Rajtaütés a magban

A jövő útjai / Star Wars (949 katt) Homoergaster
  2013.04.04.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/6 számában.

...Én tudtam előre, hogy baj lesz. A sejtelem ott rágott végig bennem. Azt ne kérdezd, hogy honnan tudtam. Tudtam és kész. Éreztem a zsigereimben, a csontjaimban. Ködös látomásban tört reám. De ahogy megpróbáltam értelmezni, szétpattant, mint egy buborék. Csak a kínzó sejtés maradt. Nem bírtam magamban tartani. Swihxaat láthatóan intenzív önmérsékletet gyakorolva megkérdezte tőlem, hogy mire alapozom a kijelentésemet. Nem tudtam semmi konkrétumot mondani neki. Ahogy belebámultam a matt fekete és aranysárga íriszű szemébe, megborzongtam.

Az ő szemszögéből valaki meg merte kérdőjelezni holmi emésztési problémára hivatkozva az ő tervét, az ő döntését. Valaki, aki ráadásul alatta állt a táplálékláncban. Gyakorlatias elme volt. Nem kárhoztattam érte, amiért vonakodott figyelembe venni az aggályaimat. Csak néhány másodpercig bámult rám, aztán folytatta a terv ismertetését. Mindenki megbízott benne, a Köztársaság legfényesebb, a Birodalom legsötétebb éveiben is sikeresen működtette ezt a kis törvényen kívüli vállalkozást. Természetesen én is megbíztam benne, mégsem bírtam ki, hogy ne szóljak. Általában tiszteletben tartották a megérzéseimet. Végül is egy szavam sem lehet, hiszen meghallgatott. Ez kijárt a csodabogárnak.

A terv kockázatos volt, de rendkívül sok múlt ezen az akción. Az áru igen értékes és kényes lévén mindannyiunknak legfőbb vágya volt elkerülni a találkozást mind a maradék birodalmi erőkkel, mind az Új köztársaság hajóival. A terv lényege az volt, hogy egy kacskaringós folyosón, összesen 28 ugrással átvágunk a magon. Kis flottánk nagyobbik fele készült nekivágni ennek a kalandos útnak. Ha sikerrel járunk, hosszú időre elfelejthettük volna gondjainkat, bajainkat. Ilyesmiből volt bőven mindenkinek. A javasolt útvonal egy kora birodalmi és egészen megbízhatónak látszó térképen alapult. Hogy Swihxaat honnan szerezte, fogalmam sincs, nyilvánvalóan most már sosem tudom meg. Utólag olyan gyanúm támadt, hátha a birodalmiak szivárogtatták ki. Hiszen mindenki tudja, hogy ott rejtőznek valahol. Lehet, hogy a mindig körültekintő Swihxaat ezúttal hibát vétett?

Azért volt szükség ilyen sok ugrásra, mert a mag tele van gravitációs örvényekkel, átfedésekkel. Na meg ott vannak a fekete lyukak is, minden űrutazó mumusai. Azok a magukba roskadt vén csillagok jelentették a legrosszabbat, ami történhetett. A magban az űr egyáltalán nem üres, hatalmas kiterjedésű gázfelhők - soha meg nem született csillagok - érik egymást. Ott vannak a legsűrűbb csillaghalmazok, melyek szerteoszlatják az űr sötétjét. Ha valami hasonlít a pokolra, akkor az a hely az. De akinek helyén van a szíve, és van egy jó térképe, az átjuthat.

Ahogyan azt már mondtam, mi mindannyian bíztunk Swihxaat tervében. Nos, majdnem mindenki. De persze én is belevágtam a dologba, bíztam a hajómban, amit nem régen spéciztettem föl. Alaposan végigvettük az útvonalat. Mind a 28 normál térpontot és a hiperűrbe vezető ösvényt. A legrövidebb út az egyenes elvén át akartunk vágni a Galaxis közepén. Így minimalizáltuk a kockázatát, hogy bárkivel is összefutunk. Persze távol állt az útvonalunk attól, hogy egyenes legyen, hiszen kerülgetnünk kellett a gravitációs csapdákat.

Swihxaat azt állította, hogy mielőtt az ötletével egyáltalán előhozakodott volna, végigment az ösvényen. Biztos vagyok benne, hogy tényleg megtette. Mondom, az útvonal jó volt. Apró szépséghibája csak az volt, hogy a birodalmiak is használták. Így aztán a 20. ugrás befejeztével a visszatérés a normál űrbe jókora meglepetéssel szolgált. De csak nekünk, mivel úgy tűnt az a birodalmi csillagromboló, amibe belebotlottunk, várt ránk. Vagy vártak minket, vagy nagyon jó volt a reflexe a birodalmi fiúknak. Mire észbe kaptunk, egy teljes hadsereg zúdult a nyakunkba. A romboló azonnal tüzet nyitott mindenre, ami a célzó-computerei elé került. Egy pillanat alatt teljes lett a zűrzavar. Hajók – barátaink, társaink - pusztultak el pillanatok alatt a félelmetes energiafolyamban, ami lecsapott ránk.

Swihxaat nem tétovázott, nem volt az a fajta, visszalőtt. Mivel az övé volt a legnagyobb hajó kis csapatunkban - noha nem versenyezhetett nagyságrendben a támadóval -, így őt érte a kétes megtiszteltetés, hogy célba vegye a rombolót. A két nagy hajó lőni kezdte egymást. Örültem, hogy nem tartózkodom a zászlóshajónkon. Nyilvánvaló volt, hogy ki van erőfölényben. Swihxaat ezt úgy védte ki, hogy tisztes távolból körbetáncolta a rombolót. A manőverei, ahogy én láttam, egy elegáns balettozáshoz hasonlítottak. A romboló minden létező ütege tüzelt, ettől meglehetősen látványossá vált az űr azon elátkozott pontja. Mintha ünnepi díszkivilágítást kapott volna a haláltusánk.

Közben mi, a többiek a vadászokkal küszködtünk. Ellenségeink szerencsére a régebbi típusú TIE-ok voltak. Nem akadt köztük egy Interceptor sem. Miközben egy falkányi vadásszal a sarkamban egy klasszikusnak számító bukófordulós kitérő manőverrel próbálkoztam, vadul ordítottam a komlinken lövegkezelőimmel, akik sehogy sem tudták befogni a TIE-okat. Buzgón lövöldöztek a nagy semmire. Legszívesebben ott hagytam volna a pilótafülkét, hogy magam üljek be az irányzék mögé, de ebben a helyzetben nem mertem senki másra bízni a hajó irányítását.

A vadászok viszont nem csak jó pilóták, hanem jó lövészek is voltak. Akár milyen ravaszul billegtettem a járművemet, nem dőltek be nekem. A kisujjukban volt az összes figura összes variációja. Alkalmasabb időpontban szívesen vettem volna bármelyiküktől különórát. Tucatnyi találatot kaptunk rövid idő alatt. Gondolatban gratuláltam magamnak, hogy annak idején nem sajnáltam a pénzt a pajzsaim feltuningolására, így azok képesek voltak hárítani a találatokat.

Calout-nak hívták a fickót, aki az egyik, szakmailag legigényesebb illegális dokkot üzemeltette egy peremvidéki elfelejtett csillagképben. Alkalmatlankodásomat az tette időszerűvé, hogy elegem lett a folytonos menekülés közbeni - hiába a csempészélet! - aggódásból, hogy mikor lövik szét az ülésre használt testrészemet. Az Új Köztársaság sűrűsödő járőrei kezdtek kártékony hatással lenni az üzleti életre. Hiába lett több a szabadság a Galaxisban, a nyugalom, úgy tűnt, egyre csak fogyott. A demokrácia dicső zászlóvivői mindenbe beleütötték az orrukat. Néhány ismerősöm határozott nosztalgiát kezdett érezni a Birodalom után. Szóval pajzsok kellettek, erősek. Amit csak lehetett, ki akartam hozni a bádogkaszniból. Tisztában voltam vele, hogy a hajómnak nem erős oldala a fegyverzet. Szerkezeti adottságaiból fakadóan nem is lesz az soha.

- Akkor viszont rástartolok a védelemre! - így gondolkodtam. Miután előadtam az óhajom, bevezetett az egyik legnagyobb műhelycsarnokába. Majdnem teljesen megtöltötte egy irdatlan nagy roncsdarab. A sokszögletű burkolat több helyen sérültnek látszott. Nyugtalanítóan ismerősnek tűnt, de hirtelen nem tudtam hova tenni.

- Igazán lenyűgöző! – mondtam. - Mi ez?
Calout széles mosollyal nézte a tárgyat.
- Egy csillagromboló pajzsgenerátora - válaszolta.
Elakadt a lélegzetem.
- Nem semmi! Hogyan jutottál hozzá?
Csak vigyorgott.
- Valami ilyesmit szeretnél, nem?
Egy pillanatig szótlanul bámultam az óriást.
- Ez túl nagy - jegyeztem meg nem túl éleselméjűen.
- A lényeget be tudom építeni neked. - Elgondolkodva maga elé meredt, aztán folytatta.- Kicsit sok helyet fog elfoglalni. Úgyhogy egy csomó szemetet ki kell majd takarítanom a ladikodból, cimbora.
- Na és hol akarod megpiszkálni a hajóm?
- Ne aggódj, már nagyjából kigondoltam az egészet.
Azt hiszem, eléggé ékesszóló arcot vághattam, mert miután végigmért, felsóhajtott és hozzátette.
- Oké, mutasd csak meg, hogy mi nem szerepel a tervrajzaimon, csempészek gyöngye!
Meg akartam szólalni, de ő megelőzött.
- Tudom-tudom, a raktér a ti fajtátoknál szent, titkos és sérthetetlen. Majd kitörlöm az egészet, ha végeztünk. De most tudnom kell minden plusz zugról! Úgyhogy gyere ide szépen és mesélj!

Mit tehettem, az ember legalább a szerelőjében bízzon meg. Amikor végeztem, a fejét csóválva nézte az alaposan megváltozott terveket, aztán nagy vonalakban körbemutatott.

- Vackold el magad valahol, ez eltart egy darabig.
- Nekem semmi dolgom? - kérdeztem.
- Csak annyi, hogy kifizesd a számlát, csodabogár.
Bólintottam.

Így esett, hogy felspécizett, össze-vissza kötött, átállított birodalmi cucc védett a birodalmiakkal szemben. Akárki is tervezte a birodalmi csillagrombolókat, alighanem rosszul lett volna tőle, ha látja, mit művelt Calout a remekművével. Amikor visszatértem a bázisra, kis híján letöröltek az égről, csak a villámgyorsan leadott azonosítási kódom mentett meg. Többen azt hitték, hogy új hajót vettem.

A csata már hosszú percek óta zajlott, s mi még mindig nem szedtünk le egy árva vadászt sem. Vadul bukfenceztünk, miközben keményen szidtam a lövészeket. Kikerültünk a csata sűrűjéből ugyan, de tíz vadász sündörgött a nyomomban.

- Micsoda megtiszteltetés! - gondoltam keserűen. Ha nem ilyen erősek a pajzsaim, ők már régen kipipáltak volna minket. Roppant ideges voltam, úgy rángattam a hajót, mintha csuklanék. Az egyik vadásznak ez lett a veszte. Túl közel került, s nekem csak annyi volt a dolgom, hogy a birodalmi felé dőljek. A vadász fönnakadt a pajzsomon, amely jóval erősebb és nagyobb kiterjedésű volt, mint ahogy azt az én kategóriámra a szabvány előírja. A gép jobb vezérsíkja darabokra szakadt, és az lángot okádva kipörgött valamely gravitációs kút irányába. De hát a többi töretlenül jött utánam, és én komolyan aggódni kezdtem magamért és a hajómért.

A csata felettünk kavargott, én pedig kijöttem egy vad dugóhúzóból. Nem volt mese, döntöttem. Teljes kapacitással dolgozó hajtóművekkel éles szögben megcéloztam a harctér közepét. Közben titokban fohászkodtam, hogy a pajzsaim, melyeket immár fegyverként használtam, bírják a strapát. Calout-nak nem tetszett volna az, amit a pajzsok műszerei mutattak. Némiképp engem is nyugtalanítottak, de ez most mellékes volt! Keményen robbantunk a harcolók közé elsöpörve barátot, ellenséget, sodródó roncsokat. A másodpilótám fejhangú visítását éppen csak elnyomta a túlterhelt rendszereim vészjele.

Néhány vadász pillanatok alatt lemorzsolódott mögülem, de persze nem a lövészeim jóvoltából. Miközben eszeveszetten száguldottunk a robbanások és harcoló hajók között, a fedélzetemen teljes volt a pánik. Nem törődtem velük, ki vannak rúgva! Megcéloztam a rombolót. Az még mindig hadban állt Swhixaat-tal. Innen úgy tűnt, oda a kezdeti magabiztosság. A gigász viharosan közeledett, én pedig igyekeztem a lehető legőrültebb pályán tartani a hajót, habár ez egészen rövid távon is katasztrófával fenyegetett. A lövészek már nem lőttek, bár lett volna még mire. Attól féltem, hogy összerondítják a lőállásokat.

- De legalább - biztattam magam - nem pazarolják feleslegesen a telepek töltését.

A TIE-ok megpróbáltak követni minket. Tényleg jó pilóták voltak, majdnem sikerült is nekik. A rombolón észrevettek minket, és lőni kezdtek ránk. Ennek az lett a gyümölcse, hogy tévedésből néhány vadászt szedtek le. Nem eleget. Ez, valamint az a tény, hogy gyorsan közeledtünk, sokadrendűből elsődleges célponttá tett minket. Mit mondjak, nem volt egy jó érzés. Mi pedig egy teljesen értelmetlen és öngyilkos pályán haladva - vagy inkább ekkor már zuhanva - majdnem fölkenődtünk a monstrum oldalára. Azt hiszem, kisebb káoszt idéztünk elő odaát ezzel a manőverünkkel.

Igyekeztem alacsonyan maradni, hogy megzavarjam a lőelemképzőiket. Az alattam elsuhanó „táj” szemet gyönyörködtető lehetett volna, ha turistaúton vagyunk, de sajnos lőttek ránk egy csata közepén, így nem volt túl sok időm elmerülni a technikai részletekben. A legénység felváltva átkozott engem, valamint az általuk ismert összes kultúrkör isteneit. Másodpilótáim rég letettek róla, hogy segítsenek, egyáltalán nyomon kövessenek a tevékenységemben. Az összecsapás ekkor vette a végső fordulatot. Swhixaat hajója mögött, egész közel hozzá, kiugrott egy másik romboló, és pusztító erővel végigsorozta.

- Ez a vég! – gondoltam. - Ideje végre megmenteni magunkat.

Bár ekkor még semmi konkrét tervem nem volt, megcéloztam a birodalmi hajó felépítményét, és szinte karnyújtásnyira a híd előtt elvágtatva átpördültem a romboló mögé. El tudom képzelni, milyen jelenet játszódhatott le a parancsnoki állásban. Továbbra is időhiánnyal küszködve félretettem egy másik alkalomra ennek kiértékelését. Swhixaat nem adta könnyen a bundáját eközben. A megmaradt ionágyúival tébolyultan lőni kezdte a második rombolót. A hátsó szenzoraimon jól láttam, hogy rengeteg apró kis fénypont válik el a hajótesttől.

- Nagy a baj! - futott át az agyamon. - Bizonyára azt hiszed, mentőkapszulák voltak.

Nem, nem azok voltak. Swhixaat-nak volt egy gyengéje a hagyományos fegyverek között: a termonukleáris bombák. Megszállott gyűjtő volt. A kedvenc arzenáljának nagyobbik felét mindig magával hurcolászta. Pedig sok helyet foglalt. Nem vitás, abbéli reményében, hogy egyszer majd bevetheti. Úgy tűnt, ezen vágya most beteljesült. Birodalmi csillagrombolókra lőhette ki a kincseit. Nem tudom, mennyire felkészültek egy rombolón az ilyesmire, de úgy döntöttem, nem várom meg a végkifejletet. A rakétáknak nem kellett célba érniük, a hatósugaruk ezt szükségtelenné tette.

- Forró lesz itt hamarosan a hangulat!

Swhixaat szerette kézzel kiélesíteni a kedvenceit. Ez most biztosan nem volt lehetséges, de valahogy, akárhogy is megoldotta. A fejemet rá! Nem tudtam, hogy mi lesz ebből, de nem is óhajtottam megvárni. Főként, hogy észrevettem, a rakéták nagyobbik része azt a rombolót célozta meg, amelynek holtterében éppen mi lavíroztunk. Teljes gázt adtam, úgy véltem, a gondolkodás ilyenkor hátrányos lehet. Amikor a hipermotivátor kapcsolója után nyúltam, társaim ott a pilótafülkében ismét sikoltozni kezdtek. Gyatra egy előadás volt, ugyanis eddigre jól berekedtek a fiúk. Nem törődtem velük, csak az ösztöneimre hallgattam.

A csata eltűnt mögöttünk a normál térben. Mestpaxt egy pillanatra sem vette le rólam a dermedt tekintetét, míg mindenki más megbolondult a fedélzeten. Ugrottam, kiléptem, ugrottam, megint kiléptem. A legénység leginkább hisztérikusan jajgatott, vagy imádkozott a nem túl rég még szidott istenekhez. Többször megpróbálták betörni a pilótafülke ajtaját. Azt hiszem, Mestpaxt zárta be. Kedvelem őt. A hisztéria nem, az ajtóbetörési kísérletek viszont határozottan zavartak a koncentrálásban.

Hat ugrással kijutottunk. Amennyire meg tudom ítélni, egy másik útvonalon. Azt hiszem, nem tudnám újból megcsinálni, más kérdés, hogy nem is vállalkoznék rá. Pánikban voltam, nem akartam megvárni Swhixaat kedvenceit. Én már láttam, mire képesek. Ahogy kijutottunk, egyből beleszaladtunk egy köztársasági járőrbe. Hiába, rossz napunk volt. Egy kissé fáradt voltam egy újabb üldözési jelenethez, ráadásul több rendszerem kiment. Így nem lévén más hátra, megadtuk magunkat.

Vallatóink igen részletesen kikérdeztek minket az egész afférról. A birodalmiakról szóló minden apró kis részlet nagyon foglalkoztatta őket. Ezt megértettem. Annyiszor el kellett mesélnem nekik, hogy a végén már jobban tudták a történetemet, mint én magam. Aggódtam, hogy elmeszondázást végeznek majd rajtam további részletek után kutatva. Ez elmaradt. Értetlenül ugyan, de némiképp megkönnyebbültem. Egyetlen mozzanatot kezeltek fenntartással, azt, hogy csak úgy kihoztam magunkat onnan. Pedig tudom, hogy a többieknek ez volt a legmegrázóbb, és ebből következően a legmaradandóbb élményük a velem töltött repülési időből. Itt valami titok lappangott. Nem nyúltak hozzám, holott a kijutásunk meséje nagyon zavarta őket. Aztán abbamaradt a kérdezz-felelek.

Most aztán itt ülök egy jól őrzött cellában. Kicsit ideges vagyok, ha arra gondolok, hogy hányszor törtem borsot a Köztársaság orra alá. Amúgy nincs okom panaszra, jól bánnak velem. Remélem, a hajómat nem szedik darabokra, hogy megnézzék a spéci pajzsom. Ez az eshetőség határozottan megkeseríti a napjaimat.

Valaki áll a cellám ajtaja előtt. Érzem a jelenlétét, és ő is érez engem. Lenyűgözve és nyugtalanul bámulom az ajtót. Akárki is az illető, "jelen van”. Feszülten várok. Ahogy kinyílik, a felkelés egyik legismertebb, mégis a legtitokzatosabb figurája lép be rajta. Elámulok.

- Mit akarhat éntőlem a leghíresebb Jedi lovag?!...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)