Csoda
- Mesés - ámulva suttogtam magamnak, miközben az aprócska, de sok fényt beengedő, ezüstös fényű ablakon keresztül kinézve megláttam a hófehérszín, vattaszerű talajt. - Vajon hova kerültem? – folytattam a magammal való beszélgetést.
Lassanti mozdulatokkal elfordítottam a fejem, majd alaposan, szájtátva körbefürkésztem a helyiséget, ahol voltam. Nem hittem a szememnek, hisz ily’ felfoghatatlan csoda nem létezhet.
Óvatosan elindultam kifelé, de lábaim mozgása nélkül is megközelítettem az ajtónyílásszerű rést a szemközti csillámló falon, mely megrémisztett. Igen, ijedt voltam mindaddig a pillanatig, amíg nem észleltem a hátamon helyet foglaló szárnyacskákat. Beleborzongtam, majd játszi könnyedséggel suhantam át a spáciumon, egyenesen a szabadba.
- Azt hiszem, elkezdek hinni a csodákban – ismételten szóltam magamhoz, ám egyre hevesedő lélegzetvételem hatására hangom elcsuklott.
Pár pillanattal később elképzelhetetlen nyugodtság telepedett rám, mely átjárta testem és lelkem egészét, majd gyökeret eresztettek fejemben a látottak. Óriási, lepedőszerű szirmokkal fedett színes virágok díszelegtek körös-körül az egész látóhatáron, melyeket aprócska, ám annál csodálatosabb pillangók repkedtek körül. És a talaj… a szobából látott talaj pontoson olyan puha volt, mint amilyennek első ránézésre tűnt, így gondolván egyet, hanyatt dobtam magam, majd tízszer körbeperdültem, de nem tétlenkedtem soká, mindent látni akartam, így igyekeztem sietve körbepásztázni mindent.
Leírhatatlan látványban volt részem, mely legmeseszerűbb képzelgéseimet is felülmúlta. Egyetlen dolog zavart csupán. Senki mást nem véltem felfedezni magam körül, mire hirtelen egy sejtelmesen kellemes, kedves hangot hallottam.
- Isten hozott! – szólott hozzám egy idegen teremtmény, aki a magasból röppent hozzám, majd mosolyogva átölelt és fülembe suttogott. – Most már itthon vagy.
Hogy a Mennyországba kerültem, netán Tündérhonba vagy Csodaországba, esetleg csak álmodom, nem tudom, egy azonban biztos, végre úgy érzem, otthonomra leltem.
