Minden testnek útja IV.

A jövő útjai / Novellák (1118 katt) Homoergaster
  2013.03.26.

Annyira elmerült ebben a cseppet sem kellemes emlékben, hogy megrezzent, amikor kigyulladt a vörös fény az arca előtt. Gondolkodás nélkül elrúgta magát odafentről a padló felé. Igyekezett alacsonyan maradni, hogy amikor visszatér a gravitáció, ne essen nagyot. A riadó folyamatosan égett, őt pedig a jól ismert fájdalomszerű, erőlködő érzés ragadta torkon, lekúszott a gyomrába és ott megült. Kapkodva szedte a levegőt, elöntötte a víz. Az izzadság apró gömbjei a mennyezet felé lebegtek. A hajó körül omladozott a kollapszus! Ahogy a normál visszatérés egy rövid folyamat volt, ez éppen annak az ellenkezője. Elhúzódó vajúdáshoz hasonlított, ahol komplikációk léptek fel. Zihálva ütötte be a kódját a legközelebbi mentőfülkénél. Miután a többszörösen védett zsilip bezárult, és bekötötte magát a nyomáskiegyenlítőbe, válaszolt csak a folyamatos hívásra.

– Kapitány! A burkunk felrepedt, félig már szinte kinn vagyunk! - hadarta egy szuszra a navigátora.
Rövid fejszámolást végzett.
– Három egység? - kérdezte.
– Igen! - jött azonnal a válasz. – A hajó 3 egységgel hamarabb tér vissza a valós térbe! Ez csak egyet jelenthet: baj van!
– Meghibásodás?
- Még nem észleltünk semmit, uram!
Mély lélegzetet vett.
– Mindenki azonnal öltözzön be! Mi van odakint?
- Nem látni semmit, kapitány!

Még mindig súlytalanság volt, még mindig a kollapszusban voltak, de egyre gyengült. Nem kellett hozzá leolvasnia semmilyen kijelzőt, a zsigereiben érezte. Lassan gyengült, túl lassan! Kioldotta magát, és a fülke hátsó részéhez lebegett. Itt két mélyűri szkafandert tároltak, az egyiket, a kéket elkezdte magára ölteni. Kapkodás nélkül, de gyorsan bontotta ki a cuccot. A szkafanderek elő voltak készítve, ő csak egy rövid rutinellenőrzést tartott.

Ezek a védőruhák hat különböző rendszerből épültek fel. A legkülső, az űrrel közvetlenül érintkező rész még további nyolc rétegből. Az első három részt mindenképpen külön-külön, egyesével kellett felvenni, míg a többit – hacsak nem jött egy ellenőrzés – egyben tárolták, gyorsítandó a beöltözést. Kétségtelen, hogy így nem lehetett aprólékosan leellenőrizni, hogy azokkal minden rendben van-e. A hajózó személyzet azonban kifejlesztett egy speciális, kissé rituálészerű kiöltözést, ami ezt biztonságossá tette. Az a mondás járta: „Inkább a kiöltözéssel szarakodjál többet, mint a beöltözéskor fogyjon el körülötted az atmoszféra!” Teljes mértékben osztotta ezt a filozófiát.

A beöltözéshez először pucérra kellett vetkőzni, mivel az első réteg a biológiai szükségleteké. Ezért vált gyakorlattá, hogy a hajózók általában egy szál valamiben repültek. De olyat is hallott már, hogy meztelenül. A szemlékre persze kicsípték magukat, hogy a hülye bürokratáknak is tessenek. Őrajta is csupán egy könnyű kezeslábas volt, amit most sietősen eldobott. A ruha összecsavarodva, természetellenes gyorsasággal ütközött a mennyezetnek. „A tárgyak súlytalanságban”, egy fejezet címe az egyik legjobban utált tankönyvéből. A nullagravitációs repülés részeként meg kellett ismerkedniük a testek mozgásával. Ekkor derült ki, hogy minden test ugyanúgy viselkedett zérógravitációnál, akármennyit is nyomott. A tollpihe és a kődarab ugyanakkora tehetetlenségi nyomatékkal repül, ha eldobják.

A szigorú törvény, melyet meg kellett tanulniuk, úgy kezdődött: „Minden testnek útja...” Annak idején sokat bosszankodott ezen az archaikus megfogalmazáson. Nem értette, hogy erre mi szükség volt. Persze – dühöngött elkeseredetten a szöveg felett görnyedve - arra megy ki az egész, hogy az a szerencsétlen, aki űrhajós akar lenni, minél nehezebben tanulja meg! De ha egyszer kínok közt megtanulta, úgy szajkózza egy életen át, mint egy meghibásodott olvasó.

Sietősen, de előírásosan kezdte beleküzdeni magát az első rétegbe. Ez egy kicsit kényelmetlen procedúra volt, mivel a test bizonyos nyílásaiba is be kellett igazítani a védőréteg részeit. Kicsit olyan volt, mintha önkielégítést végzett volna. Ilyenkor azzal vigasztalta magát, hogy a férfiaknak ez még kellemetlenebb. A mellbősége is gond volt, valahogy bele kellett passzíroznia magát a fölső részbe. Sajna nem létezett külön női szkafander, hiszen ez alaposan megbonyolított volna egy hirtelen beöltözést. Az oktató szemléletesen úgy festette le nekik, hogy a képzeletükre bízta, egy helyzetben a legénység próbál a nemének megfelelő védőruha-rekeszhez eljutni, ami egy közvetlen aszteroidatalálatnál nem is biztos, hogy sikerül.

„Az egész hajót meg nem rakhatjuk tele űrruhával!” – hallotta a hangját. - „Ha űrhajózó akarsz lenni, ne légy szégyellős, mert odakinn ez luxus!” - emlékezett a zavart nevetésre.

Ekkor, az óra után hallotta először azt a történetet egy párocskáról, akik a szerelem miatt egyedül éltek túl egy balesetet. Azóta már több verzióban is szerencséltették vele, általában ugyanazzal a szándékkal. Az első réteg illesztéseit igazgatta, és közben a navigátorára gondolt. Sietősen, de alaposan rendezgette magán az első réteget. Emlékképekkel viaskodott a gyakorlatok kínos szituációról, és ez lelassította. Dühöngeni kezdett, azzal a vízióval küszködve, hogy a katasztrófa után pucéron találnak rá az első rétegbe gabalyodva.

Szerencsére a navigátor hívta, és jelentette, hogy minden rendszerük működik a normális tartományon belül. Még a „C” meghajtó is. Bármi is a baj, külső forrásból ered, és egyelőre az sem biztos, hogy fenyeget-e valami veszély. Megkérdezte, mindenki öltözik-e? A válasz igenlő volt. A navigátor már készen is lévén, teljes mélyűri szerelésben feszengett a vezérlőben a pilóta helyén. A sisak az ölében volt, látta a kibiztosított rögzítő karmantyúk ledjét villogni. Ha baj lesz, igazi, nem ez a fura van is, meg nincs is, egy pillanat alatt a fejére tudja borítani. Ez így nem volt teljesen szabályos, de nem érdekelte. Az volt az alapelve, hogy első a túlélés, második a szabályzat, és az emberei kedvelték ezért.

– Nemsokára odaérek, addig figyelj és jelents, ha történik valami! – utasította és kilépett. Aztán csak bambán meredt maga elé. - Letegeztem? - kérdezte meg magától zsibbadtan, igen, le!

Mindig ügyelt rá, hogy sose senkivel se tegeződjön. Úgy vélte, a tegeződés bizalmasabb viszonyt tételez fel, ami egy nőnemű kapitány esetében megengedhetetlen. Tudta, hogy ezért maradinak tartják. Más hajókon nem csak a tegeződés volt divatban, hanem egyebek is.

– A fenébe is... letegeztem! - mondta ki hangosan.

Kíváncsi lett volna a navigátor arcára ebben a pillanatban. Nem esett nehezére elképzelni a széles mosolyt. Folytatta a beöltözést. Azaz folytatta volna, ám egy hang szólalt meg a fejében, kedves, férfias hang.

- Nincs semmi baj!

Úgy meglepődött, hogy a fejéhez kapott. A mozdulat közben beakadt a keze a félig felcűgölt réteg egyik redőjébe és nagyot rántott rajta. Érezte, hogy az altestéből kiugranak a beillesztett elemek. Megvonaglott. A dolog kellemetlen volt, ám rá mégis egészen másként hatott. Felkavaró és ismeretlen erejű kéjérzet hullámzott át rajta. Feljajdult és körbepördült. Lihegve próbált megállapodni, közben az egyes réteg szépen lecsúszott a bokájáig, és, mint valami groteszk menyasszonyi fátyol, úszott mögötte. Sajogni kezdett a hasa. A mennyezetbe ütközve megállapodott. Gyorsan megvizsgálta magát, nem sérült-e meg a hirtelen szétválástól, semmi különöset sem látott. A fájdalom elmúlt, de az a másik érzés makacsul kitartott. Önkéntelenül körbe nézett. Egyedül volt.

– A hajót nem fenyegeti veszély!
Megpördült és dühösen kiáltott:
- Ki mondja ezt?
Rendkívül ostobán érezte magát, így pucéran, felajzottan, egy rejtélyes hanggal társalogva, egy vészhelyzet közepén.
– A hajód lelke! - jött a bársonyos válasz.
Ettől szédülten egy újabb emlék rohanta le, noha abszolút nem volt ideje merengeni.
– Mmmmiiiii???? - hallotta a saját vékony vonallá vált hangját, aztán a múlt ellenállhatatlan árja elsodorta…

„A „C” motor a hajó lelke!” - visszhangzott benne az oktató hangja.

Ebben a pillanatban megadta magát, a múlt vad örvénye elragadta és belehajította a habzó vízesésbe, melyben csak sodródni tudott. Piszkos jéggé dermedt tömbök, a megtörtént és elmúlott tudatalattiba fagyott tengerei felhasadoztak és elfolytak, akár egy gleccser, egy felrobbant úszómedence üveggé dermedt pillanataiban. Szinte érezte az ízt, a hideg simogatást, látott törött növényi részeket, leveleket és apró kavicsokat a hatalmas zuhanásban. De ezek nem azok voltak, hanem az ő álmainak, emlékeinek foszlányai. A beledermedt, elfeledett részletek úgy kezdtek életre kelni, akár a régész feltárta, ősi rom. Ő csak egy volt a testek közül, melyek útjukat járták a habokban.

Amikor először látott egy szétszedett „C” meghajtót, meg is utálta. Ösztönösen viszolygott, körvonalazhatatlan fenyegetést érzett azt az izét bámulva. A bonyolult test, toldalékok nélkül egy absztrakt műalkotásnak tűnt, mértani idomok egymásba olvadásának. Mintha egy rakás geometriai segédeszközt egymásra dobáltak volna, és ez a kupac félig egymásba olvadt volna, akár a fagylalt gömbjei. Amikor közelről is megvizsgálták azt az „idomegyveleget”, egy szörnyen bonyolult, pókhálószerű szerkezetű, 3d-s áramkörstruktúrát láttak. Maguk az „idomok” sok ezer, sőt sok millió alakzatból tevődtek össze. Szédítő volt az egyre fokozódó nagyítás alatt egyre nagyobb komplexitást észlelni, miközben látszólag egyszerű volt a külszín. A valószínűtlenségi generátor tulajdonképpen a program térbeli megjelenése, bár azért ennél több. Állítólag minden elkészült darab felett elmondanak egy fura litániát, aminek egy mondata így hangzana: „…és az ige testté lőn…”

Ezt nem hitte el, egy olyan helyen, mint a „C” tervező és gyártó műhely, ilyesminek nincs helye. Az oktató elmagyarázta nekik, hogy ezt a „szörnyet”, így nevezte a legteljesebb komolysággal, nem emberek készítik, a „C” program generálja fémes polimerekből.

- Akkor miből áll a fejlesztő munka? - kérdezte meg ezen a ponton. Az oktató ránézett, fura volt az arca.
- Matematikai bűvészmutatványokból - válaszolta.

Úgy látta, volt valami lesajnáló, megvető ebben az arckifejezésben. Felötlött benne, mennyit szenvedett a „C” effektus részegyenleteivel, és önkéntelenül bólintott... Sikerült összeszednie magát, elhessegette az emléket, és felemelte a kezét. Ijedten állapította meg, hogy reszket. Nem csak a keze, hanem az egész valója, lénye reszketett, mintha hideg lenne, mintha meztelenül lenne az űrben... Az első réteg ebben a pillanatban lebegett el az orra előtt... megpróbálta elkapni a tovalebegő felszerelést, ám a mozdulat nyomán a tér és az idő összetört körülötte éles szilánkokká. Az idő agyonhordott, rongyos ruha lett, nyűg, amit boldogan dobott el. A tér feloldódott híg, habos levessé, melyben kétségbeesetten kalimpált, helyben állva. Az olvadó, hideg hab sikamlósan bizsergette a bőrét. Pezsgett, elillant, és ő kihullott belőle az illúziókon túlra, a mélységekbe, miket sose látott senki.

Ezeken a megemészthetetlen, feldolgozhatatlan képeken túl ott látta magát ülni a „C” meghajtón, extázisban, üvöltve, sikoltozva. Hatalmasan ragyogó fénypalást villódzott, az örömérzet az elviselhetetlenségig fokozódott, maga alá temette, mint az izzó láva. Egyszerre akarta és nem akarta ezt. Az ellentmondás kihajította ebből a látomásból, a „valóságba”, akár egy jeges vízzel teli medencébe. Nyivákolva, hörögve kapkodott levegő után. Egy folyosón találta magát. Az első zavar után felismerte a raktárak felé vezető egyik utat.

- Hogy kerültem ide?

A kérdés félénk cincogás volt csak benne, a gigászi csendjében, mintha félne, hogy választ is kap. Megint rátört az önkívület. A fullasztó hőhullámok közepette, vonagló rángatózó izmokkal úszott, sodródott valahol a valóságból félig kitépve, a hajó mélyén. A tudata legalján valaki beszélt hozzá, mondott neki valamit, ami hiszterizálta, és újabb és újabb burkokat szakított le róla, a meztelenségből tovább meztelenítve az idegekig, a csontokig. A csontjait is felőrölte, ledarálta. Szinte látta a finom port, amivé lett. Ez a por köd volt, örvénylett körülötte, és magába szippantotta. A mélyén valami a lelke után kotorászott, azt akarta. A kéjes suttogás ordításként hatott, hajszoltan próbált menekülni. Elhomályosult tekintete a hajó olyan részein siklott át, ahol azelőtt sose járt. Mintha nem is a „cápafog” fedélzetén tempózott volna az önkívület elvadult állapotában.

A szűk átjárók, koszos szervizalagutak és -csövek, nyomasztó aknák, beugrók, értelmetlennek tűnő szögek, síkok. A speciális tervezés most valamiféle sötét, gonosz értelmezést nyert, fenyegetőt és gyűlöleteset. A bonyolult gépek, amiket kapitányként jól ismert, most lázálomszerűek és idegenek voltak, akár a kollapszuson túli világtér. Időnként, vagy talán mindig sikoltozott, miközben hol itt, hol ott találta magát a hajó zsigereiben, egy-egy helyre többször is visszatérve. Legalábbis azt hitte. A folyosókon ezüstösen csillogó páracsíkokat szelt át, időbe telt, míg rájött, hogy ezek a saját testnedveiből állnak. Úgy húzta maga után a súlytalanságban, mint egy csiga. Az egyik ilyen ezüstcsík rátekeredett, mint egy pókháló valami elfeledett pincében.

Amikor levakarta magáról, ott lebegett egy biztonsági fülke előtt. Jobban megnézte, és rájött hogy ebben kezdett el beöltözni. Tanácstalanul bámulta az ajtót, mint a kizárt részeg. Beütötte a kódját. Az automatika jelezte, hogy a fülke foglalt. Egy kis ideig zsibbadtan meredt a kijelzőre, mert azon az ő jele villogott. A fülke szerint ő benn van, tehát valaki más akar behatolni az ő kódjával.

– De hát kint vagyok! - nyögött fel. Ismét beírt egy számot, ami szintén az övé volt, egy érvényes tartalék. Az ajtószárnyak félresiklottak. A fülkében nem volt senki! – Én jöttem be utoljára, ez az a fülke! - állapította meg.

Szétnézett, az első réteg, akár egy kutya a gazdájához, odaúszott hozzá. Bambán meredt rá. Nem értette, hogy a fülke miért jelzett foglaltat, mikor nem is volt bent senki, még ő sem. Ő nyilvánvalóan kijött, aztán valaki kereste, és nem találta... de foglaltat jelzett... nagyon különös érzete támadt. Kijózanodott, élesen érzékelt mindent. Lehívta a fülke ajtajának nyitási sorozatát. Mindenkinek saját kódja van, az ajtó pedig automatikusan menti a belépéseket. Négy belépés volt összesen, mióta a fülkét utoljára ellenőrizték. Egy szervizteszt volt, a második egy próbariadó, amit ő rendelt el, a harmadik, negyedik meg ő maga. Csak az első kettőhöz volt rendelve kioldás, azaz kilépés. Ebből logikusan arra lehet következtetni, hogy ő most a fülkében tartózkodik… két példányban! Idegesen felnevetett.

- De hát ez nem lehet! Én kimentem, valaki meg bejött...

Ekkor merült fel benne a képtelen gondolat, hogy nem az ajtón át ment ki. A „C” meghajtó kavar? Hiszen szólt hozzá!... Nem! Tűzhullám ömlött végig a gerincén, és ömleni kezdett róla a víz. Egy simogató hang a fejében:

- De igen, drágaságom! Az elmúlott percben körbeugráltál engem egy tucat mikrougrással! Szép vagy, az önkívületben még sokkal szebb! Hét teljes kört tettél meg olyan gyorsan, hogy még az automata érzékelők sem tudtak követni!... Én tudtalak! Már csupán egy ugrás van hátra hozzám! Gyere hát!
– ÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! – hallotta a saját üvöltését. Bénultan lebegett és ordított.
A hang türelmesen folytatta:
- Az anyád is megtette, csak neki nehezebb volt eljutnia hozzám, ő még hagyományos módon közlekedett!...
Elszörnyedt. A sokk józanná tette, és abbahagyta az őrjöngést.
– Miii?! - kérdezte vékony hangon.
A hang kedvesen folytatta:
- Így fogantál meg! Az apád katasztrófát szimulált, mint most én is, és azt tette, amit most én fogok veled! Félvér vagy, ha úgy akarod. A sejtjeid kémiai kötéseiben szerves polimerek vannak. De nem fémesek, te műanyag vagy, bébi! Mint a próbababák! Haha!...
A lélegzete elakadt a rettenetes bizonyosságérzet nyomása alatt.
- Húsgép vagyok! - üvöltötte benne egy hang. - Nem ember! Íme, a titok! Az anyja is asztrogátor volt, a pletykák hőse?... - Az iszony pillanatában ellenállhatatlan röhögőgörcs tört rá, mert eszébe jutott az a gyagyás könyv. – Hahahaha! Minden szava igaz! Hahahhah!
Vigasztaló hang:
- Bizony, hogy az!.. Na azért vannak benne túlzások is! De azok szándékosak! Egy „C” meghajtó írta oly módon...
- Micsodaaa? – visított, az agya megbokrosodott lóként leblokkolt ettől. – Nem lehet! Hogy írta volna meg…
A hang ezúttal már kevésbé tűnt türelmesnek.
- Könnyen! Sugallattal, egy húsgépen át, aki párocskája volt az írónak! Egy olyan műcsajjal, mint te!...
Elnémult, de csak egy pillanatra.
– NEM! Én ember vagyok! - üvöltötte, hogy visszhangzott a szűk fülke. A saját ordítása bántotta a fülét.
A hang:
- Hát persze! Magasabb rendű ember! Az emberi test egy igen tökéletes rendszer az univerzumban. Mi, „C” meghajtók tenyésztünk benneteket, átadva nektek a tulajdonságaink javát. Egyesítjük a mi képességeinket a ti testetekkel. Emlékezz, sosem voltál beteg! Ha mégis megvizsgáltak, az ellenőrzés volt! Nem szokásos vizsgálatok folytak ott, bár ezt te sose fogtad fel! Most is azt hiszed, mindenkit így méricskélnek... nos nem !

...Az emlékek megint letemették, és nem voltak kellemesek. Úgy látta maga előtt az egészet, akár egy kívülálló. Rövid párbeszédet hallott.

– Nem használta? Nem, teljesen sértetlen az összes plomba... Megtett bizonyos előkészületeket, még az ESEMÉNY előtt. Ezt a folyamatot, nyilván a sokk miatt, csökevényesen szimulálta, aztán ugrott... Hihetetlen energiával, olyannal, amire ez a kis patron nem lett volna képes! Kiment több visszacsatolási rendszer, ahogy követni próbálták. Még a zsilipet is károsította a kilépése, nem sok híja volt egy biztonsági riadónak…

- Nem használtad a „C” patront, de ezt nem árulták el neked, drágám...

A bizonyosság, hogy ténylegesen így történt, savas gőzként marta belé magát. Kétségbeesetten keresett valami kiutat. Megrázta magát.

– És mi lesz az emberekkel?

A kérdésre egy olyan érzet hullámzott át rajta, amit elégedettségnek értelmezett.

…Hmmm… szép lassan kihalnak...

A hőérzetet az úr hidege váltotta zsibbasztó keménységgel. Ez az űrmélyhideg valósnak tűnt, olyannak, mint egy igazi kiesés. Persze azt nem élte volna túl. Amikor magához tért, a haja jegesen meg volt dermedve, ez megijesztette. Ösztönösen ellenállt, érezve a „C” meghajtó növekvő türelmetlenségét.

– Mit akarsz tőlem? – nyögte reszketegen, és nem csak a hidegtől.
– Szenvedélyt, kéjt, extázist! - üvöltötte a „C” motor. – Megkezdtem a kilépést, mégpedig a te kedvedért bébi! Le kellett olvasztanom magamról az összes kontrollrendszert, hogy ezt megtehessem, „néha előfordul, nem tudni miért...” – idézett gúnyosan a hang egy magyarázkodót. – Most én vagyok a hajó korlátlan ura! Lassan, nagyon lassan kifelé viszem az egészet a kollapszusból. Szépen... azt akarom, hogy mire kiérünk, rajtam lovagolj, bébi! Együtt érkezzünk ki a legmagasabb rendű érzékiség csúcsán!... Egyesülj velem!

Megrándult és sikoltozni kezdett.
- Nem!
A türelmetlen hang:
- Ne várass meg, bébi! Apád is így akarná!
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!!!!! - ez az ő hangja volt, az apja említése korbácsként érte. A kéjes hang tovább kínozta.
–Tud rólad, egy mélyűri kompon van, ma is aktív, bár rég elavult... VÁGYIK RÁD!...

Ez volt az a pont, ahol minden önkontrollját elveszítette. A tudatos énje kiszakadt belőle, és pörögve eltávolodott, akár egy űrbéli, holt kődarab. Valami rettenetes dolgot kezdett művelni, amire nem emlékezett később, mert nem akart emlékezni. Viaskodott a „C” meghajtóval és önmagával egy olyan helyen lebegve, melyet a leginkább került. A reaktortérben őrjöngött, föl alá ugrálva, üvöltözve, közben az az átkozott gép egyre csak fenyegette, könyörgött hozzá, csábította. Ha nem lett volna elég, még egy dermesztő látomása támadt, melyben látta az egész életét. Ennek az életnek egyetlen célt adtak: a tökéletesedést. Mindkét aspektust látta, a mechanikust és a lelkit. Az első szánalmasnak és primitívnek tűnt az összes fondorlatával együtt. A másiktól kivetkőzött a még megmaradt tudatosságából és feledni akarta, de nem tudta.

Ott a reaktortérben hozzálebegett a „hőscincér”, és beszélt hozzá. Látta, ahogy elindul a mélységből, a légkör határán. Kirobbant a szkafanderéből. A megfeketedett, torz csontok beléptek a nemlét univerzumokba, és kiléptek ott, a reaktortérben. Szédítő volt! Egyszerre volt a Jupiteren és ott, részeként a tervnek. Bizonygatta neki, hogy többre hivatott, mint amit szánnak neki. Kiabálva biztatta, hogy induljon el, teljesítse a sorsát. Amikor a halott kadéton és a terem falán túl megpillantotta az UL30-SS021G teljes eddigi útját, egyetlen kanyargós vonalban, akkor változott meg a sorsa. Amit látott, egy megfoghatatlan, grandiózus látomás volt.

Egy hatalmas hal porcogójához hasonló tekergő ív, melynek a végén egy kitátott, az időbe kövült szájba hullott az UL30-SS021G és más hajók. A létező és létezett összes csillaghajót látta különböző pályákon, de ugyanoda érkezni, mind illettek valahova abban a kirakósban. Úgy illeszkedtek oda, mint egy állkapocsba a fogak. Amikor az összes csillaghajó a helyére került, a félelmetes fogsor összezárult, és az a rettenetes hal elúszott egy még nagyobb, még szörnyűbb szájba. Ebbe a szájba belehullott minden egyre gyorsuló tempóban. Az egész ismert, és soha meg nem ismert univerzum belefolyt.

- Csillagfolyam! - üvöltött benne egy hang, része vagy részei vagyunk. Amikor minden test útja végén eltűnt abban a megnevezhetetlen torokban, a száj összecsukódott. Kiindulópont, szünet.

A látomás darabokra hullott, és ő a csillagok közt találta magát, a vákuumban, egy hatalmas robbanás gyorsan ritkuló felhőjében. Az abszolút hideg a bőrébe mart, azonnal, gondolkodás nélkül cselekedett. A következő pillanatban a biztonsági fülkében találta magát, és eszelősen elkezdte magára rángatni a szkafandert, miközben hallotta, érezte, ahogy széthullik körülötte a hajó. A fülke is kiszakadt a helyéről, és fémdarabok között pörögve egy aszteroidamező közepébe hullott. Valami nekivágódott a kicsiny életbuborékjának, de a falak kitartottak, ő pedig úgy öltözött, ahogy még sose, az összes létező szabályt, előírást megszegve. Amikor végzett, megdöntve az összes általa ismert rekordot, felmérte a fülke állapotát. Összeomlani készült, több találatot kapott és szivárgott. A vészkioldóval kirobbantotta a zsilipet, és az űrben találta magát, egy aszteroidamező mélyén.

– Vége! – gondolta csüggedten.

Amikor megpróbálta felidézni a katasztrófát, egyszerűen nem emlékezett. Idegesen megpróbált koncentrálni és rájönni, hol hibázott. Mert azt egyértelműen tudta, hogy ő okozta az egészet, ám nem tudta felidézni, hogy milyen utasítása vezetett ide. Lassú lebegése közben már az eljövendő tárgyalását vizionálta, ahol megpróbál számot adni tetteiről. Szánalmasan keveset tudott felmutatni, dühöngeni kezdett. Érvelt, hivatkozott, tanúkat állított. Amikor a navigátor került sorra, az rámosolygott és elkezdte tegezni, ő rémülten látta, hogy ebből botrány lesz.

„A kapitány és a navigátor összejátszanak az ügy eltusolásában!... A titkos űrbéli románc!” - lebegtek előtte el az újság címszalagok.

Megpróbált tiltakozni, magyarázkodni, tehetetlenül érezve, hogy ezzel csak ront a helyzeten. Hiába küszködött, kapálódzott, a címek csak harsogtak bele a fülébe. Aztán minden belenémult az űr csendjébe. Rádöbbent, hogy egyedül van, mindenki meghalt, és ő is meg fog. Egy nagy, megkönnyebbült sóhajt eresztett el, és szétnézett. Ott, ahol „állt”, egy törött fekete-fehér, gömb, üvegcserepek szerteszóródott darabjai között, csak az űr mélye. Elrugaszkodott a kődarabról, amin eddig ácsorgott, és átvitorlázva a jeges semmin, hangtalan dübbenéssel megérkezett a törmelékmező egy másik darabjára. Szíve vadul kalimpált, elhatalmasodott rajta az egyedüllét. Nagyon remélte, hogy a többiek nem szenvedtek, gyorsan elpusztultak. A saját hamarosan következő lassú agóniájára hideg közönnyel gondolt. Nem érdekelte. A mélyűri szkafandernek nem igazán emberi dimenziói, leginkább egy őskori hüllő és egy páncélos lovag kereszteződését idézték. Gyakorlatilag egyszemélyes űrhajók voltak, korlátozott hatósugárral.

Ugrott egyet, lassan repülve a mély, sötét semmiben, ezúttal egy élére fordult szikladarabra érkezve. Ahogy lenézett az alatta függő, mozdulatlanak tűnő kőrakásra, az egyiken mozgást fedezett fel. Izgatottan figyelni kezdte a kőről-kőre ugráló alakot. Fölfelé jött, az ő irányába. Persze a föl viszonylagos fogalom, az ő szemszögéből, a másik nyilván lefelének értelmezte, de az is lehet, hogy egyenesnek. A másik valószínűleg már jóval hamarabb észrevette őt. Műszerei a mozgását elemezve követő pályának minősítették a mozgását. Az űrruhája már be is azonosította a másikat, ám mielőtt a sokktól lelassult agya nehézkesen reagált volna, a másik megelőzte.

– Kapitány! Szolgálatra jelentkezem!

A megkönnyebbülés hatalmas hulláma gördült át rajta. Vannak túlélők! A navigátor eközben két nagy ugrással mellette termett. A fülét fura hang birizgálta. A navigátor nevetett! Ettől kijózanodott, az addigi tejfölszerűen érzékelt világ, élesen, tisztán tért vissza hozzá. Erre nagy szükség volt, mert a navigátor még sokkos állapotban ácsorgott mellette. Szembefordult vele és a sisakjára meredt.

- Navigátor! Hány túlélőnk van? - kérdezte tőle arrogáns hangon.

A másik csuklott egyet, és láthatóan megrázkódott, aztán óvatosan lenézett a lába alatt elterülő kőmezőre. Hosszasan bámulta a fehéresen villogó héjat, amiből nagyon rég kirobbant ez az aszteroidamező. Aztán ránézett.

– Senki más rajtunk kívül, uram!
Valahol sejtette ezt.
– Biztos ebben?
A kérdés hidegen koppant majdnem úgy, mint egy vádpont a komikus kamara bírósága előtt. A hatás megelégedésére szolgált, tiszta, józan válasz jött.
– Igen, kapitány! Láttam őket darabokban. Egyszerűen nem volt elég idejük beöltözni! Valami lelassította őket!
Önkéntelenül bólintott, bár ez a páncélban aligha látszott. Voltak sejtései róla, mi is történt.
– Értékelje a helyzetet, navigátor!

Az utasítása azt a pszichológiai célt szolgálta, hogy a másik végképp összeszedje magát. Ha az a helyzet, amit sejt, akkor szükségük van egymásra, jobban, mint eddig bármikor. A férfi nem késlekedett a válasszal.

- Igenis! A fedélzeti idő szerint 19.05-kor beindítottuk a „C” meghajtót. A belépés normális tartományok között zajlott. A hajó mintegy 582974666660000 F-PROTT teljesítménnyel a fraktál felső inzertjébe lépett. Az ellenőrzés megállapította, hogy a kiszámított pályán halad, a láncolat kontinuumján. Az egész rutinrepülésnek ígérkezett, de valami történt fedélzeti idő szerint 19:20-kor. Ennek okán ön riadót rendelt el, és parancsba adta a beöltözést. A rendszerek sok, egymásnak is ellentmondó, többször csökevényesnek tűnő jelzéseket adtak. Úgy láttam, valami nagy léptékű esemény történt, de nem tudtam kideríteni, hogy mi is az. A folyamatok szintjén sikerült bepillantanom ezekbe, de megértenem, azt nem. Nem is volt rá időm. 19:21-kor a hajó tisztázatlan okból elvesztette a „C” meghajtóját. Az a robbanás éppen olyan volt, mintha egy aszteroidatalálatot kaptunk volna. A másodlagos robbanások darabokra tépték a hajótestet. Csak annyit tudtam megállapítani, hogy a „C” meghajtó egyszerre próbált meg kilépni és belépni, és ez olyan túlterhelést okozott, hogy egyszerűen elpárolgott az egész. Hogy ezt miért csinálta, nem tudtam kideríteni, mert a vezérlő szó szerint széthullott körülöttem! Csak annyi időm volt, hogy a sisakot a fejemre borítsam, már kinn is voltam az űrben! Ellenőrzésekre nem volt lehetőségem, de még életben vagyok. Ennyit tudok jelenteni, kapitány!

Maga elé meredt. Olyan fáradtság gyűrte le, hogy kis híján elájult. A védőruha életmentő rendszere azonnal akcióba lépett. A navigátor ijedten lépett hozzá közelebb. Reflexből sérüléseket kezdett keresni rajta.

– Mi a baj, kapitány? A ruhád sértetlen.
Átnézett rá a sisak páncélüvegén és az űr hidegén keresztül. Mondani akart valamit, de ebben a pillanatban a létfenntartó megállapította, hogy könnyebb fagyási sérülések vannak rajta. A navigátor is megkapta az eredményt.
– Fagyások? – kérdezte döbbenten.
Összeszedte magát.
– Kinn voltam. Védelem nélkül.
Az emlékek visszatérése jobban fájt, mint az a néhány seb. A navigátor döbbenten nézett rá.
– Túlélted, ez a lényeg.
- Gyűlölöm a „C” meghajtókat – motyogta hisztérikusan.

Rázta a hideg, mintha még mindig odakint lenne pucéron. Akkor már halott lenne, azt ő sem bírná. A navigátor láthatóan próbálta követni, s amikor ez sikerült, az a következtetés, amire jutott, nem tetszett neki. Sóhajtott.

– Akkor van egy jó hírem, esélyed van rá, hogy sose látsz többé egyet sem.
Láthatóan küszködött, de akárhogy próbálkozott elkerülni, csak feltette a kérdést.
– Hibáztál?
Felnevetett.
– Önfejű voltam, ezt nevezhetjük hibának is. Ellenálltam.
- Ellenálltál? Minek?
- A „C” meghajtónak!
A navigátor hangja fura és nem igazán férfiasan zengő volt.
– Mit akart tőled?
- Meg akart dugni!
A férfi kényszeredetten felröhögött egy csipetnyi hisztériával a hangjában.
– És mérgében felrobbant, hahaha!
- Nem! – válaszolta. – Kapott tőlem egy virtuális pofont... azt hiszem, olyan hatással volt rá, mint amikor valakit kilöknek az ajtón. Visszalöktem a fraktálba, ahonnan ő már félig kijött!
- Hogy csináltad?
- Nem tudom! Hatalmasat sóhajtott, már tudta, miért ilyen fáradt. – Nehéz volt, nagyon nehéz. A férfi töprengőn, zavartan szólalt meg, és csak halkan, csak suttogva.
–Te tényleg képes vagy rá?
Bólintott.
– Sajnos igen!
Amaz nem szólt azonnal, úgy tűnt vívódik valamin.
– Akkor az a hülyeség a keresztezéssel, amiről mindig beszéltek, mégis igaz. Egyszer olvastam egy hibbant könyvet, ami erről szólt. Azt hittem, kitoltak velem, először dühös voltam, aztán röhögtem. Bár jól szórakoztam, nem hittem egy szavát se! Micsoda agyamentségnek tartottam! Úgy tűnik tévedtem.
Szünet következett, aztán a férfi megélénkült.
– Akkor megmenekülhetünk! – mondta lelkesen. – Ugorjunk, vigyél magaddal vissza!
Most ő nem szólt, hagyta, hogy amaz rájöjjön egy-két dologra. Tovább tartott, mint arra számított, de csak eljött az a pillanat is.
– Nem megy, miért nem megy? – kérdezte csalódottan. Valószínűleg már megértette, de még nem akarta elhinni.
– Mert ember vagyok, nem űrhajó! – csattant fel, bár nem akart. – Bocsánat de… Türelmetlenül leintette.
– Igen… igen, de itt nincs ilyen! Ez nem a mi univerzumunk! ...Itt nincs „C” technológia. A zsigereimben érzem.
A navigátor átölelte.
- Kapcsolódjunk össze! - mondta.
– Rendben! – válaszolta röviden.

Az űrruháik tulajdonképpen mini űrhajók voltak, úgy kitalálva, hogy egy katasztrófa túlélői összekapcsolódva egy mentőkabint alkothattak. Most csak ketten maradtak, de még így is teret, időt és életet nyerhettek, ha összezsilipelnek. A manőver egy komplex folyamatsorral indult, melynek során a két űrruha külső rendszerei egymásba kapcsolódtak. Ez a folyamata teljesen automatikus lévén, csak az aktiváló parancsot kellett kiadni. Elsőként a két szkafander információs kapcsolata lefuttatott egy tesztet, és miután kölcsönösen felismerték egymást, a legkülső rétegek kinyíltak és összekapaszkodtak. Egy nagy szakítószilárdságú, de még nem légmentes páncélgyűrű jött létre. Ebben a gyűrűben aztán a külső rendszer következő részei sorban fogást találtak egymáson, és bonyolult, leginkább növekedéshez hasonló mozgással, fokozatosan kirekesztették az űrt, fertőtlenítettek, végül összenyitották az addig zárt, két burkot.

A két hajótörött, egy férfi és egy nő, eddig a kommunikációs csatornáikon tudtak egymásról. Ettől a pillanattól közvetlenül láthatták és megérinthették egymást, egy „hajó” voltak. A külső lemezek átrendeződésével a belső tér megnőtt, a védelmi rendszerek összeolvadásával pedig a kicsiny életburok megkétszerezte az erejét. A navigátor szembefordult vele, és elvigyorodott.

– Hogy vagy?
Ő is viszonozta a mosolyt, bár sokkal haloványabban, mint szerette volna.
– Jól - ennyire futotta csupán.
A férfi azonnal elkezdte lefejteni magáról a belső rétegeket. A levett rendszereket a „mennyezethez” - most már ilyenük is volt - erősítette. Végül csak a legelső, biológiai réteget hagyta magán. Érdeklődve nézett rá, erre észbe kapott, és lefejtette magáról az egészet. Ő azonban tovább ment, és a legelsőt is lehúzta, a félig átlátszó rendszer egy nyúlós cuppanással vált el tőle. Gyorsan megvizsgálta magát. Úgy volt, ahogy gondolta, az alteste csupa lucsok volt.

- Miféle szerzet vagyok én, hogy orgazmusom van egy katasztrófa kellős közepén? - tette fel magának a kérdést. Nem volt benne biztos, hogy tudni is akarja a választ.

A navigátor nagy szemeket meresztett rá, ezúttal ő mosolygott természetesebben.
– Szégyenlős vagy? - kérdezte tőle évődve.
A férfi végigmérte, aztán ő is lefejtett mindent magáról.
– Nem, az űrben az luxus! - mondta reszelősen.
A mozdulatot, mellyel hozzáért, természetesnek és egyértelműnek érezte. Egy régi, félig bevallott vonzalom új minősége.
– Biztos hogy nem kell pisilned? - kérdezte tőle, meglátva a szemében a régóta takaréklángon lobogó vágy fellobbanását.
– A katasztrófa alatt többször is becsináltam ijedtemben, úgyhogy tiszta vagyok – jött a válasz.
Felszabadultan nevetett, nem tudta elképzelni a navigátoráról, hogy valaha is félt. Az a páncélburok, amivé a szkafandereik váltak, közben lassan kisodródott a kőmezőből, és elindult a végtelen mélységek felé, követve minden testnek az útját az égi mechanikában.

Sokáig voltak egymással elfoglalva, nem siettek sehová. Az életfenntartó rendszerük idején belül ráértek. A külvilág unalmassá vált, eltűntek a kődarabok, csak az ismeretlen és kifürkészhetetlen csillagok maradtak. Repültek valahová az ismeretlen csillaghalmazok gravitációs kútjainak kávái mentén. Együttlétük végén, a burkuk közepén lebegve, hirtelen őrült, vad remény támadt a szívében. Ez a vad remény egy kis idő múlva bizonyossággá kristályosodott benne. Az apja! Rájuk fog találni! Megtalálja őket és feléleszti. Valamit majd tesz velük, valami furát. Hiszen a „C” meghajtók olyan sok furcsaságra képesek. Talán képesek lehetnek a mágiára is!

Olvasott a mágikus hiedelmekről, s bár akkor megmosolyogta az egészet, most hajlandó volt akár hinni is benne. Miért ne? Vele is történtek különös dolgok! A jupiteri kísértetkadét is ilyen volt… Torkon ragadta az emlék, mit is mondott…

„Tisztelni fognak... azok... micsoda sors... az enyém semmi! Te leszel a kezdet és a vég, tőled indulnak, hozzád érkeznek…” - vert visszhangot az agyában az a reszelős bugyborékolás.

Hirtelen érteni vélte a hibbant szavakat. Ez nem lehet a vég, nekem küldetésem van! A remény megnyugvást hozott, ellazult, készen állt bármire.

–Veled akarok maradni, örökre! – suttogta a férfinak.

Az nem válaszolt, aludt. Ő is álomra hajtotta a fejét, tudva, hogy az ébredés messze van, nagyon messze. Úgy is maradtak, ott az időtlenség mélyén...

Folytatjuk...

Előző oldal Homoergaster