Időnyom - Bevezető

Szépirodalom / Novellák (836 katt) Milton Gray
  2013.03.15.

Az idő múlását az ember az élete során, különféle módon éli meg. Aztán eljön az első pillanat, amikor úgy gondolja, hogy ideje számot vetni az addigi történések sorával. Akkor neki lendül, tollat, ceruzát vagy billentyűt ragad, és fiatalos hévvel, jópofa történeteket kerekít alig tojáshéjnyi élete addigi élményeiből. S hogy elkápráztassa a jövő olvasóit, - valójában leginkább saját hiúságát simogatva – körmönfont szavak színes ceruzáival ki is színezi azokat. Aztán elolvassa újra és újra, addig, amíg az unalom pocsolyává dagonyázza lelkének, érzéseinek és érzelmeinek tisztának hitt tavát, és végül már azt sem tudja, hogy miért kezdte ezt az egészet.

A napok, az évek persze tovább telnek, és létének szekere új kerékvágásokba téved, hol a valóság fű sima rétjén andalog, hol rázós utak ismeretlen mélységű kátyúiban bukdácsol. Néha meg lepődik, hogy mily rettentő zajos ez a világ, néha meg értetlenül szemléli a hirtelen rászakadt csendet és a magányt. Akkor érzi igazán az idő múlását. De nem ám a rohanót! Á, nem! A vánszorgót! Azét, amelyben a csillagok mintha lehorgonyoztak volna az égen, amelyben a pirkadatból soha nem akar reggel lenni, amelyben a déli harangszó maga az örökkévalóság, s amelyben az alkony torz vigyorral vonszolja maga után a következő végtelennek tűnő éjszakát.

Észre sem veszi, hogy védőpajzsot von köré a közöny, s hogy tudatát a kudarcok és sikerek, a bánat és az öröm kiszámíthatatlan csapongásai új, misztikus érzékletekkel fegyverzik fel. Néha úgy érzi, ő irányítja a történéseket, aztán rémülten döbben rá, hogy valójában érthetetlen és ismeretlen folyamatok, erők eszközévé vált. Mérhetetlen menekülési vágy hajszolja, de mindnél távolabb kerül, annál határozottabb meggyőződésévé válik, hogy minden baj forrása valójában önmaga.

Akkor ismét számot vet életével, de már nem úgy, mintha az szappanopera, vagy egy brodwayi romantikus musical lenne, hanem kőkemény, tragikus fordulatokkal átszőtt dráma, melynek vétlen és szenvedő áldozata ő. S amikor az önsajnálattól tudata a depresszió iszapszerű mocsarába merül, szíve minden pitvarát a reménytelenség érzése szorítja bilincsként, életösztöne ordítva tör a felszínre és követel magának több jogot és lehetőséget. Vesz egy nagy levegőt, a borotvahabot szétkeni a fürdőszoba tükrén, minden ajtót, ablakot és kaput bezárva maga mögött, póker arccal kisétál addigi életéből. Valójában nem érzi, hogy újjá született, de úgy tesz, mert feledni a csalódásokat, a kudarcokat így könnyebb.

Akkor megint érzi az idő múlását. De nem ám a vánszorgóét! Á, nem! A rohanót! Mert rádöbben, hogy mily sok időt pazarolt életéből érdemtelen társakra, csaló rokonokra, hazug és kétszínű barátokra. Beton kemény akarattal új falakat épít maga köré, új kapukat nyit rajta új világok felé, és gyönyörködve léte új formájában ki s besétál vágyai hídján lelke és szíve börtönébe. Egyszer, talán nem is olyan sokára eljön a pillanat, amikor az élet igaz tükröt tart elé. Eleinte még nem érti, hogy miért szorul el torka, és miért a szeme szegletében sarjadó könnycsepp, amikor megpillant egy őszbe forduló hajú asszonyt, amint behunyt szemekkel, boldogságtól sugárzó arccal ölel magához egy csilingelve nevető fürtös hajú leánykát.

Eleinte azt sem érti, hogy miért bámul hosszú másodpercekig az utca túloldalán a gyalogátkelőn átsiető ismerősnek tűnő alak után. Már nem is csodálkozik azon, hogy a negyvenéves osztálytalálkozón, miért oly idegen minden valaha kedves volt arc, s a spontán jött élménybeszámolók közben miért érzi úgy magát, mintha egy termékbemutató propaganda anyagát hallaná. A dohányfüsttel telt étterem ajtaján kilépve, az égen vibráló tengernyi csillag alatt hirtelen rá jön! Az idő szállt el csendben, de nem nyomtalan. Álmatlan éjszakákon, amikor a vele öregedett hársfák virágának illata tölti meg az éjt, tágra nyitja szobája ablakát, és lehunyt szemmel hallgatja a néha feltámadó szél suhogását. És akkor érzi igazán az időt. De nem a múlását. Á, nem! Hanem a hatalmát!

Előző oldal Milton Gray