Linktár

Minden testnek útja I.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2008/10 számában.

Ez a világ olyan hely:
- ahol a tudás és az ember ténylegesen érték…
- amit nem tartanak a létező világok legjobbikának, de arra hajtanak…
- ahol a materializmus nem dogma, hanem józan belátás, rugalmas kezdet…
- ahol a tudomány és haladás nem demagógia, hanem létező valóság…
- ahol az emberek 90%-a megbecsüli magát, embertársait és környezetét…
…ahol mégis történnek furcsa dolgok…



„…ahhoz, hogy újjászülethessek, el kell feledjék a halálomat…”

(hőscincér)



...Amikor fedélzeti idő szerint 19.05-kor beindították a „C” meghajtót, a hajó téridőkollapszust növesztett és kilépett a valós térből. A „cápafog”, így becézték a „B” osztályú, 1900 t nyugalmi tömegű, UL30-SS021G-t, az alakja után kapta második nevét, most eltűnt a normál térből. Belépett a valószínű vagy lehetséges univerzumok közé, melyek csak elméletiek, nem gyakorlatiak. A csillagok eltűntek, helyüket egy fakókékes, irizáló, örvénylő derengés foglalta el. Akollapszus. Pontos fogalma senkinek sem volt arról, hogy milyenek lehetnek az alternatív világok, hiszen a kollapszustól nem látszottak. Viszont a nélkül nem lehetetett belépni közéjük. Nagyszabású kísérletek folytak mindmáig arra, hogy kinézzenek a kollapszus mögül. Ezek azonban eddig minden esetben eggyel növelték a bejegyzéseket a veszteséglistán.

Vad találgatások folytak arról, hogy mi lett azokkal a vakmerőkkel, akik „odaát” lekapcsolták a kollapszusgenerátort. Egyesek szerint ők is megszűntek létezni. Mások viszont azt állították, hogy igenis túlélték, és attól kezdve az az univerzum lett számukra a valóság. Kicsit olyan volt ez a probléma, mint a túlvilág: ha van, milyen lehet? A kutatást nem adták fel, csupán óvatosabbak lettek. A kollapszus, vagy valószínűtlenségi generátor, a szlengben „C” meghajtó, egy olyan létező szerkezet, mely képes önmagát és a hozzárendelt részeket, azaz más létezőket: űrhajókat és benne embereket, elvinni egy olyan helyre, ami tulajdonképpen nem is létezik. Arra is képes, hogy mindezeket vissza is hozza „onnan”, mindeközben olyan távolságokat átugorva nagyon rövid, szubjektív idő alatt, amit a valós térben százezer, vagy millió évek alatt lehetne csak.

Az ilyesmi még a legracionalistább elmékben is fantaszta gondolatokat szül. Bár ebben a témakörben, mely a „Közlekedés a nemlét univerzumok fraktál láncolataiban” elnevezésű, tudományos problémahalmaz volt, egyszerűen nem bírta sokáig egy józan racionalista sem. Vagy megszökött, vagy fantaszta vált belőle. Esetleg megbuggyant. Mindegyikre akadt példa a tudományág történetében. Azt, hogy a „C” meghajtó hogyan működik, és egészen konkrétan mit is csinál, még mindig nem tisztázták megnyugtatóan. A technológia fejlődik, a programnyelvvel együtt fejlesztgetik. Új generációs hajtóművek születnek, de az alapokat még máig nem derítették fel. Mindez aggasztja a tudomány apostolait, akik szeretik érteni is, amit csinálnak. Úgy tűnik, ez az óhajuk belátható időn belül nem teljesül.

A kollapszusmeghajtó közneve a „C” meghajtó. Ez egy fura fogalmi kövület, ami egyáltalán nem illik az űrhajózás modern terminológiájába. Hogy mi is ez, a tudománytörténet egyik anekdotának is beillő sztorija adja meg rá a választ. E szerint egyszer jó régen, egy ósdi személyi számítógép, ahogy akkoriban hívták „PC”, úgynevezett „C” meghajtóján keletkezett programhiba adta meg a kezdő lökést a teljesen amatőr feltalálóknak. Ez a hiba mindig a „C” meghajtón csinálta a zűröket, akármi is volt az akkoriban. Végül a gép gazdája megunta a meddő harcot, és tanulmányozni kezdte a fura programmódosulást. Elkezdett kísérletezni vele, aminek az lett a következménye, hogy sikerült egy olyan irodalmi művet – ahogy akkoriban mondták: E-book–ot – letöltenie, ami nem is létezett. Az eset annál is inkább meglepőbb volt, mivel a gép nem is volt hálózatba kötve.

Az első „C” típusú ugrás tehát a kibertérben történt, és a legtöbb ma is ott zajlik le. Az a paradox helyzet állt elő, hogy a tudósok, akik az eredeti „C” programot fejlesztik, ki sem téve a lábukat a földi laborból, többet tudnak a „nemlét világokról”, mint a hajózók, akik naponta használják. Ez az egész azonban az elméleti matematika talaján burjánzik. S noha töltöttek már le sok fura dolgot – képeket, hangokat, szöveget, sőt videókat is – ezek érthetetlenek. A „C” effektusnak továbbra is egyetlen gyakorlati haszna van: a csillagközi utazás.

Minden testnek az útja ezekben a nemlét univerzumokban, maguktól a testektől is függött. A testet a kiinduláskori tulajdonságai is meghatározzák odaát. Az alternatív univerzumok fura dolgokat művelhetnek a nem megfelelően definiált, megkonstruált testekkel. Így aztán elég nagy volt a felelőssége a fejlesztőknek a „C” meghajtóhoz rendelt hajók megtervezésekor. A”C”meghajtó „odaát” egy bizonyos határig korrigálni, javítani tudja a fonák, visszás jelenségeket és hibákat. De nem mindent. Ezért a csillaghajókat speciális elvek szerint szerkesztik. Az újabb formákat, konstrukciókat a kibertérben tesztelik és fejlesztik. Időnként pőre „C” motorokat küldözgetnek nagy távolságokba, azután hosszan vizsgálgatják, és újabb módosításokat vezetnek be. Ennek okán az űrhajózás szigorú szabályzatán már többször is változtattak. Nem lett tőle színesebb olvasmány. A kadétokat viszont olykor sikerrel hiszterizálta egy-egy újabb terjedelmes szócikk beiktatása.

Ő is ismerte azokat, akik, a szabályok és paragrafusok megszállottjai, viszont imádták ezt. Ezek a kollégák egy módosítás után a szabálykönyv legújabb kiadásának valamilyen változatát állandóan maguknál hordták addig, amíg meg nem tanulták az új részt kívülről. Egymással is versenyeztek, hogy ki tudja hamarabb fejből eldarálni az egészet. Egy esetben, és ennek tanúja volt, csúnyán megjárták, mert a szabályzat történetében példátlan módon egy kutatási részeredmény alapján adtak ki módosítást. Valaki nagyon stréber volt, utóbb emlegettek alapítványi pénzeket, ami miatt siettették az új kiadást. Ez a módosítás 20 oldallal jelentett többet, és annyira komplex volt, hogy az akkor vizsgázó évfolyam teljesen kétségbeesett tőle.

Nem egyszer látott görcsösen magoló kadétokat, nem csak intézet ebédlőjében, hanem parkokban is. Látott olyan párokat, akik egymásnak mondták fel ezt a részt gyakorlásként. Hallotta, hogy többen abbahagyták a tanulmányaikat. Később ezeket az egyéneket visszavették, ha vissza akartak jönni. Nem mind élt a lehetőséggel. A szabálymániások persze versenyeztek, ádázul tanultak, buzgóbban, mint a végzősök. Egyikőjük, egy különösen ellenszenves figura „győzött”. Tanúja volt, hogy ebédnél, a kihűlt kávéja felett hibátlanul elmondta fejből az egészet. A hír futótűzként terjedt. Másnap látott egy elkeseredett végzőst, amint a falhoz vágta a szabályzatot.

Nem sokkal később az egészet visszavonták, sűrű bocsánatkérések közepette. Még az intézet vezetője is kínos magyarázkodásokra kényszerült a sajtóhad össztüzében. Kiderült, hogy néhány kísérlet, mely közben futott le, új eredményeket hozott, ami mindent megváltoztatott. A „győztes” két hónapig nem mert az étkezőbe jönni, állítólag beteget jelentett. Még utána is sokat ugratták. A következő útjáról visszatérve értesült róla, hogy a fickó hamarosan nyugállományba vonult, ugyanis képtelen volt szabadulni attól a 20 oldaltól. Az elméleti vitákban többször hivatkozott rá, és volt olyan, hogy ezt még el sem ismerte.

Persze a botrány gyűrűzött. A szabályzat teljes szerkesztőségét lecserélték. Az újaknak viszont nem volt elég idejük rá, hogy megismerkedjenek a tradíciókkal. Így aztán a következő kiadás szürke, jellegtelen és még a szokásosnál is unalmasabb lett. Még a „versenyzők” is hagyták a fenébe. A kadétok viszont ünnepeltek, a végzős évfolyamok az átlagosnál jobb eredményekkel diplomáztak. A 20 oldalas meg hamarosan igazi antikvitás lett, gyűjtemények féltett darabja. Sőt erről a verzióról külön könyv jelent meg, mégpedig minő meglepetés: „A 20 oldalas” címmel. Ez inkább anekdotagyűjtemény, mint tudományos összefoglaló. Viszont bestseller lett, különösen a kadétok körében. Egyébként ez a „20 oldalas“ mostanában újra aktuális lett, mivel éppen húsz éve jelent meg. Mielőtt elindultak, hallotta, hogy tervezik az újra kiadását. Ez nem csupán tudományos megemlékezés és érdekesség, ez bizony üzlet! Az első kiadás értéke ettől majd sokszorosára nő.

Az ő számára az elmúlott húsz esztendő azt jelentette, hogy kezdő pilótából neves és elismert parancsnok lett. Nem reklámozta, de ő is rendelkezett egy első kiadással. Nem vette, hanem találta. A kukába kidobva. Akkor azért mentette meg, mert azt gondolta, hogy egy könyvvel, legyen az bármilyen, mégsem lehet így bánni. Később, mikor beindult a kultuszgyártás, az egészet nem tartotta fontosnak, aztán meg már nem mert vele előállni. Kíváncsi lett volna rá, mit gondol az, aki kidobta. Különös érzés volt egy olyan könyvet birtokolni, holmi szentimentalizmus okán, amiért mások abszurd összegeket voltak hajlandók kifizetni.

A szabályzat későbbi módosulásait nem kísérte ekkora felhajtás. Az elmúlt 20 év alatt a könyv néhány olyan résszel bővült, amiért a mostani végzősök valószínűleg nosztalgiával gondolnak a 20 oldalasra. Az ugrás nála mindig hőhullámokkal, és az egész testére kiterjedő bizsergéssel, vibrálással járt, kb. 5 mp-ig. Már a „C” térben időnként még érzett utóhatásokat. Annak idején félt, hogy ez esetleg alkalmatlanná teheti. Sose kérdeztek rá, és ezt egy kicsit furcsállotta, mivel más kadétoknak még írni is kellett a tapasztalataikról. Rá nem került a sor, örült neki. Neki ezzel járt az ugrás, másoknak mással.

Olyanok is akadtak, akik semmit, vagy majdnem semmit se éreztek. A navigátora például, úgy szokta kommentálni a „C” effektust: „Na elindult a lift!” Hogy pontosan mi is történik ilyenkor, amikor „elindul a lift”, még mindig felderítésre vár, noha a matematikai modellek látványosak és bonyolultak. Ő valahogyan évről évre kevesebb esélyt látott arra, hogy valaha is teljesen megtudják. Az volt a hozzáállása, hogy ha működik, akkor nem szükséges minden részletét ismernünk. Ezzel a mentalitásával a kutatómérnökök és fejlesztők világlátását osztotta. Na persze azért optimista megnyilvánulásokban nem volt hiány. Még most gyakorlott űrhajósként is valahogy idegenkedett az egésztől, aminek a hivatalos címe: „A Nemlét Univerzumok Fraktálláncolatainak Matematikai
Modellje” volt.

Szerencsére az egyik részét sem húzta vizsgatételnek. Ha muszáj volt, elboldogult vele, de ez sokszor inkább volt ösztönös lavírozás, mint megszerzett tudás. Ismert viszont egy fiút az évfolyamából, akinek, úgy tűnt, a kisujjában volt az egész. Egy egyszerűnek tűnő egyenletnél azonban, az egész osztály legnagyobb döbbenetére, ő is felsült. Huszonöt percen át próbált meg elindulni, mindannyiszor visszakozott, mert rájött, hogy tévúton jár. Az oktató hagyta szenvedni, hűvös, távolságtartó nyugalommal nézte, és ezt máig sem érti, hogy miért. Amikor nagyon kínossá kezdett válni a helyzet, hogy az eminens megoldásra képtelenül ott görcsöl, megkegyelmezett. Közölte, hogy ez egy feloldhatatlan paradoxon. A srác mérgesnek látszott, de jólnevelten vette tudomásul a szívatást.

Otthon, a szobájában újra elővette az a számsort. Ahogy nézegette egyszer csak támadt egy megérzése. Gyorsan, mielőtt elillant volna az ötlet, elkezdte szétbontani az egyenletet. A dolog működni látszott, és a következő 3 órában teleírt egy jegyzettömböt. Amikor megkapta a végeredményt, nem hitt a szemének, az ugyanis a kiinduló tétel volt. Kevés híján kidobta az egészet azt gondolva, bolondot csinált magából. Aztán inkább eltette, hogy emlékeztesse magát rá, ez nem az ő világa. A srác különben nem lett hajózó, úgy tudta, a fejlesztésnek dolgozik. Jóval később, már repült, amikor hallotta, hogy valakinek sikerült levezetnie az egyenletet. Puszta kíváncsiságból átnézte a közkinccsé vált számokat, és kiakadt. A végeredmény az volt, amit ő sok évvel azelőtt majdnem kidobott!

Így nem lettem híres! - gondolta magában ilyenkor mosolyogva.

A számítás azóta is ott van valahol a személyes cuccai között, ha csak az anyja ki nem dobta. Ilyenkor elképzelte, hogy valami történik vele idekinn. Meghal, és átnézik a dolgait. Jóleső fura bizsergéssel képzelte el, amint megtalálják a jegyzetét. Meg a sajtó szalagcímeit: „A titkos matematikazseni régóta tudta a megoldást! A repülést választotta!” Meg hasonló baromságok. Amikor ezen csemegézett, mindig idétlen vihogáson kapta magát, ami méltatlan volt egy csillaghajó kapitányához. Ennek ellenére, vagy talán épp azért, a csak félig-meddig létező világok fogalmát nem vette be az agya.

Tényleg a repülést választottam! - gondolta.


Folytatjuk...