Ősi történet - avagy: Egy Tyrannosaurus Rex kalandjai

Szépirodalom / Novellák (1017 katt) Homoergaster
  2013.03.16.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2007/3 számában.

Prológus

...Csend van és homály. Egyedül ülök. A látomás morzsái, mint szentjánosbogarak keringenek körülöttem. A fénydarabkákból előttem összerendeződő alakzat nem más, mint egy ablak, amelyen egy másik világba tekintek át. A kép kifényesedik, láthatóvá válnak a részletek is. Az eget és a gázló vizének felvert iszapját egyetlen szín uralja: a látás utolsó spektruma.

Hatalmas testek vonulnak el nagy csapatokban. Kisebb alakok várnak rájuk. Küzdelem. Felcsapódó víz és iszap, üvöltés. Kegyetlen öldöklés folyik a gázlónál. Az elpusztított növényevők testei szigetekként magasodnak ki a sekély vízből. Mire leszáll az est, a lakoma is véget ér, a sauropodák tetemei eltűnnek. A carnosaurusok is elhagyják a gázlót. Összehangoltan vonulnak el. Ahogy tovább nézegetem a varázstükröm, egy magányos figura tűnik fel benne. Őrá koncentrálok, őt figyelem most már. Kedves a szívemnek, mindannyiunk kedvence ő. Az égen már ragyognak a csillagok, olyan alakzatokban, melyek eltérnek az általunk megszokottól. Idegen csillagképek. Ezek a vidám krétakorszak egyik éjszakájának égi lámpásai...

Az égen egymás után hunytak ki a csillagok, a hajnal liláskék derengésébe beleveszve. A fiatal tyrannosaurus rex vidáman ügetett felfelé a homokdombon. A hatalmas ragadozó sárga-zöld szemei boldogságot és elégedettséget sugároztak. Mögötte a tenger még beleveszett az éjszakát felváltó sötét tónusú derengésbe. Köd lopózott a szárazföld felé a hullámok hátán. A hullámok csobogása volt a világ összes zaja. Hősnőnk - mivel a rex nőstény volt - olyasmivel töltötte az elmúlt órákat, ami minden fajtabeli legkedvesebb időtöltése volt. Vad zabálással.

Az alkonyat utáni órákban talált rá az öböl partjára sodródott hatalmas hústömegre. Diadalmasan eltrombitálta magát, és nekiesett a friss tetemnek. Elsőként azonnal felszakította a hasüreget, és szinte egy falásra befalta a zsigereket. Izmos lábával kitámasztotta a testet, kicsiny mellső végtagjaival szétfeszítette a sebszéleket, és a pofáját beledugva lázasan kutatott a hatalmas szív után. Ez különleges csemege volt. Görbe fogai tépték, őrölték a bordákat, ahogy az üregben kutakodott a belszerveket nyeldekelve.

Prédája egy fej nélküli plesiosaurus volt. Az állat egy a tengeren lezajlott párbaj vesztese lehetett. A rexet ez persze egyáltalán nem érdekelte, ő csak a váratlan potyalakomának örült. Az is hidegen hagyta, hogy miféle szerzetre talált rá a homokos parton. Sejtelme sem volt róla, hogy egy másik faj hatvanegynéhány millió év elmúltán majd elasmosaurusnak nevezi el a vacsoráját. A mohóság első hullámának csillapítása után már körültekintőbben táplálkozott. Hosszadalmasabban rágcsálgatta a zamatos húst. Azért igyekezett, mert attól tartott, hogy vetélytársak tűnnek fel. Időnként aggodalmasan körülnézett, és nagy kortyokban szívta be a hűs éji levegőt, ellenfél után kutatva. De egy ragadozó sem tévedt arra, sőt semmilyen életforma sem mozdult.

Amidőn pukkadásig tömte magát, leheveredett a zsákmánya mellé, és boldogan szörcsögve-szuszogva emésztett. Nagyon igyekezett helyet csinálni a további tervezett falatoknak. Egy idő múltán ismét csipegetni kezdett a megboldogult plesiosaurus maradványaiból. Amikor ismét tele lett, belegázolt a parti sekély vízbe, és önfeledten pancsolni kezdett tönkretéve ezzel egy teljes helyi ökoszférát. Ezután a jóleső tapicskolás után visszatért a maradékokhoz, és válogatás és teketóriázás nélkül befalta az egészet. Lakomája végeztével lehajolt a víztükörhöz, és a csökevényes elülső végtagjaival némi sós vizet loccsantott a vérszennyes pofájára. Elmélyülten tisztálkodott. A látvány azt sugallta, hogy amennyiben tudta volna mire való, és a "kezébe" nyomnak egy méretére készült fogkefét, hát fogat is mos! Így azonban csak fintorogva a karmaival piszkálgatta a fogait, közben jóízűt krákogott és köpködött.

Miután végzett a buzgó szépítkezéssel, még egy kis boldog ejtőzés következett a bársonyos homokon. Amit a mi rexünk művelt ezen az éjen, az emberi szemmel véres dőzsölés volt egy friss dögön. Az ő szemszögéből azonban a sors ajándéka, amit önfeledt tengerparti piknikezés keretein belül valósított meg. Persze a piknikhez általában legalább ketten kellenek, de ő kifejezetten örült a magányának. És persze nem gyújtott tüzet sem. Ez nem azt jelenti, hogy nem ismerte, csak hát nem tudott! Meg aztán nem is volt rá szüksége. A fiatal nőstény rex és a lakomája bizonyára kedves látvány lett volna bármelyik rex hímnek. Ez így volt jó és szép, egy ősi és irgalmatlan világ romantikája. A mi hősnőnk nem tűnt lelki betegnek a magánya miatt. A rexek társas lények voltak, de a mi kedvencünk számára még nem jött el az a bizonyos pillanat.

Mire a nap felkélt, már messze járt. Az első sugarai az összedagonyázott homokban heverő lecsupaszított és megrágott csontmaradványokra estek. A majdani paleontológusok jövendő kincseire. Itt ebben a világban már csak haszontalan kalciumdarabok. Hősnőnk igen elégedett volt a világgal. Tele hassal és telítve energiával megmámorosodva csörtetett be a páfránytövekkel kezdődő közeli erdőbe. A páfrányok és cikaszok után mangólia és ginkgó fék leveleit szakította le, sodorta el, ahogy teljes sebességgel vágtázott élvezve a mozgást. Expresszvonatként száguldott el az erdő belsejében növő füge, fahéj és topolyfák mellett. Ezek még új növények voltak, és szakadatlan néma harcban álltak a jura és alsó kréta korok túlélőivel. A mi rexünk csak akkor méltatta ezeket figyelemre, ha ki kellett kerülnie egy-egy csoportjukat.

Ahogy a nap egyre magasabbra hágott az égboltozaton, lassítani kezdett, ezzel együtt csökkent a letiport és szétszaggatott növények száma is. Amikor megállt, olyan hirtelen tette, mintha egy mágus egyszer csak kővé változtatta volna. A viharos helyváltoztatás felfrissítette, élénken figyelte a környezetét. A szemeiben vidám szikrák lobogtak, orrlyukai nagyokat szippantottak a szagoktól terhelt levegőből. Apró "kezeivel" éppen úgy gesztikulált, mint egy handabandázó olasz reklámügynök, azzal a különbséggel, hogy mindezt némán tette. Fülelt és figyelt.

Mi, emberek a saját képzelt nagyságunktól eltelve el sem hisszük, hogy a rex térben és színesben látta a világot. Meg azt sem, hogy meg volt a magához való, neki megfelelő esze. Nem holmi irdatlan, ostoba gyík volt, hanem egy intelligens és tanulékony ragadozó. És ez teljesen független az agyvelő méretétől! Annak is kellett lennie, másként nem maradt volna életben. Fiatal kora ellenére már igen tapasztalt vadásznak számított. Változatos volt a repertoárja, széles skáláját átfogva kora zsákmányállatainak. Szinte mindennel megpróbálkozott, ami az útjába került. Volt stratégiai érzéke, és körültekintően mérte fel az esélyeket, mielőtt támadott. Ez tette sikeres ragadozóvá.

A kora délelőtti szél új szagokat hozott feléje, amiktől megremegtek az orrcimpái. Előtte, az erdő mélyén egy csapat nagytestű állat volt. Nem volt ugyan éhes, de nem habozott. Lassan lopakodni kezdett a szag nyomvonalán. Kimérten és kecsesen mozgott. Az előbbi gyorsvonat hasonlat után most olyan benyomást tett, mint egy gigászi, gilisztát kereső csirke. A szagminta alapján azonnal felidéződött benne az állatok képe, mivel már korábban vadászott rájuk, nem is egyszer. Mint minden nagy testű növényevő esetében, az elejtésük leghatékonyabb módja a meglepetés előnye volt. Ahogy rájuk rontva felugrott az egyikük hátára, a lendületével és súlyával a földre rogyasztotta. Aztán belemart az állat nyakába, és egyetlen erőteljes rántással eltörte.

Vagy a másik érdekes eset, amikor egy kisebb példányt zsákmányolt. Erre szemből támadott rá, hogy az rémülten hátrahőkölt. A kicsiny fej először a magasba lendült. Ő erre a nyak és a váll találkozásánál harapott bele, ismét lekényszerítve a földközelbe a fejet. A növényevő megpróbálta lerázni, nagy ívben kitért balra, a nyakával és farkával kaszálva. Ő viszont ügyesen körbeugrálta, elkerülve a mázsás ütéseket, közben irgalmatlanul harapott. Ezután sportszerűtlenül jól belerúgott a hosszú nyak végén kétségbeesetten ingázó fejbe. Ettől az állat megszédült és felborult. Szabad volt a pálya a zsigerekhez.

A mi rexünk a lopakodás művésze volt, még a fajtabeliek között számítva is. Úgy tudott suhanni hangtalanul a legsűrűbb növényzetben is, mintha a föld felett lebegne pár centivel, és nem is nyomna öt tonnát. A cserkészésre indulván teljesen a ragadozóösztöneinek engedelmeskedett. Szemében a kaland, a jó sztori izgalma lobogott. Még így, óvatosan mozogva is igen rövid idő alatt leküzdötte a legalább kétszáz méternyi távolságot, és nemsokára meglapult egy csoport tűlevelű árnyékában. Tőle jobbra néhány vadonatúj zárvatermő fa lombkoronája susogott. A liriodendron, azaz tulipánfa ma is él, a mi korunkban. Csak annyi a különbség, hogy ma már lombhullató, ellentétben az akkori példányaival.

Hősnőnk előtt egy csapat diplodocus carneglii legelt, kékes-barnás-rózsaszín árnyalatokban pompázva. Pont szélárnyékban volt, így nyugodtan nézelődhetett. Úgy látszott, egy nagyobbacska család reggelizésének a titkos tanúja. A diplodocusok lelkesen legelészték a dús vegetációt. A legnagyobb példány hossza meghaladta a harminc métert is. A mi rexünk szemében pajkos és gonosz szikrák sziporkáztak. Nagy tréfamesternek tartotta magát, és most készen állt a legújabb csínyére. Miután gyorsan felmérte a helyzetet, még pár másodpercig kivárt, aztán akcióba lendült. Helyből rugaszkodva egyetlen hatalmas ugrással kint termett a döbbent növényevők előtt. Kihúzta magát, és kivillantotta rettenetes fogsorát. Ha ő Godzilla, úgy bizonyosan azt ordítja, hogy "banzai"! Mivel azonban nem volt köze a japán szubkultúrához, így a saját hangfegyverét, az ellenség megbénítására szolgáló, vérfagyasztó üvöltést vetette be. Mélyből feltörő bömbölésének a visszhangja messzire szállt.

Rexünk nem tudhatta, hogy az egyik diplodocus a hangjának és látványának együttes hatása alatt kis híján elhunyt szívinfarktusban. Valamint, hogy maradandó sokkot kapott, ami miatt nem sokkal később mégiscsak elpusztult. Hősnőnket a hatásos belépője nyomán kialakult káosz és pánik mély megelégedéssel töltötte el. Mivel nem volt éhes, így nem ejtett el egyetlen állatot sem, nem is üldözte azokat. Csak gyönyörködött a művében, ahogy a diplodocusok hisztérikus menekülésük közben lerombolják maguk körül az erdőt.

Amikor az utolsó kétségbeesett dinó is eltűnt a szemei elől, a rex vigyorogva elsétált a tréfája színhelyéről az újonnan keletkezett csapáson. Ezt a mosolyt bárki emberfia tébolyult rémálmokban álmodta volna vissza, ha látja. Egy régimódi szemléletű, konzervatív tudós pedig valószínűleg sikertelen vadászatként értékeli a történteket. Félelmetes mosolya azonban egyértelművé tette, mi is a helyzet. Fejét felkapta, és ugatva felröhögött. Ezen hang okán egy darabig még szünetelt a környéken az őserdő megszokott neszezése. Az iménti tudós ezt csalódott ordításként értelmezné. Egy rex hím azonban így látta volna: csengő kacagása messzire szállt.

A nap már vakítóan ragyogott az ég tetején, a mi rexünk pedig árnyékba húzódva szundikált derűs álmokat látva. Körülötte zajlott a felső krétakor drámája, de ő ügyet sem vetett rá. Kora délutáni szendergését ekkor különös dolog zavarta meg. Egy erőteljes pukkanásszerű zaj hallatszott a magasból, és természetellenesen hideg szél kerekedett. A hideg légmozgás, amilyen gyorsan jött, úgy el is ült. Hősnőnk kissé esetlenül megdörzsölte a szemét, majd teljesen emberi módon megpiszkálta az orrát. Utánozhatatlan báj sugárzott belőle, ahogy kissé bágyadtan körbepislantott. Ezen műveletek elvégzése után inkább kíváncsian, mint bosszúsan, hogy így megzavarták, feltápászkodott, hogy utánanézzen a szokatlan történéseknek. Még nem marcangolta az éhség, de most már szívesen evett volna valamit.

Különleges, számára rendkívül szokatlan zajokat hallott meg jobb felől, így arrafelé indult. A mi rexünk egy nagyon kíváncsi élőlény volt. Hamarosan egy kis tisztáshoz ért, ahol a számára teljességgel fölfoghatatlan esemény történt: néhány most érkezett időutazó egy terepjáró gépkocsit készített fel a tervezett hosszú útra. A rex szemei közvetítették az agyának a látványt, de az nem tudott mit kezdeni vele. Csak annyit sikerült kihámoznia az egészből, hogy valami apró és ismeretlen élőlények szaladgálnak ide-oda teljesen értelmetlenül. Ezen közben egy valamivel nagyobb, mérhetetlenül idegen valami, amit körbeugrálnak, meg sem mozdul. Ebből - helyesen - azt a következtetést vonta le, hogy az nem él. Mivel a rexnek fogalma sem lehetett róla, hogy mi is az a gépkocsi, így azt hitte, hogy az apró élőlények által elejtett zsákmány hever a tisztáson. Úgy döntött, hogy kisajátítja magának.

Ezúttal nem tréfának szánta azt a vérszomjas üvöltést, amit a tisztásra lépve hallatott. Az időutasok a döbbenettől és iszonyattól megbénulva bámultak rá. Nem sokat teketóriázott, izmos farkával odasuhintott a hozzá legközelebb álló embernek. Az csontropogás kíséretében eltűnt a sűrű növényzetben. A többiek erre feleszméltek, és rémülten szerteszaladtak. A mi rexünk csak fél szívvel üldözte az embereket, túl kicsik voltak, hogy jól lakjon velük. No meg aztán ez autót tartotta a fő fogásnak. Néhány tétova, elhibázott lövés dördült, meglepetten horkant fel a szokatlan zajok hallatán.

Gyorsan tért vissza az autóhoz, és óvatosan körbeszaglászta. Egyre kevésbé tetszett neki a szaga. Képtelen volt ugyan arra, hogy különbséget tegyen szerves és szervetlen szag között - ő másként mérte a világot -, de az autó szagáról az átforrósodott magas fémtartalmú vulkanikus kőzet villant kicsiny eszébe. Ebből is kiviláglik, hogy képes volt - a saját korlátain belül - analogikus képzelettársításokra. Amint mondottam, igen kíváncsi egy teremtmény volt, így aztán a növekvő ellenérzései ellenére óvatosan belekóstolt a gépkocsiba. Amikor rájött, hogy az ehetetlen, igen érdekes zajokat produkált.

Ezeket alaposan kielemeztem a varázstükröm segítségével. Úgy pörgettem ide-oda ezt a kis jelenetet, mint a videoszalagot szokás, és kétségtelenné vált előttem, hogy dühében rexül káromkodott! Higgyetek nekem, így volt! Eltéveszthetetlenek voltak azok a gesztusok, és az a pukkadozó fröcsögés! Felborította a terepjárót, és az aljába is belemart. Talán azt hitte, csak valami páncélszerűség az a felső, ízetlen és kemény valami. A tapasztalatai azonban flottul cserbenhagyták! Ismét csalódott! Semmi kétség, vadul szitkozódott, miközben kiköpte a gépjármű kipufogócsövét. Ahogy dühösen fújtatva elcsörtetett a tisztásról, belebotlott a megölt időutas tetemébe. Megtorpant, és óvatosan körbeszaglászta a hullát.

A halott mellett ott hevert a gázálarca, ami lehetővé tette életében számára itt a légzést. A civilizált ember tüdejének ebben a világban túl sok volt a szabad oxigén és ózon. A vegyvédelmi cucc nélkül egy nagyobb szippantás valósággal megégette volna tüdejét. Az alkalmassági vizsgálat egyik fontos pontja emiatt a nem dohányzás volt. Ez az ember kiválóan megfelelt, habár ez most már tökmindegy volt. Jobb szaga volt, mint a gázálarcának, ezért őt részesítette előnyben. Hősnőnk elfogyasztotta ugyan a balszerencsés időutazót, de egyáltalán nem volt elragadtatva annak ízétől. Ennek okán elhatározta tehát, hogy keres magának valami finomabbat. Portyázni indult.

Néhány órával később a mi kedves hősnőnk már lényegesen jobb hangulatban claptatott egy folyó partján. A sikeres vadászatát domborodó hasa jelezte. Rexünk bendője egy dromiceiomimus számára jelentette a végállomást. Az alig három méteres növendék ragadozót vadászat közben lepte meg. A gyík egy nála kisebbre lesett, amikor hősünk elkapta, így akaratlanul a másik megmentőjévé avanzsált. Akárhogyan keresgéltem is a megmenekült dínót, nem tudtam beazonosítani. Nem ismeri a mi tudományunk. Talán nem is fogják megtalálni soha. Amióta ablakot nyitottam a múltra, már sok olyasmit láttam, amit a tudomány és a történelem nem ismer. Ezen növekvő halmazhoz csatlakozott a hősnőnk által akaratlanul megmentett gyíkocska.

A mi rexünkből sajátos ellenállhatatlan derű sugárzott, egyrészt mivel még fiatal volt, egészséges és "szép", másrészt mert jól ment a sora, és roppant elégedett volt a világ folyásával. A délutáni nap fénye aranyos foltokban cikázott a rexünk zöld csíkokkal, vörös pettyekkel tarkított pikkelyes bőrén, ahogy a vízbe gázolt. Annyi vizet megivott, hogy két ember belefulladt volna, aztán elégedetten böfögve, dörmögve tovább indult a folyás irányával szemben. Filozofikus hangulatba került. Álmodozva bóklászott az ősi természet lágy ölén, amely magához ölelte. Hősnőnk szemei elfátyolosodtak és érdekes rezgő, búgó hangot hallatott. Különös izgatottság kerítette a hatalmába, amit nem értett, de amit kellemesnek talált.

Hosszú ideig sétált cél nélkül a folyó mentén, önelégülten. Félig tudatosan lepergette maga előtt az elmúlt napok eseményeit. Akárhány kép villant fel a kicsiny eszében, mindegyik az elsöprő győzelem vad diadalát mutatta. Egyetlen egy zavaró momentum akadt: az időutazókkal esett kalandja, amit ennek okán gyorsan ki is selejtezett. A tanulságokat levonva arra a következtetésre jutott, hogy ő a világ ura. Miközben a maga sajátosan korlátolt módján erre a zseniális felfedezésre jutott, elhaladt egy fura hely előtt. A folyó túlpartján emelkedett egy kő és acél építmény, amelyet figyelemre sem méltatott.

Az épület - mert hogy az volt - belsejéből azonban intenzív érdeklődés kísérte a mi kedves csúcsragadozónkat. Akik onnan figyelemmel kísérték, jóval felette álltak, mivel hogy értelmes lények voltak. Jelenlétük itt, ebben az ősi kori világban - ha értesülnek róla - ugyanolyan, ha nem még nagyobb sokkot jelentett volna az időutazóknak, mint a mi rexünk. Egyébként azóta már feladták a reményt, hogy megjavítsák a hősünk által tönkretett járművüket.

Ezek a lények nem emberek voltak. Egy, az emberit jócskán megelőző civilizáció képviselői figyelték a mi rexünket. Olyanok, akik eltűntek, mielőtt az első emberek első előhírnökei feltűntek volna. Nem ők voltak az elsők, és nem is az utolsók a sorban az emberig. Különös civilizációjuk szellemi és befelé forduló volt. Csak passzívan, védekezőleg lépett fel a külső, vad világgal szemben. A figyelő nem humán szemek hamar úgy találták, a rex nem jelent közvetlen veszélyt. Persze ők nem rexnek hívták, megvolt hősünkre a saját nyelvükön a saját nevük. Azért tovább figyelték, míg el nem tűnt, sőt, le is filmezték! Nem azzal a módszerrel, ahogy mi gyártjuk a mozgóképeket, de egy igen hasonlóval. Úgyhogy, ha valaha sikerülne megtalálnunk a titkos archívumukat a sok-sok kilométernyi szikla alatt, ott találnánk egy bájos felvételt a mi rexünkről. Láthatnánk, ahogy önelégülten pöffeszkedve, némiképp lírikus hangulatban ellépdel a folyóparton. Többek között!

Visszatérvén hősnőnkhöz, a fiatal rex közben sziklás terepre ért, egy régi, lepusztulóban lévő hegylánc előhegyeihez. Az egyik fennsíkba mélyen belevágott a folyó, amelyet eddig követett, egy grandiózus vízmosást hozva létre. Ezen a részen a folyó szinte eltűnt a ráhajoló dús növényzet alatt. Hősnőnk ezt azonnal rendkívül szimpatikusnak találta. Érzelmileg mélyen elkötelezte magát a tájegység mellett. Ráérősen nézelődve nekilátott valami nyugodt és kényelmes zugot keresgetni, ahol eltöltheti az éjszaka közelgő óráit. Hatalmas tömegéhez képest egészen lenyűgöző módon, teljesen hangtalanul, kísértetként suhant a buja vegetációban. Olyan volt, mint egy látomás. Csak néha csillant meg a bőrén egy kósza napsugár. Ilyenkor színrobbanások gyorsan tűnő vörös-zöld csíkjai maradtak utána a páradús levegőben. Ha ezt ember látta volna, egyszerűen nem hitt volna a szemének.

Hirtelen megállt. Olyan gyorsan tette ezt, és olyannyira beleolvadt az élénk színű növényzetbe, hogy úgy látszott, mintha egyszer csak láthatatlanná vált volna. Megborzongott a szagtól, amit a szél hozott feléje. A kiontott vér erős szaga volt az. Hosszú másodpercekig mozdulatlanul ízlelgette a nehéz illattól terhelt levegőt, aztán elindult a nyomán. Mintha az erdő fáiból lépett volna ki. Ezúttal leegyszerűsödött egyetlen vezérlőelvre, amit ragadozóösztöne diktált. Körvonalai feloldódtak, csak a lángsugarakat vető kegyetlen szemei és a hófehéren villogó fogai úsztak a levegőben, mint egy különleges, az idegvégződésekbe mélyen beleégő absztrakt rémálom. Ahogy néztem őt, féltem tőle, a gyomrom gombóccá csomósodott. Pedig tudtam, hogy nem árthat nekem.

A folyó kiszélesedett és sekélyebbé vált. A vegetáció visszahúzódott és egy jókora kopár sziklás terület tárult fel. Hősnőnk itt megpillantotta a szag forrását: egy hím tyrannosaurus lakomáját. A hatalmas hím vadul szaggatta az előtte fekvő hadrosaurus testét, aztán felegyenesedett, és a szemeit forgatva nyeldekelni kezdte a kitépett húst. Kicsivel odébb egy másik hadrosaurus szétmarcangolt teteme hevert, a hím rex sikeres vadászatáról tanúskodva.

A mi rexünk szemében baljóslatú lángok gyúltak. Úgy döntött, részt kér a lakomából. Érzett azonban mást is a vérszomjon kívül, egy furcsa bizsergést, amit nem tudott értelmezni. Mindenesetre határozottan és harcra készen lépett ki a kopár sziklára. A hím rex éppen nekigyürkőzött a nagyobb falat lenyelésének, amikor megpillantotta a mi hősnőnket. Nyelés helyett eltátotta a száját, és bambán rámeredt. A húsdarab nagyot toccsanva ért sziklát, ahogy több mint hat méter magasból kiesett a dínó pofájából.

A mi kedvencünk nem tétovázott, harci pózt vett fel. A súlypontját áthelyezve felkészült a küzdelemre. A torkából éles, kegyetlen sziszegés és fura, hörgős zümmögés tört fel, félreérthetetlenné téve agresszív szándékát. A hím rex reakciója néhány másodpercet késett, amikor azonban végre válaszolt, a megadás eléggé meglepő, de egyértelmű jeleit mutatta. A mozdulatok és hangokkal kiegészített gesztusok bonyolult nyelvén tudomására adta, hogy harc nélkül is átengedi neki az ennivalót.

Hősnőnk megkapóan értetlenkedő arckifejezéssel lépett közelebb, miközben a hím elhátrált. Amikor odaért a tetemhez, óvatosan, szemmel tartva a másik ragadozót, beleharapott. A hím érdeklődéssel és teljesen lenyűgözve figyelte hősnőnk táplálkozását. Egészen különleges kifejezés ült a nagy gyík arcán, ugyanis a bosszúság vagy harag helyett örömöt tükrözött! Az a nagy helyzet, hogy fülig szerelmes volt. A mi rexünkbe! Ez az a bizonyos szerelem első látásra. Mivel a mi hősnőnk egyáltalában nem volt olyan éhes, mint ahogy azt kimutatta - egyébként nem tévesztve meg ezzel a tapasztaltabb hímet - így ő is egyre erősebben érzett valamit, amit eddig még sosem. Tudni illik vonzalmat a másik iránt.

A hím közben lassan, óvatosan a közelébe araszolt, és furcsa, kurrogó hangot adott ki magából. Ezt a mi hősnőnk ellenállhatatlanul vonzónak találta. A hím odalépett hozzá, és hozzádörzsölte az orrát az övéhez. Közben búgtak, mint két vadgalamb. Szó se róla, nagy szerelem lobbant fel bennük a véres lakoma felett. A mi rexünk békülékeny mormogással odaengedte maga mellé a hímet, aki boldogan lakmározott tovább az ő becses társaságában. Persze már rég nem az evés volt előtérben. Immár a mi rexünk is ugyanazt a kurrogást hallatta, csak néhány oktávval magasabban, kissé bódultan a rátörő új érzéstől. Ezzel még jobban megháborította a hím rexet. A hatalmas és félelmetes gyík volt az álmai lovagja. Igaz, nem fehér lovon jött, és szétcibált hadrosaurus hullák adták az ismerkedési vacsorát. Az orohippius vonal kialakulására még néhány évmilliót várni kellett volna, de a mi két bájos rexünk jól elvolt a lovak még el sem indult fejlődésvonala nélkül is. Harc helyett tehát romantika, gyertyafény helyett jó a hold fénye is.

Ott, abban az ősi, folyóvájta sziklás szurdokban mély és igaz szerelem szövődött a két nagy gyík között. Egy életre összekötötték a sorsukat. Csodálatosan szépnek és izgatónak találták egymást. Azok is voltak, hiszen nem szörnyetegek, hanem koruk egyik biológiai csúcsai, sikeres élőlények voltak. Elvégre az oroszlán is egyszerre veszélyes vadállat és aranyos, nagy cica. A rex is vérszomjas, vad hústorony, és elbűvölő, szép ősgyík - mind a kettő. Csak nézőpont kérdése.

Napok, hetek és évek jöttek, s mentek. A két rex immár egy párt alkotott. Boldogok voltak! És rendkívül veszélyesek! Tökéletesek! Számos utóduk született.

Idő az volt bőven még az aszteroidáig.

Epilógus

...A mi rexünk nem árnyalta a tudományos világképünket. Szerencsésen elkerülte, hogy kiállítási tárgy legyen belőle.

Utánanéztem, hogy mi történt vele. A varázstükröm szerint sok-sok évvel később, öreg rexként elpusztult ő is a kegyetlen világ törvényei szerint. Csontjai fosszilizálódtak ugyan, de sosem találjuk meg. Tudomásom szerint a csontjait őrző kőzet egy kontinentális talapzat alá begyűrődve, korszakokkal ezelőtt feloldódott a Föld köpenye alatt áramló magmában...

Happy end!

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 1 db)