivott a Feledés folyójából.

El nem feledettség kulcsa zárja,
mi álságosként vetül világra,
s kaput nyit végnélküli időkre,

Mígnem a lélek bástyába költözik,
s a vén újszülött arcán gyöngyözik
ősöreg világ nevető könnye.

6.

Ősöreg világ nevető könnye
az idő keserédes zápora,
benne nem-lézengő az "örökre",
s nem ismerte soha a szót: "soha".

Az elme szófonó végessége,
mely határt szab a szétterülőnek,
csupán csak a léthiúság éke,
szellemmel áldoz a rejtő földnek.

Ismerettelenség félemlíti,
a Biztos kétes falát építi,
akár ködpuska elől védő sánc,

Örök röptű csak a rejtélymadár,
célajándékozó varázs, akár
körforgás gyöngyei alatt a lánc.

7.

Körforgás gyöngyei alatt a lánc
az ember maga: puha-szikla lény,
élteti vagy elhullatja a láz;
formálható, s léte mégis kemény.

Teste nem börtön: lehetőségek
égen tükröződő valósága,
lelke nem testvére szenvedésnek,
s légvár csak meghatározottsága.

Olyan, mint a verdeső-védtelen
bátorrá lényegülő mély szellem
titok-telt szőnyege kigöngyölve,

Olykor veszélyt sejtő szabad volta,
s tompa horizontján elragadja
illúzióknak röpke gyönyöre.

8.

Illúzióknak röpke gyönyöre
látszatok csalóka sokasága,
színes romlottság mosolygó gödre,
mit betemet éles szemek árnya.

S illúzióknak röpke gyönyöre
a lélek ihletett kínja szintén,
kapaszkodva az enyhelyes ködbe,
bolyong bűvölve az álmok szirtjén.

Az álom testen túli súgás,
misztikus, ősi lélekbe búgás,
ki nem mondhatóság a szavakban,

Formát csak az alkotótól kaphat,
ki a semmiből világot farag,
képlékeny ő, ámde halhatatlan.

9.

Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
édentájak bebarangolója,
fürödve Tejút-tenger habokban,
földre az elmúlhatatlant szórja.

Sorsa néha a szárnyakat tépő,
kiáltó szikrákkal átszőtt magány,
de kárpótlása végül az égő,
a szellemmel feldúsult fáklyaláng.

Szilajul csapdosó hullámok őt,
mint fű-szerény, kő-örök létezőt
sziklává faragják lankadatlan,

Könnyfinom lényét rezgeti szellő,
de áll szikáran, akár a fenyő -
orkánnak idején moccanatlan.

10.

Orkánnak idején moccanatlan
a szellem, mit világteher nem facsar,
míg egy szelídebb kezű viharban
a bús szél kevély fákat szétcsavar.

Ki túl nagyra törtet, a trónjáról
önmaga ásta verembe zuhan,
s a sors érdemelt nyílzáporától
bolygó-méretű arca szétpukkan.

A szabad lény mást sohasem tipor,
a lelkében nem jégmező honol,
s a belső tüzek szirmát locsolva -

Lelke áradó-állandó folyó,
irama messzi partokra sodró,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.

11.

Csömör-szellő mégis rögbe vonja
az útkutató, csapongó lelket,
ha felőrli zajok lázas szomja,
a zsongásért kioltja a csendet.

Vállán tornyosul a napok súlya,
s elvakítja a rohanás fénye,
míg egy összeroppanás megsúgja:
mit jelent a légzés ősélménye.

Mit érzett világ az első reggel,
felhőpólyákba burkolt égtesttel,
a zsenge kékség mögül kinézve,

Miért az észrevétlen lélegzés,
mely lételem, akár a képzelgés;
a Lélek Ő: idő s tér pillére.

12.

A Lélek Ő: idő s tér pillére,
étermagvat csipegető madár,
gondolatfiókákkal telt fészke,
finomabban rezgő óceánnál.

S ha kedve úgy tartja, test takarja,
hogy földi szépséget alkothasson,
azért száll le keményebb burokba:
új dimenzióval gazdagodjon.

Olykor-olykor régi otthonába
sóvárgón, fájlalón visszavágyva
átkot szór a testi létezésre,

S míg véletlen-hittel bőszen kering,
a messzi égből lopva rátekint
a kozmosz s az ember tükörképe.

13.

A kozmosz s az ember tükörképe
egymás fényévből nyíló arcának,
mit kóbor halandó életekre
akarat függönyétől nem láthat.

Mert az Akarat a görcskezével
csak a foszló múlandót markolja,
míg egy nem várt út felé intő jel
a sosem gondolt kulcsot dobogja.

Csak a ki nem számítható léte
nem taszít le fuldokló örvénybe,
ha a rögzültség maszkját eldobva -

Keresetlen kedéllyel a vándor,
honra lelve önmagában bárhol
örökkön titkok kosarát fonja.

14.

Örökkön titkok kosarát fonja
a mélyben búvó, vakon látható,
s mikor a lélek álútját bontja,
szűz ösvényen feldereng a való.

S ha a szerencsediót feltöri,
egyszer megpillanthatja azt a lényt,
kinek szeme az őshazát őrzi,
ahol ők ketten léteztek egyként.

Barázdált arcokon a pillanat,
idők merengő fátylai alatt,
visszatekintésbe fúlt szavakban,

Felhőkből millió cseppként pereg,
majd tovatűnik, mint minden, s mint egy
csendes árny az égő forgatagban.

Mesterszonett:

Csendes árny az égő forgatagban,
éjek homlokán gyúló fényfüzér,
ösvényt fürkésző feldúlt hontalan,
ki egy békés napon majd hazatér.

Múlt idők arcába faragott ránc,
ősöreg világ nevető könnye,
körforgás gyöngyei alatt a lánc,
illúzióknak röpke gyönyöre.

Képlékeny ő, ámde halhatatlan,
orkánnak idején moccanatlan,
csömör-szellő mégis rögbe vonja.

A Lélek Ő: idő s tér pillére,
a kozmosz s az ember tükörképe,
örökkön titkok kosarát fonja.

Előző oldal Csillangó
Vélemények a műről (eddig 4 db)