Aki máglyára született

Fantasy / Novellák (1069 katt) Szén
  2013.02.10.

Több emlék, tapasztalat és élmény lassan fakuló foszlánya zsong fejemben, mint a legtöbbeknek ezen a világon. Többet éltem... többet haltam, nevettem és szenvedtem már, mint mások. Nem vagyok egyszerű ember. Legalábbis a szó köztudatban élő jelentése szerint nem. Mert én emlékszem. Mert nekem még most, emberöltők múltával is fájnak a régi sebek, mert én sokkal jobban tudom, milyen gyarló is az ember. Hogy mennyire rettegi az ismeretlent, s hogy ha az mégis befurakszik kicsiny világába, tűzzel és vassal próbálja kiirtani onnét. A tűzre is emlékszem.

Senki nem kért rá, most mégis mesélni fogok egy történetet. Régi időkről, mérhetetlen félelmekről s egy ártatlanról, aki a rettegést uszítók s a hiszékenyek áldozatává lett. A neve Esther Wells volt.

A történet... nem is, inkább a mese. Igen, nevezzük inkább mesének, mert nekem is könnyebb úgy tennem, mintha az egész csak a nyughatatlan képzelet szülötte volna. Tanulságot rejtő kis fantáziadarab, mit ágy mellett görnyedve mesél szülője égetnivaló gyerekének, hátha fejébe tudja verni így a jónak s a rossznak törékeny határait, hátha megértetheti vele, hogy tökéletesnek senki nem születik, de törekednünk kell az azzá válásra. Mert ha nem, magunk leszünk hát saját szörnyetegeink.

Fölösleges volna most elmesélnem mindent az elejétől. Ferdít ugyan a történelem, de aki figyel, kihámozhat belőle szemernyi igazságot, s ennyi éppen elég az én mesém hátteréül. Ha nem baj, én most inkább a közepébe vágok.




Esther tágra nyitott szemekkel bámulta a kis tisztást, barackszín ajkai hitetlenkedéstől s meglepetéstől nyíltak apró résre. Nem mert pislogni, féltette az elébe táruló illékony jelenést. Csak nézte a remegő éteren keresztül átszűrődő halovány árnyakat, az üvegesen áttetsző, néha már semmibe vesző piheszárnyak mozdulatait. A túlvilági alakokat, kik szemmel láthatólag tudomást sem vettek a lányról.

Nem volt képes megjegyezni vonásaikat. Mintha fodrozódó tükörvíz választotta volna el őt s a másvilági lényeket, úgy olvadtak egymássá, majd bontakoztak ki újra az apró részletek.
Gyönyörű. Ez az egyetlen szócska fogalmazódott meg a bakfis fejében. Lassan, reszketőn emelte tenyerét arca elé, nehogy kiszökhessék ajkain egy apró sóhaj, egy visszafojtani próbált hangocska.

Már égett a szeme. Erővel kellett nyitva tartania, könnyek sós vize gyűlt a vöröses pillák között. De nézni akarta, nézni, amíg csak teheti. Útjára indult s végigfutott szeplőfoltos arcocskáján egy kövér csepp, fényes ösvényt hagyva nyomában a világos bőrön.

Nem bírta tovább. Egy pillanatra zártak csak össze a szemhéjak, másodperc töredéke alatt vált semmivé a fénylő lidérckép. Nem voltak már sehol. Sehol a fény, sehol a puha madártollak, sehol az éteri messzeségekből átszüremlő hangfoszlányok. Esther álldogált már egyedül a tisztás peremén, szájára tapasztott kézzel és értetlenül kavargó gondolatokkal. Mellette apró, fonott kosár hevert a földön, benne friss növények zöld levelei kis csokrokban, fehér madzaggal kötve bokrétába. A természet gyógyerejű ajándékai, medicinái sokféle kórságnak és nyavalyának, ha értő kéz szakítja le őket.

Még állt ott pár néma pillanatig, még reménykedett benne, hogy visszatér a csodálatos jelenés. De nem történt semmi. Nem volt körötte semmi misztikus, semmi nem evilági, csupán a vén tölgyerdő s annak ismerős neszei.

Hirtelen új érzés tört rá. Valami sokkal rosszabb, valami sokkal ijesztőbb. Nem volt már előtte a kép, nem delejezte már gondolatait... Egyszerre csak megrettent attól, amit látott. Túlságosan furcsa volt, túlságosan idegen. Normális ember nem hiheti azt, hogy ez való volt, nem volna szabad hát neki sem. De mégis... Megkompolyodott netán? Rossz holddal feküdt előző este s most ezért a bolond látomás? Nem való dolog olyat látni, ami nincs is ott, biztosan rosszat hoz az ilyen.

Fölocsúdva szájáról homlokára kapta tenyerét. Lázat kapott volna a hideg dézsavíztől? Nem, az nem lehet, már rég kicsípte volna úgy a lúdbőr.

Hirtelen fordult sarkon, lába mellett kiborult a kosárka. Nem törődött vele, egészen el is felejtette már a növénygyűjtést. Anyjától majd kap érte a fejére, de ez a gond most teljesen jelentéktelennek tűnt Esther szemében.

- Mi lelt megint, Esther? Napok óta alig hallom a szavad. Nem vagy beteg ugye? Megmondtam én, hogy ne járkálj azzal a Conway lánnyal. Nem vigyáznak arra, állandóan prüszköl. Rád ragasztotta, mi?

Anyja hangja megállás nélkül duruzsolt alapzajt az estebédhez. Krumplileves gőzölgött tálkában a fehér abrosszal terített konyhaasztalon. Esthernek nem volt étvágya, hiába volt vasárnap s eképp sokkal gazdagabb az étek, mint más napokon. Alig hallotta meg a sorjázó kérdéseket, néha felelt csupán vagy biccentett aprót réveteg tekintettel. Túlságosan el volt most foglalva saját bajával.

A lelkészhez kellett volna mennie... már az első vízió, de legkésőbb az első lidérces álom után. Ez már nem természetes, valami nagy baj van mostanság a fejével. Az is megfordult már szerencsétlen lány gondolatai között, hogy az ördög szállta meg. Persze ezt az oktalanságot hamar elvetette, elvégre sosem akart ő rosszat senkinek, a pokolfajzatoknak pedig ez a legfontosabb ismérve. Az egész falu a megmondhatója, hogy soha egyetlen mezei szöcskének nem ártott. Mindig csak segített, ha kérték, erre vitte rá a természete. Még a herbáriákat is kitanulta, mert jó esze volt hozzá, és mert tudta, hogy ezzel majd hasznára válhat a közösségnek. De ha nem az ördög, akkor mi lelhette?

Nem akart gondolni rá, de előző este megint olyan boszorkányosat álmodott. Tán csak a fáradtság. Aludnia kéne megint, de nem megy. Öt napja már, hogy rátört ez a baj, s azóta kiveti magából a dunyhával rakott ágy. Végül arra jutott, hogy beszélnie kell valakivel, különben bizonyosan megtébolyodik.

Anyja elé nem mert volna állni kényes ügyével. Attól tartott, nem kapna mást, csak pár okító nyaklevest, hogy elfelejtse ezeket a gyerekes bolondságokat. Ha kitudódna a faluban, hogy ilyen esztelenségeken jár a feje, biztosan megszólnák miatta mindkettejüket. De ki ne nézné bolondnak? Pár perc méla kanalazgatás után aztán mégis eszébe ötlött valami.

- Megürül lassan a hordó. Lemegyek a patakra vízért.
Tányérjába ejtette a kanalat s felállt a nyikorgó konyhaszékről. Nem várt helyeslést. Anyja utasító hangja az ajtófélfáig követte.
- Aztán itthon ne felejtsd megint a vödröt! És vegyél kendőt, meg ne fázz jobban! Tegnap reggel már deres volt a fűzfa!

A mondat végét már nem is hallotta, úgy fordult ki a házból, mintha csak tűzzel kergették volna. Szaporán szedte lábait, szürke szoknyája vadul úgy lobogott utána az esti levegőben. Dehogy hozott ő vödröt vagy kendőt... nem volt neki arra ideje.



Fertály órával később már másodmagával törte az ösvényt a múltkori tisztás felé. Jane Arlent húzta maga után kezénél fogva, az egyetlent talán, kinek be merte vallani a baját. De először el akarta vinni oda... hátha megint ott lesznek és hátha Jane is megláthatja őket. Akkor meg lehetne mondani otthon is, mert Jane rendes lány. Ezt mindenki tudja, neki az anyja is elhinné. Akkor pedig már nem volna gond, nem kellene attól félnie, hogy ferde szemmel nézik azontúl.

Barna kiscsizmája alatt újra és újra megroppantak a vén tölgyek levetett ágai, saját és barátjának ritmikus zihálása adott ütemet a menethez. Nem volt közel az úti cél s megnehezítette a dolgot Jane kezdeti ellenkezése is. Jó barát volt s végül beadta a derekát, látva Esther kétségbeesett pillantását.

- Már mindjárt ott vagyunk. Csak át kell menni a rönkhídon és onnan még párszáz lépés.

Próbálta elhitetni magával, hogy hangja csak saját fejében hangzik olyan szörnyű reszketegnek, s hogy arcán nem látni, mennyire zaklatott. Pedig hidegtől megsápadt ajkai önkéntelenül is lebiggyedtek, bőre fehérebb volt, mint a meszelt fal. Minden apró mozdulatából ordított a bizonytalanság.

- Bolond vagyok, hogy ilyenkor az erdőben bolyongok veled. Mondd már, mi bajod?

Jane hangja idegesebb volt a megszokottnál. Persze érthető, nem túl nyugtató dolog ilyenkor tévelyegni a fák között. Ijesztően hosszúra nyúlnak alkonyatkor az árnyak, az ágak sötét vetülései, mintha göcsörtös, karmolászó ujjak volnának a szélben. Vadak járják a vidéket. Az öreg Higgins állítólag farkast lőtt a múlt héten, nem is olyan messzire innét. Hideg is van már napszállta után, lassan beköszönt majd a tél, s úgy tartják a bölcsek, hogy jóval keményebb lesz, mint az utóbbi években. Jane tehát joggal volt morcos és kétkedő, főként, hogy sosem látta még barátját ennyire zavartnak. De mint mindmáig minden korabeli lányban, benne is több volt a kíváncsiság, mint a józan ész. Túlságosan bátrak a tizenévesek és túlságosan meggondolatlanok.

- Nem mondhatom... csak gyere.

Egyre izgatottabbnak hatott Esther hangja is, ahogyan belevegyült a szél rezgette levelek susogó zörejébe. És hirtelen ott voltak. Ott álltak a tisztás peremén és már nem szorították egymás kezét. Esther kicsivel előrébb lépdelt, mutatóujjával intette csöndre a másikat, mert már látta az arcán, hogy megint kérdezni akar. Jane számon kérőn, kissé haragosan pillantott rá. Finoman metszett, gesztenyebarna szemöldökei összeugrottak, megráncolták magas homlokát. Nem látta értelmét annak, hogy a másik ilyen órán idecitálta, ahogy az is, hogy még mindig nem volt hajlandó megvallani a baját. Csípőre tette kezeit, úgy dörrent a másikra pirítón.
- Most már mondhatod.
- Mindjárt.

Eshter hangja suttogássá fakult. A tisztás közepe felé meredt, zöldes szemei mély tavakká nyíltak arcában. Úgy állt ott, mint akit kőből faragtak ki, s még véletlenül sem mozdította volna arrébb pillantását. Már nem is beszélt. Nem csinált semmi mást, csak állt ott, és nézett a nagy semmibe.

Jane ezt nem tudhatta, de tekintete túlhatolt az általa érzékelt ürességen. Szárnyakat látott. Ezek most másmilyenek voltak, mint legutóbb. Hatalmasak, sötétek, mintha csak óriásra nőtt bőregerek röpködtek volna tejüveg mögött. És látott szarvakat... te jó ég, milyen szörnyűséges, milyen rémisztő lények rajzolódtak ki előtte, tagjaikkal újra és újra homályba veszőn. Néha mintha a szemüket is megvillanni látta volna... úgy fénylettek, mint az éjszakában cikázó szentjánosbogarak, de még véletlenül sem tekintettek a lányra. Viszont beszéltek. Furcsa zörej hallatszott csupán, egyetlen szavát sem érthette a bakfis. Mégis... hiába volt olyan rémséges a látvány, az ő pillantását delejkőként vonzotta. Nem bírt elszakadni tőle.

- Ne csináld már ezt! Megijesztesz!

Jane hangja keserves élességgel vágott az erdei csöndbe. Valahol a közelben fölrebbent egy riadt madár. A gesztenyebarna lánykán látni lehetett, hogy nyomban elsírja magát. Arca egészen kipirult már, ujjai idegesen markolták köténykéjét.

- Esther!

Legördült arcán az első, rémült könnycsepp, kezdett elhatalmasodni rajta a pánik. El sem tudta képzelni, hogy mi lelte a másikat, talán nem is akarta. Elébe lépett, kicsit lehajolt az alacsonyabb teremtéshez... az pedig egyenesen keresztülnézett rajta. És volt valami a szemében... valami nem evilági, valami, ami biztosan nem volt helyénvaló. Valami, amitől Jane hátán a hideg futkározott. Újra megfogta a megigézett lányka meleg kezét. Semmi... Hirtelen hangokat hallott. Irtózatos suttogást, nyögéseket, pokoli zajokat. Hátra kapta pillantását, ujjai még mindig a másik tenyerét markolták.

És akkor meglátta őket. Csak egyetlen pillanatra, mielőtt elengedte volna a tisztánlátó kézfejét s szemei előtt megszűnt volna létezni a démoni alakok képe. Számára ez is jóval több volt, mint elég.

A következő szekundumban már rohant. Kétségbeesetten, zihálva s fuldokolva a félelemtől, újra, újra felbucskázva, elvágódva egy kiálló gyökérben. Két copfba font haját megzilálták az arcába csapó levelek, vasárnapi ruháját összeszaggatták a cserjék kegyetlen ágbogai. Térdét is csúnyán felhorzsolta, de nem érdekelte. Csak futni akart... csak hazaérni... csak el innen.

Lassanként Esther előtt is szétfoszlott a vízió. Fogalma sem volt, hogy mennyi ideig állhatott itt moccanatlan, mégis olyan nyugodt volt most, mit hosszú napok óta egyszer sem. Most már nem esett kétségbe. Elvégre az egész annyira valós volt, hogy mindkettejüknek látnia kellett. Jane pedig majd elmondja mindenkinek, ő majd igazolja, hogy Esther nem vesztette el a józan eszét.

Körülnézett. Sehol sem látta a másik lányt.

- Jane!

Körbe járkált, a másik nevét kiáltozva, szólongatva próbálta előkeríteni őt. Semmi haszna nem volt a kétségbeesett kutatásnak, Jane egyszerűen kámforrá vált. De mikor mehetett el? Csak nem tévedt el az erdőben? Nem, azt biztosan nem, elvégre ismeri ő is. Ide szoktak kijárni a bátyjával gombát szedni, mikor tavasszal leszakad az ég. De akkor meg miért hagyta őt egyedül?

Haza kell mennie de gyorsan, s szólnia kell a felnőtteknek. Ha elveszejtette magát szerencsétlen lány, majd együtt megkeresik.

Sietve indult meg, saját dolgát szinte el is felejtvén a nagy aggodalomban.

Szerette Janet. Kiskoruk óta ismerték már egymást, együtt járták a vasárnapi iskolát és együtt bolondoztak, járták a környéket, mióta csak világukat tudták. Egymással beszélték meg mindig, ha az egyik fiú cinkosul nézett rájuk, ha baj volt otthon a háznál, ha valaminek örült a szívük. Nem viselte volna hát el, ha miatta kerül bajba a barát.

Már majdnem a házuk mellett futó ösvényre tért, látta is az ablakukon kiszűrődő, messzi lámpafényt. Anyja még nem feküdt le, bizonyára rá várt. Mennyire mérges lesz, amiért hazudott neki a vízről... és biztosan meg is fázott a kendő nélkül. Holnapra köhögni is fog, akkor meg legalább három hét szobafogság lesz a jussa.

Hangokat hallott az ösvényről. Fáklyafények közeli bolyongása homályosította el a távoli lámpafényt. Sokan voltak, hangosan kiáltozva jöttek. Eleinte nem is értette, mit mondanak, közelebb és közelebb lépdelt hozzájuk a cserjésen át. Azt remélte, majd segítenek megkeríteni Jane-t. Mekkorát, de mekkorát tévedett...

Már alig pár méternyire volt az úttól, mégis fák sűrűje takarta a falusiak vérben forgó pillantásai elől. Nem láthatta őket a lány sem, szavukat viszont már tisztán hallotta. Dühösek voltak valakire. Nagyon, de nagyon dühösek.

- Látod, Barnwen, megmondtam én, de már évekkel ezelőtt. Rossz van abban a kölökben, nem hiába olyan veres a haja, mint a pokol tüze. Attól olyan az, nem a véletlenség műve.

Ismerte ezt a hangot. A szatócsé volt, két napnak előtte még tőle vette a friss almákat. Mindig kedves volt vele, mosolyogva mérte az árut. Néha még egy cukorkát is kapott tőle ajándékba, vagy egy szál virágot, hogy vigye haza szüléjének.

Egy második hang zúgott a morajba hangosan. A Wrightonék kocsisa volt. Harcsabajszú öregúr, akit állandón követett az ecetes vörösbor illata.

- Aztá' te még nem is láttad azt a szerencsétlen Arlen lányt. Úgy zokogott, alig lehetett megérteni a beszédit. Luciferről hadovált, aszonta, elvitte hozzá a másik. Megátkozta az a striga, bizony mondom én neked.

Most egy nő sipított az elhatalmasodó zűrzavarba. Már nem lehetett fölismerni minden hangot. Túl sokan voltak és egymásba futottak a szavak. Esthernek mégis sikerült elkapnia pár fájó mondatot a sokból. Kezdte igazán megérteni, mi folyik itt. Halkan lapult egy fa mögé. Most már nem akarta, hogy észrevegyék.

- Tudtam ám én is! Rossz napon is született, emlékszem én rá. Még a hold sem volt az égen, mert nem mert előgyünni.
- Az ilyenek minden szeplőjüket egy elátkozott jólélekért kapják ám!
- Látni lehetett a szemiben, hogy mindig csak a rosszat akarja. Túl rafinált volt már az oskolában is. Meg hamis. Az is vót!
- Szerencsétlen Arlen lyány... Már beteg is. Rossznyavalyát küldött rá másik, mert kileste a titkát.
- Összeszűrte a levet az ördöggel! Sátán hetérájának nem való, csak a máglya!
- Úgy van! Meg kell azt fogni, rosszat hoz az egész falura, ha megmarad.
- Még a végén bosszúból megdögleszti mind a jószágot, vagy elsorvasztja a vetést. Most már nem lehet azt hagyni.

Lassan elhalkult a tömeg moraja, tovább imbolyogtak a fáklyafények. Szépen sorban meneteltek az ő házuk felé, vörösarany ösvényt rajzolva az éjszaka sötétjébe. Esther már nem is nézte. A fa tövében kuporgott, szürke szoknyáját mocskolta feketére az erdei föld. Sírt. Eleinte csak csöndesen, nem mert volna hangot adni. Ha meglátják, érte jönnek. Akkor elviszik és elcitálják a templomba, hogy megmondják róla, hogy boszorkány. Nem volt még ilyen náluk, de a szomszéd megyében egyszer megfogtak ezért valakit. És azt a lányt beleveszejtették a folyóba.

Megrettenve tántorodott fel a gondolatra, lábai úgy remegtek, mintha télidőben szaladgált volna egy szál hálóingben. Rémülten pillantott újra a házuk felé, a fénykígyó már csaknem elérte az udvar kapuját. Arca égett és vörösen izzott a sírástól. A sós könnyek már marták a szemeit.

Egy dolog foglalkoztatta most igazán, mi nem hagyhatott megnyugvást neki egy pillanatra sem. Nem mintha lehetséges lett volna ilyen helyzetben nyugalmat lelnie. Legnagyobb félelme vízhangzott fejében, szomorúan és ríkatón. Egy egyszerű, rövidke kérdés volt csupán: Mi lesz most az anyjával?

Ott találja majd a csőcselék, s ha nem segíti őket, akkor talán bántani fogják. De szüléje úgysem fog mondani egyetlen szót sem, nem is tudna rosszat szólni a saját lányáról. Nem fogja azt mondani, hogy ártó lélek! Hiszen ő nem boszorkány! Legalábbis eddig nem volt az... s ha most mégis azzá lett? Akkor sem tett semmi rosszat. Nem cimborált a sátán kutyáival és nem küldött ő senkire rontást.

Félreértés az egész, tisztázni kell csupán. De nem mert volna visszamenni a városba. Túlságosan megijesztették a dühös, mocskolódó szavak, s hogy olyan emberektől kellett hallania őket, akikről nem volt életében egyetlen rossz gondolata sem. Gyűlölték őt... mindannyian. Még Anthony is ott volt, a kovács fia, akivel annyiszor játszottak együtt kiskorukban a malom melletti kukoricamezőben. És most máglyára küldte volna.

Nem. Mennie kellett, de haza többé nem lehetett.

Tántorogva kezdett hátrálni, de elakadt a sarka s hátrabucskázott. Feje nagyot koppant egy fa törzsén. Újra fölkecmergett. Alig látott a szemébe gyűlt könnyek függönyétől, de tudta, hogy nem maradhat itt. Nem találják majd a házban, úgy pedig a környékén fogják keresni.

Botladozón, levegőt alig kapva törte magát visszafelé, az erdő sűrűjébe. Veszélyes egy fiatal lánynak éjjel a vadon, tudta ő... de most a falu sokkal veszélyesebb volt. Sírva átkozta a gyönyörű jelenéseket, akik ilyen hamar s ennyire könnyen tönkretették az életét. De most már legalább tudta, hogy nem csak álmodta őket. Talán magukkal vihetnék... talán segíthetnek, ha nagyon kéri. Ha látnák... ha tudnának róla egyáltalán.



Egy hét telt már el a fáklyásmenet óta, de a boszorkányt még mindig nem lelték a faluban. Minden nap küldött ki keresőket a tiszteletes. El kellett kapni azt a tisztátalant, különben a falu látta volna kárát. Bizony, beszennyeződnek az úr szemében, ha megtorlatlanul hagynak egy ilyen szörnyűséges dolgot. Még hogy a poklok szajhája éljen közöttük... átokkal vannak sújtva mind, ha el nem kapják hamar. Kérdezték az Arlen lányt is, kérdezték a striga anyját is, de mind a kettő csak bőgni tudott, mint valami tetves viharfelhő. Azokkal nem mentek semmire, meg hát nem is lett volna hívő emberhez méltó dolog bántani őket. Azokról köztudott volt, hogy jóravaló fehérnépek, megbüntetni nem az ártatlant kell, hanem a bűnöst.

De az a bizonyos bűnös nagyon jól rejtőzött az iszonyatos este óta, orrát is alig merte kidugni búvóhelyéről. Egy elhagyatott erdei kápolnában húzta meg magát, közel a szomszédos városkához. Oda még kimerészkedett párszor, mert rávitte az éhség. Inni még csak tudott a közeli csermelyből, de nem tanították őt soha halat fogni vagy vadászni, máshoz meg nemigen juthatott a tölgyerdőben. Kimerészkedett hát alkonyat után, s a városszéli házak kiskertjeiből csent őszi almát a fákról, vagy szőlőfürtöt egy-egy lugas árnyékából. Szégyellte magát. Sosem lopott annak előtte, el is verték volna, ha valaha ilyenre adja a fejét. Dehogy adta volna ő ilyenre... s most mégis muszáj volt. Az életösztön nem engedte éhen halni.

Ruhája szakadt volt és mocskos, ugyan azt viselte, mint azon a bizonyos estén. Minden este sírt és vacogott, meztelen lábai néha már egészen elkékültek az éjjeli hidegben. Még akkor, menekülés közben hagyta el az egyik csizmáját, mikor véletlen belegázolt a patakba. A másikat levette nappalra, s két éjjellel ezelőtt már nem találta meg ott, ahova tenni szokta. Talán valami állat vitte el, talán csak a felszökő láztól nem volt képes tisztán gondolkodni s rájönni, hova is kavarta el.

Mert rázta már a libabőr, kiverte a hideg verejték is. Egyre csak romlott az egészsége, fájdalmasba fordult csakhamar a köhögés is. Elviszi a nyavalya, ha nem keres magának egy rendes helyet és meleg ruhákat, ez egyértelmű volt.

El kellene mennie, tudta jól. Messzire, egy új városba vagy faluba és találni valami tisztességes munkát. Meglelné a helyét, mert van elég sütnivalója és a keze is ügyes. Ért a növényekhez is, füvesasszonyra meg mindenhol szükség van. De nem vitte rá a lélek, hogy távozzon. Még nem. Volt egy dolog, mi ne hagyta nyugton a lelkét, ami újra és újra visszaköszönt lázálmaiban is.

Mi lehet anyjával? Kalodába csukták? Megverték? Őt is rossz léleknek kiáltották? Azt nem bírná elviselni. Meg kell még néznie, hogy jól van-e. Tudnia kell, csak akkor lesz képes majd nyugodt szívvel itt hagyni.



A hetedik nap alkonyán határozta el magát végleg. Összehúzta magán a vékony, nappali köpenyt és véresre sebzett talpain indult visszafelé az úton. Fától fáig imbolygott a láz fájó révületében. Perceknek tűnt csupán az út. Elindult, lehunyta a szemét, s már ott is állt az otthonig vezető ösvényen. Megállj nélkül botorkált a nyílt úton, hallása távoli morajjá tompult, szemeire mintha opálos függönyt vontak volna. Hunyorgón, fáradtan meredt az ismerős kis vályogházra. Égett náluk a pilács, bent mintha mozogtak volna az árnyak. Otthon van tehát az anyja? Akkor jó... csak elbúcsúzik tőle. Meg fogja érteni, hogy nem maradhat. Ad majd neki meleg ruhát és elereszti... talán vele is jön majd. Biztosan vele jön...

Nem állította meg senki. Biztosan aludt már az egész falu. Megnyugodtak a hirtelen riadalom után s most már nem is törődnek vele. Addig, amíg meg nem látják... nem szabadott meglátniuk.

Szinte beesett az ajtón. Kevésen múlt, hogy tenyerét megtámaszthatta a falon s nem bukott rögvest a padlóra. Nem is gondolt most puha ágyára, a tollas dunyhára... egyszerűen nem szabadott.

- Esther! Te jó ég, Esther!

Hisztérikusan, könnyesen remegett föl az ismerős hang, a bakfis kavargó tekintete előtt rögtön megjelent az anyai arc. Te jó ég, hogy mennyire hiányzott neki! Nem volt még olyan világ életében, hogy ne látta volna egy egész napon át, s most több mint egy hétig volt távol. Ha nem zavarja meg eszét a betegség, észrevette volna anyja szemében a féltő aggodalmat is. Most csak érezte.

Nem is sejtette, hogy milyen siralmasan néz ki. Ha így lett volna, minden bizonnyal rémesen elszégyelli magát. Arcocskájának fehér bőre csupa mocsok és karcolás volt, vörös haja gubancos boglyaként kavargott körülötte. Kevés idő telt csak el ugyan, de máris látható volt rajta a koplalás. Arca is beesett, szemeinek színe megfakult, alattuk sötét karikák húzódtak baljóslatún. Minden ízében remegett, a tekintete vöröslött a folytonos sírástól.

- Mennem kell, mert elvisznek. Ve.. velem jössz, ugye? Most... gyorsan. Hallottam őket, tűzbe akarnak vetni... nem... ugye téged nem bántottak? El kell menni... me-messzire kell...

Már nem voltak könnyei, csak hangja reszketett úgy, mint a zokogóknak szokott. Könyörgőn csuklott meg újra és újra, zavarosan, szinte értelmezhetetlen őskáoszban rebegett bármit, mi csak láz lepte elméjében felderengett. Az anyai kéz csitítón simított homlokra.

- Persze madárkám. Csak gyere még, gyere be ide egy pillanatra s ülj le! Se perc és összepakolom az útravalót meg a pénzt. Az kelleni fog...

Támogatva, óvón vezette be a konyhába, majd tovább. Furcsának kellett volna lennie, de Esther már olyan keveset fogott fel a külvilágból s olyannyira bízott szüléjében, hogy semmit nem talált annak.

Lehunyta a szemét egy pillanatra. Csupán egyre, mikor legközelebb kinyitotta, már mégis sötétben volt. A szagokról ismerte csak meg saját kamrájukat. Nem értette, mi történik. Az ajtóhoz botorkált, közben véletlen levert a polcról pár üvegnyi barackbefőttet. Az üvegek bántó csörömpöléssel törtek szilánkokra a kemény kőpadlón, egy éles darabka a lány meztelen talpába szaladt. Nem törődött vele. Csaknem elérte az ajtót.

Remegőn nyomta le a kilincset, egész gyönge testében a fának feszült. Semmi... Kulcsra volt zárva. Kétségbeesett. Öklével ütötte, rekedt, elhaló hangján kiáltozott, hívta anyját, kérlelte, panaszosan szólongatta. Mindhiába. A csendesség felelt csak neki... kevéssel később pedig a dühös embermoraj.

Feje egyre tisztult, lassan felfogta a körülötte zajló történéseket. Nem akarta elhinni mégsem. Hátát vetve a könyörtelenül mozdulatlan ajtó fájának csúszott ülésbe, s azontúl nem szólt már egyetlen szót sem.

Nem szólt, nem sikoltott s nem nyögött föl fájdalmában, mikor a falubeliek megérkeztek s kirángatták a házból. Nem nézett a szemükbe s csupán akkor emelte föl fejét, mikor anyját próbálta keresni. Ő nem volt ott, pedig Esther szerette volna, még akkor is, még úgy is, hogy kiadta őt. Mégiscsak az anyja volt... aki szerette. Ugye szerette?

Jane sem volt közöttük, legalábbis nem az első sorokban. Csak az ordítozó, győzedelmes és dühös csőcselék tömegét látta. Ilyen sokan laknának ebben az apró faluban?

Csuklójánál fogva cibálták, többen arcul ütötték, páran belé is rúgtak. A legtöbbet ismerte. Végigvitték az egész falun, kurjongatva, mocskos és szörnyűséges dolgokat kárálva ünnepelték hihetetlen győzelmüket. Mégis voltak, akik hiányoztak a mulatók köréből. Az ablakokban látott pár felderengő arcot, szánalommal és szégyennel voltak átitatva. Talán ők nem hiszik azt róla...

A falu főterén lelökték a porba. Kérdezgették, faggatták, rángatták és bántották is. Mégsem szólt semmit. Csak lehorgasztotta a fejét s üres tekintettel bámulta a mocskos kövezetet. Kicsivel később abba verték bele a homlokát.

A tárgyalását a templomban tartották, a hurcoltatás másnapján. Roskadásig voltak a székek, ilyen szenzációt még nem látott ez a kicsiny falu. Igazi boszorkányt fogtak náluk, aki most megkapja, amit érdemel. Te jó ég, de hiszen ők ismerik ezt a kis vöröst. Ez a Wells asszony gyereke... ki gondolta volna.

Sosem pásztázta még Esthert ennyi tekintet, szinte már meggyúlni érezte tőlük a bőrét. Az egész épület zsongott a hitetlenkedő, máshol gyűlölködő sutyorgástól, ujjak lendültek magasba s mutattak rá, undorodó pillantásokat kapott el akaratlan. Pedig mit tett ő?

Hamarosan lerángatták róla a ruhát s közszemlére tették pőre alakját. Sebek borították a bőrét. Lila foltok és vörös horzsolások éktelenkedtek rajta mindenütt. Még megfürödni sem hagyták... most talán csakugyan boszorkánynak nézhetett ki.

A lelkész tudálékos bólogatással vizslatta szeplős hátát, az anyajegyet bal vádliján, majd kijelentette, hogy bizony meglelte a sátán bélyegeit. Amúgy is, a lány nyelvét elvitte az ördög, mert hagyta magát elfogatni az isteni igazságszolgáltatás által. Nincsen itt kétség, ártó bestia ez a céda, kénköves rémlények irtózatos ágyasa. Gyenge lélek, aki magába engedte a gonoszt, vagy talán már azzal együtt született. Az ítélet perceken belül meghozásra került... a tisztátalant csak a tűz válthatja meg.

Esther egyetlen szóval sem tiltakozott.



Másnapra a falunép takaros kis máglyát hordott össze a tér közepén. A fából és szénából alkotott halomból egy cölöp állt ki, hozzá durva kenderkötéllel béklyózták a boszorka háta mögé fogott csuklóit. Fekete ruhát húztak rá, rongyosat és tépettet, olyan sötétet, mint a striga férges lelke. Hiszen nem is való másmilyen hozzá!

Majd' az egész lakosság összegyűlt a rögtönzött gyilokszínház hírére. Néhányan már alig bírtak magukkal az izgalomtól, szüntelen kurjongattak, siettették a dicső eseményt.

- Tüzet neki! Mire várunk?!
- Hóhér, füstölj alá!
- Vesszen a rosszlélek!

Esther most sem nézett rájuk. Nem tudott volna. Szeme sarkából látta csupán, ahogy a szintén hollószínbe öltözött halálhozó megjelenik a fáklyával. Keserű gondolatok kavarogtak a fejében, annyira beléjük révedt, hogy szinte nem is vette észre, mikor a csuklyás a máglyára dobta a gyilkos lángot. A rakás olyan könnyen vetett lobbot, mintha csak száraz falevelekből hordták volna össze egy rekkenő nap hevén. Szikrák röppentek fel, félig szárított fa pattogott. A teret elöntötte a füstszag.

Esther alakokat látott a lángokban. Fényeseket és csodálatosakat. Túlvilágiak voltak, tisztán érezhető volt. Most már vonásaikat is képes volt kivenni... szemük színét, szemöldökük lejtését s pontosan értette a hangjukat is. Sokan voltak, százszor is többen, mint azt gondolta volna. Előtte voltak és mégis annyira messze... egy egészen más világban.

Kapukat látott... és akkor emlékezni kezdett. Életekre, amelyek elmúltak már rég, mégis az övéi voltak.

Pár pillanat kellett csupán s a narancsvörösben táncoló nyelvek olyan magasra csapta, hogy hevük máris perzselni kezdte a lány arcát. Pár másodpercbe telt csupán, hogy lángra kapjon a fekete vászonszoknya is. Még vagy tízbe, hogy fölhangozzon az első sikoly. Legalább egy perc volt, mire az utolsó is elhalt.



Itt ér hát véget a mesém, s itt kezdődik el Esther igazi története. Az én történetem.

Talán egyszerűbben érthető, ha így fogalmazok: annak a lánynak a története, aki valaha voltam. Mert bizony, én voltam Esther Wells, és én voltam még megannyi másik élet is, ki a világ mocskában taposott az évek százai során. Nem egyszer voltam üldözött, de nem lettem soha többé megégetett. Azt nem hagytam. Persze segített a civilizált idők eljövetele is, mikor a boszorkányüldözések kifutottak addigi divatjukból.

Mesélhetnék még másról is, bemutathatnám ezer és egy saját példán a halandók világának szennyességét, de erre a célra talán ennyi is megfelelt. Persze egy történet nem adja vissza a félelmet... a csalódottságot... a lángokba mart fájdalmat. Azok az enyémek maradnak s megannyi szerencsétlenül járt sorstársamé, kik áldozatává váltak az értelmetlen csordaszellemnek, csak mert többet tudtak másoknál.

Hogy ki vagyok most? Ha ez megválaszol bármi kérdést, a nevem jelenleg Lauren Williams. Egy egyszerű tisztán látó, kinek megvan az a furcsa szokása, hogy minden egyes év ugyan azon napján egy szál margarétát hagy Earl Soham főterén.

Előző oldal Szén
Vélemények a műről (eddig 1 db)