Érintés a mélyűrből

A jövő útjai / Novellák (1652 katt) Homoergaster
  2013.04.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/2 számában.

...ez itt a kozmikus terror jegének íze, a mélységek krónikája...

Bevezetésként:

Sorsok a kozmikus ellenfényben. A jéghártyán túli létezők bomlott mosolyából kivillanó, fehéren nedvedző szabálytalan jégtűk. Az őrült, főtt tojás szemek mohón bámulnak odaátról az áttetsző, csillogó kéreghez tapadva. Figyelnek. Figyelik a mérhetetlen becsvágy álruháiban elvesző szellemet. Lélektelen emberálcák tülekedése az űr romlott leheletében. Az embertelen szférák diszharmóniáinak suttogása. A fonnyadó almában kukacok hemzsegnek.

Szörnyetegek jócselekedetei, a szentek bűnei, szennyáradat. A fölkavarodott, zavaros löttyben vergődő, riadt és önmagával meghasonlott halraj kétségbeesett cikázása. A mélyből előrobbanó lidércek áldozatai. A visszaemlékezésre képtelen agy rémálom-víziói a csillagok hideg fénye alatt. Rettegő, tétova botorkálás a kapu beteges, sárga fényében, mely a sötétség árnyképe. Borzongó feledés a hajnal jellegtelen sápadtságában.

Az ember álma a hiperűrről: naiv gyermekmese. A hiperűr: a halál, az X-dimenzió, a menny és a pokol. Nincs szükség bonyolult szerkezetre a nagy utazáshoz. Vannak más, egyszerűbb módszerek is. Az egyik módszer: konyhakés markolatig a szívbe... bizony...

Ez az én jégfolyosóm: múltbéli ösvények az alkonyatban. Por száll, tücskök ciripelnek. Száll a kavicsaszteroida, nyomában por fröccsen a légbe becsapódáskor. Álmok az alkony hűvösében...

Az ürességben bolyongok, meghaltam... noha látszólag élek. Jövök-megyek, mosolygok, bosszankodom. A groteszk álmok furcsa ösvényeit járom. Lelkem csillogó szilánk, mely fagyottan, pörögve tűnik el a feketeségben. Egyedül maradtam önnön húsommal és véremmel. A szellem kívülről figyeli a csontokba kapaszkodó húst. Reszket. Fázik a sötét kozmosz mélyén...

1) Bíbor fény az örök mélység túloldaláról, valami organikus asszociáció, az életet mímelő, önmagába visszahajló téridő. Valami, ami egyértelműen él, átverekszi magát a túlpartról. Kristálybuborékok fényében megvillanva eltűnő csontizmok elmosódó csíkjai a levegőben. A pezsgés megszűnése, elhaló visszhangja halk sóhajként száll. Kilép a falon túli árnyéklabirintusokból.

Lángok és villámok, tüzek lobbannak a szemgolyó mögött. A félébrenlét szilánkokkal teli, süppedős kocsonyáján túl valamit kiköp magából a sötét falak lepleiben tükröződő mélység...

Hang nélkül történt, ahogy rés nyílt a világok közti feneketlenség fölött átívelő híd kapuján, s csillámló kristályok enyésztek a levegőben, a nedves és drámától terhes szélben. A mélységek után magasságok, áttetsző vízben lebegő, alámerülő különös sziklák nyugtalanító körvonalai. A megtörtént s elmúlt hatalmas teherként nehezedik a helyre és a szemlélőre. A kristályok hópiheként olvadnak.

Az érkező maga mögött hagyva a tucatnyi kinyújtóztatott esetlegest, lépett egyet előre az éji aszfaltbarázdán, a sötét árnyékok légnemű falai közt. Fürkészőn megtorpant az őrült előtt. Megvillanó tekintetében ismeretlen idők, messzi tartományok visszfénye halványult.

- Hő! - hátrált el az őrült megbotolva az egyik általa kiirtottban. Az érkező megszemlélte a körülötte heverő holttesteket, és megszólalt.
- Hol? - Hangja kissé reszelős volt a térugrás múló sokkjától.
– He, zsibbadt a meglepetés.
- Mikor? - szólalt meg ismét az érkező. Az őrült kezében kés villogott a szórt fényben. A fém csillogása közepette vér csordogált. Az aszályos föld mohón nyeldekelte e fekete patakokat. Az érkező közben döntött, újabb kérdést intézett a tanácstalan szörnyeteghez. - Milyen aforizmatikus tevékenységet tudsz felhozni mentségedre? - kérdezte az éjszakai sikátorok rémét, majd szemenlő szövet fröcskölt bele az éjszakába. Az elzuhanó gyilkos vére keveredett az áldozataiéval. A vándor az idegen dimenziókon sikeresen átkelő, füstölgő fegyverét markolva beleolvadt az éjszakába. Csak egy újabb állomás, nem a cél. Hogy honnan indult? Nem tudható. És hogy hol jött át? Íme:

A hasítékok mögött, a jégen túl félhomályos termek tárulnak fel, az őskor rituális alaprajzai, egész katakombák, melyek elmerültek a felejtés csendes öbleiben. A furcsa ellenfényben leülepedett por és évszázados pókhálók mozdulatlan lebegése eltünteti a körvonalakat. Eltűnnek a részletek, nem lehet többé felismerni, mi micsoda valójában. A visszhangzó folyosók és termek bonyolult mintázata ennek a világnak a szimmetriája. A pokol összhangzattana? Nem a mennyországé, hisz azt nem a falak mögötti tartományokba helyezik a filozófusok. A pokol előszobája(?), a dimenziószakadékok közti pillanat.

A múltba merült különös dolgok raktára, ahol az álmok logikátlansága lappangó mechanizmus, mely leülepíti a bizarr és asszociatív gondolatok felejtésre ítélt részeit, megvalósítva őket ezáltal. Miután a gondolati képek testet öltöttek ebben a különös világban, egymásra halmozódva a sarkokban belepi, elfedi mindet a por. Szürkén, összemosódva hevernek a múlt termeiben. Utazó, vigyázz, ne bolygasd nyugalmukat...

Jégcsapok csilingelése a ködben. Penge szél. A távoli morajlás nyugtalanító utórezgései. Jég, sár, romok. Ez a hely kötődik a háború ősi tébolyához. Gonosz árnyak sziszegnek, kísértetként suhanva a szétlőtt épületek maradványai közt. Torkolattüzek villannak, holttestek fagyottan az árokban. Egy lelőtt repülőgép roncsaiból füst száll. A füst élni látszik, formát ölt: eleven, sugárzó, élő ködkép.

A mester: új korok, új köntös, régi üzenet...

Az arc változik, a lényeg marad.

Ha látjátok csúfságom: undorodtok.

Ha látjátok szépségem: leborultok.

Ha látjátok erőm: behódoltok. A feledés testté válik a fényből és árnyékból. Az örökké tartó korok és birodalmak kísértetei: a rettegésbe öltözött erő megmutatja, feltárja a szakadékokat. Az erózió erotikája, a gyarló gének emlékezetvesztése utáni meztelen állapot. Érzékfeletti érzékelés, a megismerhetetlen, távoli tartományok lenyomatainak rétegei, mint az évmilliók üledékei; leülepednek a tudatban, az ősi mélységekben, azokban a rétegekben, melyek az elmúlt korok isteneinek arcmásait őrzik a porviharok alá temetve. A szertefoszló, szubjektív miazmákon túl, az éles felületekkel csillogó igazságok. Homályos, hosszú folyosók időtlen hangulatai. Vágyak, indulatok töredékei. Árnyak vetülnek a tények nehéz szikláira, irracionális sejtelmek kísértetei. A jövőben égő múlt álmai, a kollektív tudat örök labirintusában. Túlnan felragyognak a csillagok. A csillagokon túl pedig a dermesztő örök sötétség, a kozmosz kegyetlen, üres pusztasága. Zsibbadt üresség...

A csillagtalan örök sötétség mozdulatlan évezredei. A hideg gázködök lassuló terjedése a korszakokkal ezelőtt lejátszódott kozmikus katasztrófa nyomán. Finom, hideg por. A halálos sugárzás néma üvöltése. Az áthatolhatatlan távolságok szakadékai. Parttalan mélységek elfeledett, soha fel nem fedezett térségeinek üressége. Az idő itt értelmét veszíti: a múlt a jelen, a jelen a jövő. Rezdülések a mélyűrben: egybeesések, áttételek rejtett összefonódásaiból megszülető törvényszerűségek. Nincs, aki lemérje az anyagtalan absztrakciókat. Néma jelek az évmilliókból, a végső sikoly visszhangjai, melyet érző lény vagy széthulló anyag hallat a vég pillanatában. A semmibe hullott üzenetek: kétségbeesettek, reménykedők, tárgyilagosak. Örökké bolyonganak a mélyben. A kozmikus terror pusztaságaiban. Ez a mélylélektan, a végső megismerés előtti pillanat lenyomata. A pillanaté, melyet a sokk és az iszonyat követ, a dolgokon túli dolgok világtalan fénye. Az ősi tudás gyötrelme. A halál végső értelme, végső értelmetlensége. Menekülés a gyarlóságba. Élet a halálba, halál az életbe...

2) A démoni üresség zsibbadt érintése az emberi civilizáción.

...midőn a mélyűr kiokádja magából az évezredes fekete jéghegyeket, melyekbe szentségtelen, szunnyadó dolgok fagytak, a földön ismét az őrület és a rettegés lesz úrrá.

Az űr jéghideg borostyánba fagyott évmillióiban a csillagok pislákoló - hűlő parazsak csupán: szuronyok villannak a fagyban, a betonkeményre fagyott lövészárkok halálútvesztőiben. Hűlt szívű, mocskos katonák elfehéredett kézzel szorítják puskáikat a rohamra várva a harctér szörnyű csendjében. Valami történik a valósággal...

A káosz ősi figyelője rettenetes mosollyal szemléli művét, ahogy törött, szurokfekete gránittrónusához odafagyva sodródik a kozmosz feneketlen mélységeiben: az agyonlőttek odarothadnak a földhöz a tavaszi napfényben. Testnedveiktől fekete, bűzlő föld még őrzi a körvonalakat a napon aszalódva. A lemészároltak kapukat nyitnak, életerejük robbanásig tölti az energiavonalakat, a valóság szövete felbomlik. Valami felénk nyúl a sötét, örvénylő porköd mélyéről. Mindenféle értelmezési kísérlet: meddő önámítás, csalóka fantomok kergetése a gyarlóság képzelet szülte birodalmában.

Hiperűr: a meg nem született valóságok ellentmondásaiban feszülő, vonagló nullpont, nem létező távolságok, pillanatévszázadok, örökké tartó korszakok, alternatív világok önmagába visszatérő végtelenje.

Elmerülve a hiperűr tébolyában a végső megismerés sokkja kijózanít, az anyag csalóka árnyképe szertefoszlik, a sejtett dolgokon túli dolgok valósággá válnak. Az ősi tudás oly döbbenetes, félelmet keltő, és a gyötrelmes igazságok áradata oly iszonytató, hogy menekülni kell. A kozmikus terror hideg fuvallata úgy lobogtatja az emberi aurát, mint a kereszthuzat a gyertya lángját. A fenyegetettség szürke érzése masszát képez az agyban, a nyirokrendszeren át lecsorog a gyomorig, hol görcskásává dermed a sejtelem.

Ködarcok: a dimenziók közötti szakadékok felett úszó fekete ősi füst, csak a szemük él: a jégpupillák sugarai perzselnek.

A rettegés a csillagok közti éjszakában lappang, a zsibbadt vákuumban üvöltöző távoli napok hangzavarát burokba zárja a csend.

A tudat kétségbeesve alábukik a kvazárok és fekete lyukak fortyogó poklába, hol a tér összegyűrődik, az idő megfagy, a pillanat örök, megismeri a megismerhető legnagyobb igazságot, aztán megszületik újra az anyag illékony kötésében. Megszületik tisztán, fehéren és üresen, mint a frissen mosott lepedő a tavaszi nap fényében.

3) A katona, aki megszületett...

Előtte holdbéli táj, mérgező felhők. A gázálarc üvege bepárásodott, kínlódva erőltette a szemét, hogy lásson valamit. Amikor végre sikerült szétnéznie, azt kívánta, bár ne tette volna. A rémület megbénította, maga alá temette. A dermedt, szétszaggatott tájon tüzek gyúltak, a pokol tüzei. Apokaliptikus vízió bontakozott ki a szeme előtt. A halál csukaszürke egyenruhában jött, kísértetlovakon, valószerűtlenül éles szisszenések és a fegyverropogás démoni csontzenéje közepette. A vegyvédelmi felszerelés állaton, emberen rémálomszerű formát adott a támadóknak. Ahogy kibontakoztak a sűrű gázfelhőkből, szuronyok csillantak. A lángszórók tüze a pokol tüzét idézte elnyújtott sistergéssel a harctér hangzavarában. Égő gázálarcok, égő hús, ordító, elbukó lángoszlopok. A francia tudta, hogy itt a vég, a háta beleborsózott, ahogy egy jeges kéz simított végig gyöngyöző homlokán. Döbbenten nézte a támadókat, ahogy jöttek megállíthatatlanul előre, az emberek sorra estek el. Fuldokló menekülés. A német lángszórósok közeledtek. Hirtelen hőség vette körül, s lecsapott reá a könyörtelen fájdalom...

...az iszonyat űzte a mélyben, őrjöngve menekült mindaz elől, amit tudott. A szörnyű fájdalom és a sokkoló felismerés űzte. Kényszeresen menekült a zúgó csendben. Az univerzum végtelen lüktető fájdalmában áttetsző, híg örvény ragadta el, mely megsűrűsödve húzta, csak húzta befelé magába. Zuhant, zuhant valahová, érezte a mámort és a kötést, mely hirtelen behatárolta és megbéklyózta. Üvöltött, amikor a levegő a tüdejébe tódult. A félelem és a síkos hideg lúdbőröztette. A fejét hátrahajtva üvöltött. Üresség hullt reá, elhallgatott. De csak egy pillanatra, mert aztán a teste görcsbe rándult a lángszóró tüzének emlékére. Ismét ordítani kezdett, zihálva nézett körül. A húsába maró tűz emléke is eltűnt. Béke szállt reá. Az újszülött mohón szopni kezdte anyja emlőjét. A világ egyre barátságosabbnak tűnt.

Hazaérkezett...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)