Felragyogó sötétség - I. fejezet

Fantasy / Novellák (1168 katt) Kergemarha
  2013.03.03.

Megérkezés

Verbitaz mohón szívta magába a hegyiségen mostanában sokat tanyázó, állott és ritka evilági levegőt. Egy új világ tárult elé, egy olyan világ, amely ismeretlen, titokzatos és gyönyörű volt. A csillagtalan égboltot ma este egyetlen fényforrás uralta királyként magasodva az égen. Minden eltörpült mellette, ami számított, ami fontos volt. Ő volt a sötétség ura, aki az estét, az éjszakát uralta. A hold halovány sugara kísérte el útjukon a kis csapatot, mely a hegycsúcsról tartott lefelé egy már régóta nem taposott kis ösvényen. Összesen négyen voltak, négy különös és elfeledett teremtmény.

Verbitaz volt közülük az egyik; sötételf, egy sötétséggel teli világból. Ahonnan ő jött, ott az ég nappal vörös köpenyt hordott, mintha ezernyi, milliónyi fáklyát dobtak volna fel az égre, hogy fentről túlvilági fényükkel világítsák meg a kopár sivatagi felszínt. Az este viszont egészen más volt; az éj eljövetelével sötét takaró borult a világra. A halál szolgái szálltak le hozzájuk minden éjjel, félelemmel töltve el a legedzettebb veterán, a több száz éves elfek és az összes lény szívét is, akik nappalra teremtettek. Az esti feketeségben földi alakot öltve vadásztak szerencsétlenekre, akik voltak olyan ostobák, hogy Mélysötét közelébe merészkedtek.

Mélysötét volt a Kezdet, ahogy egymás között szokták emlegetni. A világuk teremtésekor ez volt az első hely, ami megszületett. A legenda szerint itt nyílt meg az alvilágba vezető út kapuja. Senki sem tudja, igazából hogyan is néznek ki, miféle elfajzott lényeket köp ki ocsmány gyomrából a Pokol. Nem a föld alatt, és még csak nem is a felszínen helyezkedik el egy barlang vérfagyasztó szájához hasonlóan. Mélysötét bejárata az égen van; egy mindent elsöprő tornádó tetején helyezkedik el, bár nem hasonlít egyetlen egy eddigi természeti jelenséghez sem. Egyhelyben tombol, sosem áll le, s a földet maga körül úgy tépi ki a helyéről, mint egy tisztáson játszó gyermek a harmatos füvet a földből. Egyesek szerint egészen a bolygó közepét súrolja az alja, a teteje viszont az eget verdesi. Itt sosincs nappal, mindig csak a véget nem érő sötétség fed be mindent; a pusztát, élőlényt és lelküket egyaránt. Ezért sincs a közelében egyetlen település sem, és ezért épült a főváros, Éjköd több száz mérfölddel arrébb.

A sötételf a város mellett, egy kisebb faluban született. Anyja, Liriel ugyanitt nevelkedett, majd ismeretlen okok miatt eltűnt, és sok évtized múlva jött csak vissza, de akkor már kilenc hónapos terhes volt egy fiúval. Nagy fájdalmak között életet adott kisfiának, de belehalt a szülésbe. Apját senki sem ismerte, és Liriel sem beszélt róla.

Anyjának egy jó barátja nevelte fel nem messze szülőházától. Pharaun a főváros egyik legjobb veterán harcosa volt, ő tanította meg mindarra, amit most tud a harcművészetről. Verbitaz látványosan gyorsan fejlődött, s már 15 éves korában túlszárnyalta mesterét. Szinte példa nélküli volt, nem akadt párja még a felnőttek között sem. Mégis vihar dúlt a szívében, s ő maga sem tudta, hogy igazából mi az, ami nem hagyja nyugodni.

Most viszont boldog volt, mert egy számára csodálatos világban találta magát, ahol minden oly lenyűgöző. Az élettel teli fűszálak, az égig nyúló fenyőfák, az erdőben megbúvó kisállatok. Szinte minden tökéletes. De sziklaként nehezedett a szívére a tudat, amikor eszébe jutott az, amiért ide jöttek, és búskomorság vett rajta erőt.

A sötételf tizenhét esztendős volt, szinte még gyermek az ő fajtájánál számítva. Vállig érő hollófekete haj fedte fejét. Sötétbarna macskaszeméig érő frufruja alatt dús szemöldök pihent. Fekete csuklyás köpenyt viselt, amely egy bőr mellvértet, egy megviselt nadrágot és az övén csüngő fűrészes fogazattal rendelkező titokzatos szablyát rejtetett. Csizmája is bőrből készült. Hátán ébenfekete íja, mellette tegezükből bámészkodó nyílvesszők pihentek. A sötételf mellett lelki társa, hűséges barátja és egyben hátasa, Golau lépdelt.

De ő nem ló, semmiféle ismert hátas lény és még nem is sárkány. Ő zark, egy másik világ teremtménye volt. A sötétségé. Ezek a lények egy kisebb sárkányhoz hasonlítanak, színüket leszámítva. Testük éjsötét volt, mely az este feketeségével kelt versenyre, bár a hasuk és a farkuk a pirkadat vérvörös színeit viselte. Lángjuk zöld színben izzott, hátukat jobb és bal vállukból kiindulva csípőig érő tüskesor fedte.

Golau mégis más volt - más még saját fajtáján belül is. Halvány ezüstcsíkok futottak végig a vérvörös pikkelyek között. Mind a farkának, mind a hasának szinte a felét behálózták. A hold sugarában fürödve tündököltek az éjszakában fénycsíkokat hagyva maguk mögött, miközben meg-megvilágították maradék két társukat. Ők az elf előtt taposták a füvet egymással beszélgetve torz nyelvükön. Egy-egy halovány fénysugárból kivehető volt hatalmas termetük. Hét láb körüli magasak lehettek, testük színtiszta izomból állt, csimbókos, rövid hajukat torz ork ábrázatuk hordozta. Hátukon primitív fabunkójukat cipelték, ruhájuk néhány szakadt rongyból állt, mellyel nemesebb szerveiket takarták. Ronda és bűzlő lábukat Verbitazéhoz hasonló bőrcsizmába erőszakolták be. A sötételf ebből kifolyólag megtudott egy nem épp hasznos és higiénikus dolgot. Még pedig azt, hogy három-négy napos viselés után akkora lyukon szellőztették több centis, sárgálló és repedezett lábkörmüket, mint egy szikláshegység.

Verbitaz szokatlanul csendes volt az úton, magába fordulva baktatott a szörnyek mögött. Golau kissé lemaradva, szórakozottan kapdosott a levegőben repkedő szentjánosbogarak után. Az orkok ocsmány nyelvükön egymással röfögtek, miközben a jobb oldali a kezében lévő véres húscafatot marcangolta.

Már több órán keresztül így koptatták az ösvényt, amikor egy kis tisztásra értek. Harmat lepte be az előttük elterülő füves területet. Nem messze egy patak folydogált válaszvonalat húzva a hegy és a rét között.

- Itt letáborozunk estére. Dergasth, te hozz tűzi fát! – mondta Verbitaz a pár hüvelykkel kisebb orknak. – Nesghral, menj a patakhoz és töltsd tele addig a kulacsokat! Már alig van bennük valami – választ nem várva fordult meg és kezdte lehámozni magáról köpenyét minden holmijával egyetemben.
- Nem! – hallotta Nesghral növekvő indulattal teli hangját.
- Tessék? – kérdezte az elf holmijából felpillantva. Nem tűnt többnek egy egyszerű kérdésnél, de kivehető volt benne a pillanatnyi harag egy aprócska szikrája.
- Nem tűröm, hogy egy szolgát helyettesítsek! Nem méltó hozzám, ha akarod, hogy
legyen vized, old meg sötételf ! – az utolsó szót szinte úgy köpte, mintha egy csótányhoz beszélne, miközben azon gondolkodik, hogy mikor tapossa ki az életet belőle.
- Látom, hogy fel kell világosítsalak. Most nekem engedelmeskedsz, így szól a parancs. Ne akard, hogy ezt megerősítsem a gyakorlatban is! – mondta az elf halálos nyugalommal. A hangját fel sem emelte, semmi feszültség nem bujkált benne, és akkora magabiztosságot hordozott, hogy Nesghral egy pillanatig elnémult. De csak egy másodpercig tartott.
- Egy ilyen kis korcs engem ne fenyegessen! – vicsorgott Verbitazra. – Ízzé, porrá zúzlak, ha akarom!
- Nagy kutyának nagy pofája van, mi? - kérdezte félvállról az elf, miközben a húst csomagolta ki a nyeregtáskából. Nem látszott rajta, hogy tartana az orktól. Szavaiban árnyalatnyi gúny keveredett hideg megvetéssel, de mintha ez nem csupán Nesghralnak szólna, hanem egész fajának, talán magának a világnak… Ez a szörnyet csak még jobban felhergelte, szemében a gyűlölet lángjai tomboltak.
- Darabokra téplek nyomorult… – a mondatot félbehagyva, óriási bömböléssel vágtázni kezdett Verbitaz felé. Golau már rávetette volna magát, de az ifjú egy gyors kézmozdulattal megállította, felajzott íját felkapta, két vesszőt illesztett a húrra, majd emberfeletti gyorsasággal ki is lőtte egyszerre mind a kettőt.

A szörnyeteg épp egy kőhalom előtt volt, amikor a nyilak céljukat elérvén fúrták át magukat mindenen, ami eléjük került, az ork csizmáját is beleértve, hogy aztán a harmat nedvességétől vizes földhöz szegezze azokat. Ekkor az ork földrengető esés közepette fejelt bele az előtte tanyázó kőkupacba. Verbitaz lassú léptekkel megindult felé, mintha csak a felkelő nap sugaraiban fürödve sétálna. Nesghral még mindig elterülve feküdt, amikor az ifjú odaért.

- Esetleg téged is meg kell győznöm, vagy több eszed van, mint ennek a szerencsétlennek? – fordult Dergasth felé, aki az erdő szélénél támaszkodott egy öreg fa korhadt oldalának. Arcáról semmit se lehetett leolvasni. Nem szólt egy szót sem, csak ellökte magát a fától, miközben számtalan kéregdarabtól fosztotta meg a törzset és eltűnt az erőben.

A kiterült ork fejéből vér szivárgott. Dühösen kapta fel vértől mocskos ábrázatát, de megdermedt, amikor hideg acél nyomódott a torkához.

- Ha most nem küldetésen lennénk, már nem élnél – mondta az elf. Levette a pengét a szörny torkáról és visszaballagott a dolgaihoz, majd, mintha mi se történt volna, elkezdte kipakolni a húst, és letette a kulacsokat a fűre.

Nesghral a döbbenetből felocsúdva kászálódott fel. Csak amikor fel akart állni, akkor vette észre a csizmáján keresztül fúródott vesszőket. Kitépte őket, majd elhajította. De volt valami furcsa érzése ezzel kapcsolatban, ami nem hagyta nyugodni. Már készült volna a második rohamra, amikor eszébe jutott, hogy mi nem stimmelt a nyilakkal. Nem érzett fájdalmat, csak annyit, amennyit a kőhalom okozott. A lába sértetlen volt, de nem értette, hogy ez miért baj. Lázasan gondolkodott, már amennyire tőle ez lehetséges volt. Újra megnézte a lövések által ütött lyukakat és beleborzongott a felismerés láttán. Mindkét csizmájának a belső oldal felénél egy nyílás tátongott, melyet a vesszők okoztak, csakhogy nem érintette a lövés egyik lábát sem. Pedig alig egy ujjnyi rész van ott, ahol a talp része miatt vastagabb. Hetven lábról ez olyan tehetséget követelt, melyet talán eddig még nem látott a világ.

Verejték csorgott a szemébe, amit sűrű pillantásokkal igyekezett eltávolítani. Arcára kiült a döbbenettel vegyes félelem képe, amikor ráébredt, hogy az a két vessző ugyanilyen könnyedén téphette volna fel a szívéhez vezető ocsmány hústömeget. Még mindig izzott benne a harag, de okosabb volt annál, semhogy újra rátámadjon az elfre, hogy ezzel a biztos halált hozza magára. Feltápászkodott, Verbitazhoz dübörgött lyukas lábbelijében, felkapta a kulacsokat, majd dühös léptekkel a patak felé indult.

Mire mindkét ork visszatért, már javában készült az a pár szelet hús, amelyet az elf vett elő bőrzsákjából. Talált egy jókora kőlapot nem messze attól a kőkupactól, amit Nesghral volt olyan kedves, hogy összevérezett, amikor egy jókorát belefejelt még az előző kitörésénél. Golau izzásig hevítette az eszkábált serpenyőt, így ezen sütötték meg a húsokat. Evés közben a két szörny röfögve, röhögve társalogtak, amiből egy árva szót sem értett Verbitaz. De még ha értené is, az se számítana, mert nem hallott és nem is látott semmit se. Saját gondolatai között bolyongott egy még járatlan ösvényen, és nem tudta, hogy mi lesz a vége, vagy egyáltalán lesz-e vége. Egyre rosszabb érzése volt a küldetéssel kapcsolatban, és ha belegondolt abba, hogy utána mi következik, hányinger fogta el. Újra és újra végiggondolta az elkövetkező nap eseményeit, és boldogan nyugtázta, hogy nem lesz szükség erőszakra, bár a két ork miatt kétségek fogták el.

Elég sokáig merenghetett magában, mert amikor először jutott el a tudatáig, hogy valaki a nevét ismételgeti fáradhatatlanul, a hold már menekülőre fogta, és a horizonton félig el is tűnt a kíváncsi szemek elől, a pirkadat közeledtét jelezve ezzel a kis csapatnak. A két ork már javában horkolt a kialudt tábortűz mellett.

- Verbitaz! – hallotta ismét az árnyalatnyi fáradtsággal teli ismerős hangot, amelyet szinte már meg sem tudott különböztetni a sajátjától. Golau feküdt előtte összegömbölyödve. Lábai szorosan simultak pikkelyes testéhez, farkával egy félkört leírva kerítette be magát, melynek vége a feje mellett pihent, szárnyai védelmezően fedték egész testét, kivéve könyökén támaszkodó fejét. Csillogó gyémántként világítottak az éjszakában aranyban tündöklő szemei. Verbitaz néhány másodpercig még pislogott pár sort, hogy szeme ismét megszokja a holdvilág alkotta sötét félhomályt. A zark kíváncsian figyelte a jelenetet, majd, amikor az ifjú tigrisre emlékeztető szemével felé fordult és kérdő tekintettel nézett rá, sóhajtás hagyta el levegővel teli tüdejét, és felemelte még hatalmasnak nem mondható, de méretes fejét, hogy beszéd közben ne zavarja tüskés könyöke, ami éppen az állát támasztotta.

- Merre jártál? – kérdezte Golau kicsit félrefordított fejjel. Így úgy tűnt, mint egy ártatlan kis házi kedvenc kicsit bohókás arckifejezéssel, bár meg kell mondani, a jókora méret, a hatalmas fogsor és a tüskesorok kicsit visszavettek ebből a képből.
- Sajnálom – mondta mentegetőzve Verbitaz, majd az eget kezdte vizslatni, mielőtt ismét megszólalt volna. - A holnapi napon gondolkodtam, meg azon, hogy remélhetőleg ezek ketten nem fognak keresztbe tenni nekem. Nesghral miatt annyira már nem aggódom. Egy darabig nyilván nem fog próbálkozni, de Dergasth már más tészta. – Pár pillanatig elhallgatott, majd egy lemondó sóhaj után folyatta mondandóját. - Sajnos fogalmam sincs, hogy ő mit szeretne. Nesghralról legalább tudom, hogy egyrészt a pénz és a küldetés befejeztével megkapott föld miatt volt hajlandó egyáltalán gondolkodni ezen, másrészt pedig, mint mindegyik a fajából, a vérontás lehetőségét keresi, de azzal nem lesz gond. Viszont nem értem, hogy az uralkodó személyes testőrségének tagja mit keres itt… – hagyta a levegőben lógni a kérdést, mielőtt a csillagtalan égboltról Golaura emelte tekintetét.

Társa már csak félig nyitott szemmel feküdt előtte, és Verbitaz látta, hogy egyenletes légzéssel jó nagyokat szippantva a friss levegőből furcsán sziszeg. Majdnem elnevette magát, amikor ráébredt, hogy szegény pára már aludt, csak nem csukta be teljesen bal oldali szemhéját, és így egy másnapos zark látszatát keltette. Az elf belegondolt, hogy volt-e már a történelmükben részeg zark, és biztos volt benne, hogy még nem, de ha lenne, valószínűleg ilyen látványt nyújtana.

Könnyed mozdulattal máris hátasa mellett termett, és gyengéd érintéssel csukta le karikás szeme sötét szemhéját, majd saját maga is lefeküdt Golau meleget és védelmet adó szárnyához. Hirtelen megfagyott benne a vér, amikor úgy érezte, mintha maga a föld nyílna szét alatta. Túlságosan is fáradt lehet már, gondolta, mert rájött, hogy ugyan zarkja alszik, de csak a szárnya mozdult meg, pontosabban felemelkedett a földről és védelmezően körülölelte Verbitazt, a már oly régóta megszokott módon. Még mindig elő-elő törtek aggodalmai, de az álmosság ólomsúlyként nehezedett rá, és így is ködösek voltak már a gondolatai, úgyhogy mire Golau szárnya ismét elfoglalta eredeti helyét, a sötételf már az álmok tavába zuhant.



Fuldokolt. Egy tenger közepében találta magát, mégsem víz vette körül. Vérben úszott. Körülölelte és egyre jobban húzta le a mélybe, a sötétségbe. Nem látott és nem hallott semmit, csak a lábát lefelé húzó erőt érezte. Alig tudott ellenállni, pár másodperc és megadja magát… Pillanatokon belül illant el az ereje, és érezte, hogy a sötétség csápjai fonják körbe a lábát… a karját… majd a torkához közelednek…

Mintha a világ milliónyi apró darabra robbant volna fel, vakító fényesség árasztott el mindent. Verbitaznak a szeme elé kellett kapnia a kezét, nehogy megvakítsa ez a természetfeletti világosság. Egy örökkévalóságnak tűnő perc után kezdte visszanyerni a látását, és amikor körülnézett, meglepetésére nem a reggeli harmattól nedves fűben feküdt.

Szemben Golau alakja rajzolódott ki, de a körvonalait nem tudta rendesen kivenni, mintha egy víztükrön keresztül látta volna a világot. Mindig elúszott előtte a kép, akárhogy is koncentrált rá, az apró vonalak, akár a vonagló kígyók, kúsztak el a szemei előtt. A zark igazán fenséges látványt nyújtott, kétoldalt kitárt szárnyaival, az ég felé emelt fejével egy isten benyomását keltette. Kis idő után rájött az elf, hogy miért érezte úgy, hogy szétfolyik előtte Golau alakja. Az egész testét fekete és ezüst keverékének kombinációjú pikkelyek fedték, és a hasán lévő ezüst csíkok most arany fényben pompáztak, de nem ez adta meg a halovány derengést a zark teste körül, mégis úgy érezte, hogy nem most látja így először. Hirtelen bevillant egy kép, amelyen...


Az álom ezernyi apró szilánkra robbant szét, amikor erős fájdalmat érzett a tarkójában. Valami meleg csorgott le a nyakán, összetapasztotta a haját és végigfolyt a vállán egészen a kézfejéig. Felemelte a kezét, és meglepően nyugodt arckifejezéssel állapította meg, hogy vér tapadt rá. A nap már az égbolton tombolt, ontotta magából a forróságot, és az elf már kezdett is izzadni, de egyszerre felejtett el minden kényelmetlen apróságot. A vértől mocskos ruháját és haját, a levegő forróságát, azt a kis követ, amely egész este, mint egy megátalkodott kis fullánk, nyomta a bal combja belső részét. Golau értetlenségtől, idegességtől és haragtól teli hangja rángatta vissza a jelenbe.

- A két ork, Verbitaz! Eltűntek! Nincsenek sehol!

Az elf érezte zarkjában a tomboló feszültséget és még valami mást is emellett, amit most nem tudott megfejteni. Emberfeletti sebességgel ugrott fel és nézett körül, de tényleg nem volt rajtuk kívül senki sem a tisztáson. Még a holmijukat is itt hagyták, nem vacakoltak semmivel, csak a bunkójukat vitték magukkal feltehetőleg, mert azokat nem látták sehol se.

- Merre mentek? Lábnyomok csak maradtak utánuk… - vizslatva nézett körül a tisztáson, de most sem látott többet, mint az előbbi pásztázáskor. Sehol sem voltak lábnyomok, pedig az eléggé valószerűtlennek tűnt, hogy két több mázsás lény nem hagy egyetlen nyomot sem maga után. Nesghralnak pedig nem éppen a finomság volt legjellemzőbb tulajdonsága. Ekkor villámcsapás szerűen hasított belé a felismerés, hogy nem csak a nyomokkal van a gond…

- Dél körül lehet – mondta szkeptikus hangon. – Hogyan lehet, hogy nem ébredtünk fel sem a reggelre, sem pedig a két orkra? Az nem lehet, hogy elaludtunk volna… – tényleg nem lehetett, mert Golau mindig felébredt napkelte utáni egy órában kivétel nélkül. Ekkor ezüst csíkjai halovány derengésbe kezdtek, és addig erősödtek rendszerint, amíg Golau maga fel nem ébredt. Fogalmuk se volt, hogy ezt miért csinálja, és azóta se jöttek rá, viszont a mai nap a zark is akkor ébredt, mint Verbitaz.
- Varázslat – sziszegte tűhegyes fogai között Golau, és annyi undort és ellenszenvet vitt bele, mintha a világ legocsmányabb szavát sikerült volna megtalálni. Verbitaz értetlenül pislogott, majd egyre jobban átvette a helyét a csodálkozás, végül hitetlenkedő kifejezés ült az ifjú arcára.
- Nem, varázslat nem lehet, te is tudod – suttogta a sötételf.

Amikor megszületett a világuk, akkor tele volt mágiával, csak úgy lüktetett a földben is. Magát az életet jelentette, minden faj rendelkezett vele, és ez így volt rendjén. De nem kellett eltelnie sok évnek, hogy ez megváltozzon. Ugyanis pár év múltán mindenki kezdte megérezni, hogy már nem önmaga, egyre többen és többen veszítették el hatalmukat a mágia fölött, nem tudták irányítani. Végül pár évtized leforgása alatt már senki sem tudta használni ezt az ősi erőt, és ezzel együtt tűnt el a földből és magából a világból is a mágia.

- Valamilyen altatót belekeverhettek az ételünkbe, bár fogalmam sincs, hogy mi lehetett az, és ha már megvolt rá az alkalmuk, miért nem öltek meg minket? – miközben beszélt már félig összepakolt, most pedig az íját és a tegezt vette a kezébe, majd egy gyors mozdulattal már a vállára is kanyarította a fegyvert és tartozékát. – Mindenesetre először meg kellene tudnunk, hogy merre mentek, és megállítani őket, mielőtt gyilkolni kezdenének. Parancsba kaptuk, hogy kivételesen erőszak nélkül próbáljuk feltérképezni a vidéket és az embereket. Ezt a kettőt is csak azért küldték, hogy ránk figyeljenek, legalábbis eddig azt hittem. Viszont most már kezdek kételkedni benne. – Éppen az utolsó simításokat végezte Golau nyeregszíjain, jól meghúzta őket, majd, miután megbizonyosodott róla, hogy nem fog kioldódni, tett egy lépést hátra és felnézett hátasa szemébe. – Láttam egy kisebb falvat még akkor, amikor jöttünk le a hegyről, maximum egy napi járóföldre innen délkeletre. Másik települést nem vettem észre, de nem hiszem, hogy elvétettem volna.
- Én se hiszem. Akkor akár indulhatnánk is – mondta Golau, majd egy perccel később már a levegőt hasította.

Előző oldal Kergemarha