Igenis orgyikos!

Fantasy / Novellák (1453 katt) Nimretil
  2013.03.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2013/3 számában.

Pedig jó a helyzetfelismerő képességem, nem véletlenül ismernek a világ leghíresebb orgyilkosaként. Most is rögtön felismertem, hogy ez egy helyzet. Igen, tényleg volt valami táblácska a bejárat mellett a falon, de hát siettem, na. Belöktem az ajtót, és beviharzottam a terembe. Odabent harminc válogatott fegyveres várt rám. Na jó, egyezzünk ki annyiban, hogy legalábbis valakire vártak, és nagyrészt fegyveresek voltak. Azok, akik nem viseltek fegyvert, ruházatuk alapján a shatoni szerzetesrendből jöhettek. Ők csak pusztakézzel küzdenek, de úgy is hatékonyabbak, mint más karddal. Úgy egy tucatnyian ücsörögtek törökülésben a jobb oldali falnál elkülönülve a többiektől. Most várakozásteljesen néztek felém.

Azért a bal oldali banda is megérdemel egy-két szót. Azt hiszem, külön rájuk találták ki a „lázadó csürhe” kifejezést. Ugyan nem értek a földműveléshez, de úgy véltem, az egyiküket határozottan parasztszerű kinézettel áldotta meg a sors. Nagydarab, a tekintete bamba, durva gyapjúruhát visel, és kiegyenesített kaszát lóbál a kezében. Mellette lézengett pár tipikus álruhás tolvaj. Erre abból jöttem rá, hogy a kaszaék már rég hiányzott, meg egy halom gomb is. Gondolatban megveregettem a vállam – egyszerűen semmi nem kerüli el a figyelmemet. A többiek egyszerű katonaruhát viseltek, vagy legalábbis valami olyasmit. Mindegy, a lényeg, hogy mindegyiken volt ruha.

Rögtön éreztem, hogy szorult helyzetbe kerültem. Az első gondolatom az volt, hogy mindenkit kinyírok a teremben, persze magamat leszámítva. Aztán rádöbbentem, hogy ha itt nyílt küzdelemre kerül a sor, akkor valószínűleg csak ez utóbbit terítik ki. Jó fejnek tartom magam, de azért ragaszkodom a többi testrészemhez is. Ergo ki kell vágnom magam valahogy.

– Öööö – mondtam határozottan. Csak úgy sugárzott belőlem az intellektus, vagy mi.

Egyszerre harminc mindenre elszánt tekintet szegeződött rám. Ez komoly teljesítmény volt, beleszámítva, hogy már eddig is engem néztek. Valaki elkezdett egy kést dobálni maga előtt. Egy másik fickó elővett egy húscafatot, és megetette a vállán ülő keselyűt. Szegény madár addig is egyen valamit, amíg befejezem a szövegemet. Ja, a madaras fickó nyilván az egyik katonaféleség lehetett. Tudjátok, az a fajta, amelyik még ruhát is visel.

– Le a zsarnokkal? – próbálkoztam, nem sok sikerrel. A szerzetesek öklüket morzsolgatták.
– Éljen a köztársaság? – mondtam elfúló hangon. Erre többen fegyvert rántottak, de még mindig nem adtam fel. Szerencsére a diplomácia is az erősségeim közé tartozik.
– Ki hívta a szobapincért? – hangom most már határozottan csengett. Ennek működnie kell.
Nem működött.

Persze érdekes kérdés, vajon hogy kerültem ide? Sőt, ha már itt tartunk, esetleg az is izgathat, egyáltalán ki vagyok? Nem, nem a szobapincér. Az egész egy hétfőn kezdődött. Na jó, az egész nem, de ez biztosan. Szeptember elseje volt. Általános törvény az univerzumban, hogy a legrosszabb dolgok szeptember elsején kezdődnek. Hétfőn.

– Akkor, csak hogy tisztán lássunk – mondtam akkor reggel még nem is sejtve, mi lesz ebből az egészből. – Enver nagyúrnak egyetlen szavába kerülne elsöpörnie az egész birodalmat, de a béketárgyalások annyira jól mennek, hogy ilyesmi meg sem fordul a fejében. Erre ti fogjátok, és – merő véletlenségből – elraboljátok, majd megkínozzátok egy szem fiát.
– Azt hittük, kém, és amúgy is csak vallatás volt, nem kínzás – szúrta közbe Stam.

Nem bonyolódok bele a jellemzésébe, a lényeg, hogy rajta is volt ruha. Madár nem. Én bezzeg makulátlan orgyilkos ruhámban feszítettem. Abban a fajtában, amit kizárólag a tárgyalások alkalmával veszek fel. Fekete bőrcsizma, melynek visszahajtott karimáját ezüstös varrás szegélyezi. Bő bársonynadrág a suhogós fajtából. Selyeming, felette köpennyel. Rejtett tőrök, persze jól látható helyen. Három kard, hogy bármerre fordulok, valamelyiket akkor is kiszúrják. Egy számszeríj. Nem működik, de nagyon jól néz ki. Kötél, csáklya, csuklya, nunchaku, vállszalag. És egy fakanál, mert épp a reggeli tojást sütöttem, és már nem tudtam hova tenni.

– Eközben – emeltem fel a hangom – biztosítjátok Enver nagyurat arról, hogy semmit nem tudtok eltűnt fia hollétéről, de mindent megtesztek felkutatása érdekében.
– Nem tudtuk…
– És mire kiderül, mi a helyzet – szakítottam félbe. – Addigra a fiút, aki azzal fenyegetőzik, hogy porig romboltatja a birodalmat – szintén véletlenül – átteleportáljátok a kontinens másik oldalára, ahonnan néhány hét alatt nyugisan hazasétálhat.
– Nem mi portáltuk, és különben is…
– Arról nem is beszélve, hogy ezzel megszegtétek a Mágusbirodalomnak tett esküt…
– Mondom, hogy azok nem mi voltunk…
–… továbbá a félresikerült varázslat a levegőbe repítette a Nagy Templomot, amivel a mágusok mellett magatokra haragítottatok egy egyházat és négy istent.
– Csak hármat, Estagart nem érdekli, van-e temploma.
– Mindezek után csak egy kérdésem lenne. Most őszintén! Tudom, sokan azzal vádolnak, nincs stílusod, de azért ez már túlzás. Nem lett volna egyszerűbb leugrani valami jó magas helyről?
– Jól van, na, bárkivel előfordul, hogy elkövet egy apró hibát.
– Uraim, nincs időnk civakodni – szólalt meg a másik fickó, aki eddig némán hallgatta kettőnk párbeszédét. – A király látni akar, Muron. Mi csak szerettük volna felvázolni a helyzetet, mielőtt a színe elé járulsz. Tehát mindent összegezve: egy felbőszült hadúrral, egy nagyképű herceggel, egy mágusbirodalommal, négy, bocsánat, három istennel, két szektával és egy egyházzal állsz szemben.

Már majdnem visszakérdeztem, hogy: „mi, én?”, de drámaérzékem azt súgta, itt valami másnak kell következnie. Felálltam, és stílusos mozdulattal szemem elé húztam széles karimájú, sastollas kalapomat. Mert még olyanom is volt.

– Na, ez a nap is jól kezdődik – morogtam, akkor még mit sem sejtve a folytatásról. Persze ti már tudjátok, hogy az óta belerohantam harminc majdnem fegyveresbe, akik pillanatokon belül szétszedhetnek, és megetethetnek egy dögkeselyűvel.

Különben a király is egy dögkeselyűre emlékeztetett, ahogy aranyos trónusán gubbasztott. Háta görbe, nyaka előre nyúlik, csőre, akarom mondani orra, horgas.

– Az a helyzet, hogy te viszed el az egész balhét – károgta. – Te vagy a királyi orgyilkosom, minden felelősség téged terhel. Már tisztáztam a kérdést Enver nagyúrral, a Mágusbirodalommal, pár szektával és természetesen az egyházzal. Még néhány imát is elmondtam, de nem tudom, az istenek meghallgatták-e.
– Öööö – éltem ekkor kedvenc szófordulatommal.
– Ne aggódj, nem adlak ki! Hősre van szükségünk! Valakire, aki felvállalja, hogy az igazságért arcon köpi a leghatalmasabb nagyurakat is! És persze elviszi a balhét. Rád ruházom e megtisztelő feladatot. Derítsd ki, ki áll e gaztettek mögött! Az ellen talán épp ezek között a falak között lappang, és rángatja a zsinórokat a háttérből. Csak magadra számíthatsz, ne bízz…

És ez így folytatódott még egy darabig. Én már az elején leszűrtem a lényeget, mely egyetlen tömör mondatban fogalmazódott meg a fejemben: ennek meg mi baja van?

Végül csak befejezte, én meg rájöttem, hogy csakugyan sürgős dolgom van. Ki kell derítenem, merre találok egy árnyszéket. Kirohantam a trónteremből, és nekivágtam a folyosók labirintusának. Eszembe jutott, hogy annak idején a kincstár mellett volt egy budoár. Berontottam, és sebtiben lehajigáltam magamról a felesleges göncöt. Megragadtam a kilincset, és… zárva! Ó hogyaza! Rohantam tovább, mint valami őrült. Bőszen kitértem az őrök elől. Most nincs időm magyarázkodni, se küzdeni. Minden perc számít. Erkélyről erkélyre szökkentem, toronytetőkön vágtattam keresztül. Tudtam: profi orgyilkos vagyok, semmi nem állhat közém és a célpontom közé. És végül megtaláltam! Volt mellette egy tábla is. Gondoltam az áll rajta: budoár.

Beviharzottam. A többit tudjátok. A csőcselék lassan megindult felém. Felkészültem az elkerülhetetlenre. Becsuktam a szemem, és magamban dúdolni kezdtem. Egyik sem segített, de így legalább nem estem pánikba. Már csaknem elértek, amikor kivágódott az ajtó, és egy újabb csoport vezetője lépett be. Kipillantottam a folyosóra. Legalább ötven katona ácsorgott ott, kezükben pajzs és kard. A kapitány közömbösen nézett végig rajtam. A többiekkel nem foglalkozott, nyilván ismerte őket.

– Öööö, velük vagyok! – mutattam hátra. – Testvéreim, áldassék az úr!
– Kötözzétek meg mindet! – mondta unottan a kapitány. Az a fajta ember volt, aki egész nap egykedvűen sétálgat, és csak néha vet oda valami olyasmit a legényeinek, mint hogy „Öljétek meg mindet!” vagy „Égessétek porig a várost!” – Aki ellenáll, annak a büntetése halál! – fűzte hozzá. – A király nevében!
Ez az utolsó mondata feltámasztotta haldokló reményemet.
– Hé! Várjatok egy percet, én a király orgyilkosa vagyok!
Erre megtorpantak. A kapitány tekintete még egyszer végigsiklott rajtam.
– Na persze! Fekete ruha, rejtett kések tömkelege, számszeríj, kardok, méregfiolák, hogy is nem vettem eddig észre? – ironizált. Erre többen felröhögtek, de őket lesújtó pillantásban részesítette.

Végignéztem magamon. Csak most döbbentem rá, hogy a királyi orgyilkos ruhakollekciómból csak a fehér alsónadrág maradt rajtam.

– Épp az árnyszék felé tartottam – mondtam az igazsághoz híven. – Gondolom, oda te sem viszed magaddal a páncélodat, meg a fegyvereidet – próbáltam kivágni magam nem is sejtve, hogy de igen. Vannak, akik minden dolgukat állig felfegyverkezve végzik.
– Az előbb azt mondtad, velük vagy – emlékeztetett a kapitány korábbi elhibázott kijelentésemre.
– Öööö… naná, beépültem.
– Ez esetben van egy jó hírem – mosolyodott el most először a kapitány. – Folytathatod a beépülést!
– Igenis orgyilkos vagyok! – makacskodtam.
– Hát vitatom én? Láncra velük!

Az egész birodalom engem keresett. Mindenki ismert. Ezek a barmok meg nem hitték el, hogy én én vagyok. Később mutattam nekik egy körözési plakátot is, de csak kiröhögtek. Áthurcoltak a fél világon a többi rabbal együtt.

Hát így lettem a világ leghíresebb orgyilkosa. Számtalan veszéllyel dacoltam, szemen köptem a legnagyobb urakat és megúsztam élve. Ezrek kerestek, de soha nem találtak meg. Még mindig szabad vagyok – egy fogolytáborban. Idővel rajongóim lettek, majd híveim. A vérdíjat tízszer duplázták meg, a körözési plakátot kiegészítették azzal, hogy „élve vagy halva, csak legyen meg a marha”

Előző oldal Nimretil
Vélemények a műről (eddig 2 db)