A fekete lagúna átka

Fantasy / Novellák (1739 katt) Zspider
  2010.09.18.

Benman szemét kápráztatta a sötétes lagúna és az oda beszűrődő nappali fények teremtette zöldes árnyalatok. A magas férfi arcán békés mosoly jelent meg a látványtól. Nagyon magasnak számított az emberek között, hisz a legtöbben maximum a válláig értek. Ruhája vajszínű volt, kékes sávokkal néhol, hosszú egybe ruha volt, igazi varázslói uniformis, de ő nem volt mágus. Ő egy tudós volt, aki a partot megpillantva türelmetlenül fordult meg. Elnyúlt arcára a bőre pergamenszerűen száradt rá, nyúlt állának a hegyét még megtoldta egy ujj hosszú szakáll, ami össze volt fonva. Türelmetlenül lépett le a fedélzetről végig a nyikorgó falépcsőkön bőrszandáljával, amit eltakart a hosszas öltözéke. Gyűrűkkel díszített csontos hosszú ujjaival intette félre a kabin előtt álló két kardos őrt, és így kopogott be, majd pillanatokkal később betoppant a terembe.

A hajó egyszerű, ám annál nagyobb és szívósabb volt, ezt szemet zavaróan törte meg ez a kabin, puha kendőkkel és párnákkal borítva. Azok lila és fehér színei valóban szépek voltak, és ösztönösen álmossá tették azt, aki rájuk pillantott. Benman nem akart foglalkozni ezzel, hanem automatikusan megrázva a fejét, túltette magát ezen a kis hálótermen, és felszólalni kívánt, de egy finom, ám annál határozottabb női sikoly szakította félbe a szándékát.

A gyönyörű hófehér bőrű asszony egy fehér lepedőt rántott maga elé, és próbált elfordulni, miközben ébenen göndör haja háta közepéig omlott a sebes mozdulattól. Benman gyakorlott volt az udvari etikettben, és ildomosan fordult el a maga mögött bezárult ajtó felé.

- Bocsásson meg, úrnőm - mormogta zavarában az izgatott tudós, miközben a szépséges leányzó felvett egy gyönyörű bíbor ruhát, és betakarva magát elfeküdt, ám mélykék szemeivel tanácsadójára pillantott.
- Semmi gond, de remélem, hogy igazán fontos volt.
- Megérkeztünk - mondta oly megkönnyebbüléssel, mintha gyógyír lenne ez idős és fájó tagjaira. - Itt vagyunk végre.
- Hát megéltem.
- Igen, de még meg is kell találnunk a füveket. Még mindig nem helyeslem, hogy velünk tartott felség - fordult meg Benman és pillantott az úrnőre.
- Meg kell értened, drága barátom, a méreg, ami a véremet mocskolja, egyre gyorsabban emészti fel az erőmet. Az ide út napok s estek tucatját emészti fel, nem érnétek vissza időben a gyógyfűvel.
- Az az átkos boszorka bűne! - kiáltotta el magát a tanácsos. - Még a máglyán sem volt hajlandó felfedni a gyógyírt.
- Igen... - kezdett lassan fuldokló köhögésbe Kyani, a mérgektől szenvedő hercegnő.

Kyani már vért köhögött és szemeiből könny csordult ki az elmondhatatlan fájdalomtól. A tudós apaként féltve ölelte magához a leányt, mert bizony hiába a felnőttes viselkedés és külső, az úrnő még gyermek volt. A tizenhatodik esztendőjét nem rég érte meg. Ám szülei mindig is komoly viselkedésre intették, s mint a trón örököse sosem viselkedhetett gyermekiesen, de egyértelműen komorságának a végső oka, szülei nem is oly régi elvesztése volt.

Miközben a lány kendőkbe törli könnyeit és a szájából felköhögött karmazsin nedvet, Benman elfordulva nézte a bal kezét, ami ökölbe szorult a tehetetlenség okozta dühtől. Remegett a kar, és a tudós csak remélte, sikerül elmulasztania, ám ekkor apró meleg női tenyér érintette az övét, és próbálta simogatással nyugtatni azt.

- Nyugalom, barátom - mondta gyengén, de mosolyogva a nő. - Meggyógyulok, és minden rendben lesz.
- De az, hogy ön itt van... helytelen és kockázatos.
- Van elég őrünk.
- Csak két-három tucat. Ha igazán baj lesz, akkor... - leány keze finoman érintette Benman ajkait.
- Akkor itt van nekünk Riwon - mondta megnyugodva a fiatalasszony, és kényelmesen visszadőlt az ágyban, a tanácsos nehézkesen felállt és kihúzta magát.
- Riwon, egy állat! Nem is értem, mit keres itt, egy barbár, egy gladiátor, egy szörnyeteg!
- Amit mi teremtettünk... - mondta köhögve Kyani. - A mi arénáink tették ilyenné, mi csináltunk ilyen szörnyet belőle, és az, hogy ez az óriás nem szabadult el és szolgálatunkba állt, ezért csak hálásak lehetünk.
- Talán, de az, hogy ez az emberből lett fenevad mégis minket szolgál, az talán csak ideiglenes. Olyan, akár vadtigrist tartani háziállatnak... ő dönti el, mikor lázad fel.
- Mégis ő a legmegbízhatóbb védelmünk, és jelenleg nem... nem... - a lány hangja akadozni kezdet. - Nem... válogathattunk... most kérlek. Hagyj magamra. Piheni szeretnék.

Benman bólintott, s finoman meghajolva kivonult a kabinból, becsukva maga mögött az ajtót, és visszaintve az őrséget a helyére. A düh keserű íze volt a szájában, de nem mert volna ellent mondani egy ilyen erős nőnek. Kilépve a fedélzetre hátra simította fekete, de rengeteg ősszel tarkított haját. Sóhajtva indult a kint gyülekezőkhöz.

A hajó orrában Riwon állt. Hatalmas férfi volt, még Benmannál is fél fejjel magasabb, félmeztelen testét duzzadt izmok és beforrt sebek rengetege takarta. Derekán szürke öv volt, ami egy nagyra szabott sötétkék nadrágot tartott meg az óriáson, az övben egy hatalmas kard volt, ami bárkinek kétkezes lett volna, de annak a gladiátornak, akinek az ökle akkora, mint egy ember feje, annak ez is csak egy apró fegyver. A fején vöröses hosszú haj nőtt, amit lófarokba fogott össze, így csak pár tincs táncolt a széltől az arca előtt. Sötétes zöld szemeiből visszafénylett a rejtélyes lagúna képe. Nyugtalan volt az óriás.

- Uraim! - kiáltotta el magát Benman, miközben a hajó elkezdett kikötni. - Maguk tudják a dolgukat, és mit kell hozniuk. Ne tévedjenek és siessenek! A hercegnő élete múlik magukon! Induljanak!

A harcosokból jó páran fegyvert ragadtak, és az éppen kikötés alatt lévő hajóról a partra, vagy az a melletti bokáig érő vízbe ugrottak. A tanácsos mellé Riwon lépett.

- Velük kéne tartanom.
- Nem. Ha bárki bántani akarná a hercegnőt, csak te védheted meg - vallotta be csalódottan férfi, és sarkon fordult az egyik emberhez. - Üstöt és tűzet! Nincs több időnk!

Míg a tudós alkímia és herbalista tudományához fordult, a volt gladiátor az égen gyűlő szürkés felhőkre pillantott. Oly sokat volt a halál torkában, hogy azonnal felismerte, ha ismét a közeledett felé. A csontjait átjárta az üresség, és szíve egyre türelmetlenebbül vert. Nem örült, hogy a hercegnő velük tartott. Ez valahol vicces, amikor ifjan rabszolga lett, és az arénába dobták, senki sem hitte volna, hogy az a gyermek puszta kezével gyűr le egy oroszlán, még ő maga sem, de akárhányszor új ellenséget küldtek rá, egy dologra tudott gondolni: hogy a királyi család egyikével teszi azt, amit. Élete egyik legfontosabb napja volt, mikor végre a család tagjai is ott voltak először egy küzdelmén. Látta az ellenséget. Majd pár év múlva az egész megváltozott, mert megpillantotta a hercegnőt. A törékeny leányzó álomszép volt, és azonnal elrabolta a vad férfi szívét.

A percekből órák lettek és lassan esteledett, mire a főzet kellemetlen savanykás szaga megcsapta a barbár orrát. Tudta, társai lassan visszaérnek. Új szagokat kezdett el érezni: vér és félelem. Pillanatokkal később már átugrott a hajó korlátján és kivonta a kardját. Ekkor a fák közül sikolyok érkeztek, és két vértől mocskos katona futott ki.

Az egyik kezében egy szütyő volt, benne a füvek. Riwon nem várt senkire. Előre futva megragadta a két még élő harcost, és maga mögé dobta őket. Az égből mennydörgés szólt, és Riwon úgy érezte, ismét az aréna homokján áll várva, hogy a kerítés felemelkedjen, s megpillantsa az ellenségét.

Benman az elé eső férfi kezéből szinte kitépte a füveket tartó bőrcsomagot, és azonnal belekeverte az üstbe, dühösen keverte és nagyon félt, de nem a támadástól, hanem hogy még sosem csinált ilyen főzetett, sőt emlékei szerint még a könyvet sem látta eddig, amiben az ellenszer receptje volt. Magát hibáztatta, hogy nem kellett volna ennyit kockáztatniuk, ha azonnal megtalálta volna a könyvet.

A főtestőr mellkasát öt karmos ujj hasította meg felszakítva a bőrt. Így lépett elő a zöldes lény, aminek hatalmas fekete szemei szinte feje két oldalán álltak, testét hínár és iszap fedte, de emberszerűnek tűnt. Mikor torz lefele kanyarodó száját kinyitotta, kígyószerű sziszegés jött ki rajta, s tüskés fogak sorát fedte fel. A tenger és a holtak vérének gusztustalan szaga áramlott belőle.

Az egyik rettegő harcos lándzsájával rontott a lény felé, aki pont háttal állt neki. Mire bárki megállíthatta volna, a fiú nyakából már dőlt a vér, és élettelenül zuhant térdre, majd arcra. Bár a volt gladiátor remélte, hogy ez jó figyelmeztetés lesz a katonáknak, sajnos nagyot kellett csalódnia, mert még többen támadtak a teremtményre.

A tudós addigra látta, a főzet elérte azt a vöröses színt, amit a könyv szerint el kellett neki. Felkapta az üstöt és felrohant a rámpán mindenkit félre söpörve, nem törődve semmivel.

- Védjétek úrnőtöket! - parancsolta dühösen, és aggódva rohant le a lépcsőkön. Persze Riwon hibásnak vélte a parancsot, hisz így ő nem tudott támadni a lényre a sok felé rohanó, és őt körbevevő testőrök miatt, de amikor végre látott egy szabad pontot, nem törődött semmivel sem. Csatakiáltása egyszerre szólt az ég újabb dörgésével, és kardja hatalmasat vágott a lény mellkasába, amiből sárszerű zöldes vér fröcskölt a barbárra.

A lendületük miatt egymásnak csapódtak és ez utána a földre, és gurultak bele a mély vízbe. Ott a teremtmény sokkal gyorsabbnak bizonyult, mint a hercegnő védelmezője, és karmai sorozatosan csaptak le rá, de a harcos még így is megvágta a vállát, ekkor a vízben szinte halként úszó alak gyomorszájon rúgta az óriást, aki ettől akaratlanul is minden levegőt kifújt. Persze a hatalmas férfi még nyúlt a szörny felé, de az könnyedén táncolt ki a nála sokkal lassabb úszó kezei közül, és figyelte nagy fekete szemeivel, ahogy a bajnok eltűnik a víz sötétjében.

Benman remegő kézzel öntötte egy királyi serlegbe az italt és fújta, hogy az ne égesse meg úrnőjét. A légzése nehéz volt, és úgy hallotta, mintha a pillanatokra elhalkult csatazajok ismét elkezdődtek.

A kék szemekben remény és nyugalom volt, ahogy átvette a meleg kupát és picit szétfújva a gőzt lassan beleivott a főzetbe, dús vörös ajka szélén finoman folyt ki a vöröses ital az álla csúcsáig ahol cseppekben zuhant a hófehér lepedőre, megbarnítva azt foltokban.

- Hatott? - kérdezte hadarva az aggodalmas öreg. - Istenek, mond, hogy hatott!
- Persze, hogy hatott - mondta békés mosollyal a lány, és megtörölte a száját ujjaival, majd azokat finoman az ajkaihoz emelte, hogy lenyalja róluk a szert. - Hisz én írtam a receptet.
- Hogy te írtad? A hangod olyan... más... - mondta zavartan a tudós. - Kyani hercegnő?
- Te égetted őt el, az én régi testemben - felelte mosolyogva a leányzó, és félre dobta a kupát. - Megtaláltad a könyvet, amit oda raktam neked, így te magad készítetted el a varázslat végső komponensét, hogy örökre a hercegnő testében maradhassak.
- Hogy? - a férfi bőre fakóbb lett, mint valaha, s homloka gyöngyözni kezdet az izzadságtól - Te vagy a boszorka, de a szörny odakint?
- Hálás lehetek neked öregember. Bár majdnem meggátoltad a Teremtményirányító varázslatomat, amikor betoppantál, de annyira naiv voltál, hogy elhoztál mindenkit, a hajóútra, aki a hercegnőhöz hű, így most minddel végezhettek, és építhettem ki a saját birodalmam.

A hercegnő arcán kegyetlen mosoly jelent meg, majd megragadja a szoborrá meredt tanácsost, és magához rántva megcsókolja azt.

A teremtmény a hercegnő kabinja előtt álló utolsó őr haldoklását figyelte. Úszóhártyával összenőtt ujjai lassan az ajtóhoz értek volna, amikor pár lépésre dobbanást hallott. Megfordult, és egy újabb lüktetést érzékel. Harmadjára a padlót nem messze tőle egy véres ököl ütötte át. A lagúna zöldes vize sebesen kezdett beszivárogni, ahogy a fagerendák ropogva törtek fel, és még egy kéz nyúlt ki a vízből, de ebben egy kard is volt már. Az iszaptól mocskos testű barbár kezdett kiemelkedni a hajópadlóból. Vöröses haja feketés lett, és az arcába hullott, de még így is látszottak a zöldes szemei, amik tűzként lángoltak, oroszlánként üvöltött a halszerű lényre, és elkezdett felé rohamozni, de a lény se tett másképp.

A bőr hasadt, az izom szakadt és a csont tört, de a két szörnyeteg egymással szemben állt lihegve. Riwon nem érezte a fájdalmat, csak azt, hogy a testének minden apró ere úgy lüktet, akár a kalapács az üllőn. Két oldalában a lény karmai vájtak, de okkal nem mentek tovább, ugyanis a boszorkány rémének a mellkasának a közepébe döfték úgy a kardot, hogy az a hátán jött ki. Egymásra pillantottak a barbárral, és mindketten üvölteni kezdtek, majd a harcos megrántotta a kardot, ami a furcsa szerzett jobb vállán szakadt ki.

Csak pillanatokig nézte a győztes az ellenségét, ami utolsó leheletével torz hangon sikoltott egyet, majd minden élet elszállt belőle. A testőrkapitány lihegve tárta ki a hercegnő kabinját nem törődve bármiféle illemmel, a hajóba ömlött be a víz, és valószínűnek tartotta, hogy ők ketten az utolsó túlélői a támadásnak. Már fel is szólalt volna, mikor meghallotta a szavakat:

"Te vagy a boszorka..."

A többi mondatot már nem is igazán értette, vagy nem is érdekelte, a szíve ugyanúgy vert egy nagyot, és abbahagyta a lüktetést, ahogy az égen a villám okozta mennydörgés. Azonnal felismerte a boszorka modorát és mozdulatait, hisz már a palotában szolgált, amikor az ármánykodó nőstény elkezdte kivetni a hálóit. Szótlanul figyelte, ahogy a hamis hercegnő neki háttal megcsókolta a tanácsost, és látta a tanácsos szemében a teljes letargiát, majd lassan azt, ahogy a tekintet üresé válik.

A királylány könnyedén felemelkedett a csók után, és a Benman arcra zuhant a hátában egy tőrrel. A nő teljesen nyugodtan kezdte a haját tűkkel felkötni, és megfordulva meglepődött azon, hogy a barbárt még élve látja.

- Édes szerelmem! - üdvözölte az óriást kitárt karokkal az improvizáló asszony, de a barbár ekkor őrjöngve emelte csapásra a fegyverét. A díszes kabinból karmazsin vér folyam áramlott ki, ami a folyosón csurgó lagúna vize kezdett felmosni.

Riwon szótlanul a semmibe meredt, lassan indult kifelé a hajóból nem törődve pokoli kínokat okozó sebeivel, és maga után húzta a vérrel borított pengéjű kardját. Mire leért a rámpán, a hajó hangos nyikordulással kezdett borulni és merülni. Az eső lassan eleredt, és hangtalan cseppekben mosta le a harcosról a külső mocskait. Majd éles hangra lett figyelmes, és látta, hogy part szélén buborékozik a víz. Kezébe fogta a pallosát a volt testőr, és figyelte, ahogy a vízből megszámlálhatatlanul sok teremtmény mászik elő mind felé haladva. Nagy levegőt vett, majd oroszlánokat elriasztó hangon feléjük eredt.

Ő volt Riwon, a gladiátor, a testőr, a szörny, az óriás, a szerelmes, a barbár!

Előző oldal Zspider
Vélemények a műről (eddig 1 db)