Az áldozat

Fantasy / Novellák (1102 katt) Raven
  2012.12.27.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.

Valami mozdult a sötétben, ropogott az avar. Halk, kutyákéhoz hasonlatos morgásszerű hangot hallatott, hörgött és nyáladzott, ahogy prédáját leste.

A drideni még várt, a másikkal ellentétben oly mozdulatlanul, akár a hold sápadt sarlója a feje felett. Még a lélegzetét is visszatartotta, hiszen a hűvös éjszakában a kifújt levegő fehér pászmái elárulhatták volna hollétét. Remélte, hogy talán nem lesz szükséges harcba bocsátkoznia vele. Hátha elmegy, hiszen a fatörzs jól eltakarta őt amaz szeme elől. Kizárt, hogy észrevegye, főként a sötét éjszakában, mivel napfényben sem láttak jól. Azonban tudta, ha harcba keveredik vele, legyen bármilyen gyors, és kíméletlenül pontos is, a közelben bóklászó társai bizonyosan meghallják, és mind a nyomába erednek. Néhánnyal gond nélkül elbánik, ha kell, de egy egész falkányival aligha. Ezúttal célravezetőbb volt hát nyugton maradni. Lapulnia kell, míg amaz eltámolyog mindössze karnyújtásnyira tőle, és biztos távolság nem lesz kettejük között. Akkor majd lopva továbbindulhat.

Az árny azonban idegőrlő lassúsággal mozgott. Bizonyára a nyomát kereste, hiszen jó rég nem juthatott élő hús okozta élvezethez sárgás fogai közt. A drideni Hollónak azonban esze ágában sem volt az étkeként végezni. A lény léptei komótosan távolodtak a recsegő avarban. A férfi kockáztatott, óvatosan kilesett a rejteke mögül. Az életre keltett holt imbolyogva, bizonytalanul lépkedett, fejét ide-oda forgatta. Mindeközben szájából patakzott nyúlós nyála, majd végigfolyt rászáradt vértől vöröslő, szakadozott tunikáján. Élettelen, kék szemei hidegen csillogtak a hold sápatag fényében. A levegőbe szimatolt.

A drideni visszahúzódott a fedezékébe, és hüvelyében pihenő bal oldali kardjának markolatára fonódtak ujjai. Erre nem is gondolt. Azt már megtapasztalta, hogy a visszatértek látása csapnivaló, különösen sötétben, hallásuk viszont annál jobb. Azonban eddig a pillanatig nem is sejtette, hogy a szaglásuk is elvezetheti őket hozzá. Persze gondolhatott volna erre, hiszen ezek is csak ragadozók, ha kellett dögevők, csakúgy, mint az arduleni fehér farkasok. Márpedig azokat remek szimattal áldotta meg teremtőjük, Laenia. A kihunyt, ahogy errefelé, Mul Neralban, Holdszigeten nevezték a fajtáját, elégedett vinnyogásszerű hangot hallatott.

- Narev verné meg! - gondolta csalódottan a fekete hajú férfi. - Szagot fogott!

Nem volt értelme tovább rejtőzködni, a többi járkáló már biztos meghallotta társuk hangját. Kilépett a fa mögül, és kirántotta egyik kardját. Az előtte álló holt harmincas éveiben járhatott, mikor elérte a végzet. Jóképű, lányok által körberajongott férfi lehetett életében. Most azonban már csak egy nyáladzó hústömeg volt, aki a drideni felé lódult bárgyú vigyorral sápadt ajkán. Általában lassan, tétlenül bóklásztak csak, ám midőn élő került közelükbe, megdöbbentő gyorsasággal támadtak rá. Visszatérésüket követően csekélyke értelmük maradt, csak a pusztítás és az éhség ösztöne hajtotta őket. Egyesével nem jelentettek különösebb kihívást egy jól képzett fegyverforgatónak, de nagy tömegben már komoly veszélyt jelentettek bárkire.

Nehéz volt végezni velük, hiszen már amúgy is holtak voltak mind. Holló csupán két biztos módszert ismert. Egyik lehetőség a felgyújtásuk volt, azonban a lángok közepette is támadtak mindaddig, míg el nem hamvadtak, sokkal gyorsabb és célravezetőbb fejük eltávolítása testüktől.

A drideni egy helyben állt, várta, hogy a felé loholó holt kardtávolságba érjen, csupán ekkor mozdult. Kardjának pengéje egyetlent villant a holdfényben, és már ismét hüvelyében pihent. A visszatért előre nyújtott kezei meg sem közelíthették a nyugodtan ácsorgó férfit. Csupán egyet lépett még, majd a földre roskadt, feje pedig pattogva elgurult, idegborzoló, cuppanó hangok kíséretében. A drideni nem sokat tétovázhatott, már hallotta is társainak közeledő csörtetését, ideje volt futnia.

A felesége, Celyndra járt az eszében rohanás közben. Ő és nemrég született aprócska leányuk, akit még soha nem is látott. Még abban sem lehetett bizonyos, hogy szerettei nem jutottak-e a holdszigetiek legtöbbjének sorsára. Holló néma imát mormolt az ősi istenekhez, hogy nehogy járkáló holtként lássa őket viszont. Azonban bízott Celyndrában, hisz jól tudta, mire képes. Élt még benne haloványan a remény, hogy életben lehet, és védelmezi gyermeküket. Egy feline nem adja könnyedén az irháját.

A drideni erre a gondolatra önkéntelenül is mosolyogni kezdett. Hitvese egész testét selymes prém fedte, ahogy a többi felinéjét is. E ritka macskaszerű, két lábon járó lények hegyes fülekkel, és hosszú farokkal lettek megáldva. Kitűnően tudtak fára mászni, köszönhetően kiölthető karmaiknak. Ugyanakkor testalkatuk nagyon is hasonlatos volt az ember asszonyokéhoz, ráadásképp mind nők, vagy ha úgy tetszik, nőstények voltak. Más fajokkal keveredve fogantak meg, de a világra jött kicsi mindig feline leány volt. A drideni Hollónak tehát nem lehetett kétsége afelől, hogy gyermeke egy szőrmók kis cicalány. Rohanás közben is csak rájuk tudott gondolni, közben kéretlenül előkúsztak idekerülésüknek emlékei.

Drexia, az éjelfek királynője hozta el Mul Neral végzetét. Ő volt minden idők leghírhedtebb nekromatája, a holtak mestere. Drideni Holló már régóta üldözte, de Holdszigetre érvén úgy eltűnt szeme elől, mintha csak a föld nyelte volna el. Celyndra is véle tartott, mindkettőjüknek elszámolnivalója volt az éjelf uralkodónővel. Nem engedhették, hogy eljusson a biztonságot jelentő Merdulenbe, azaz Setétföldére, az éjelfek honába. Mégis valahogy kicsúszott a karmaik közül. Végül fel kellett adniuk keresését, hiszen a szülés napja rohamosan közeledett.

Egy apró falucskában kerítettek maguknak szálláshelyet. Azt gondolták, a Setét Királyné, ahogyan Drexiát a köznép nevezte, már hajóra szállt, és rég úton van a Pirkadat-tengeren át otthonába. Ennél nagyobbat azonban nem is tévedhettek volna. A nekromata úgy döntött, nem menekül tovább, álmukban ütött rajtuk. A falucska temetőjéből hozott erősítést magával. Az életre hívottak úgy özönlöttek be kicsiny szobájukba, mint legyek a dögszagra. A férfi feltartotta őket, amíg felesége elmenekült az ablakon át, ekkor jöttek igazán jól akrobatikus képességei.

A holtakat sikerült mind levágnia, de ők csupán arra kellettek Drexiának, hogy eltereljék figyelmét. A háta mögött állva, vigyorogva kísérte szemmel a férfi elkeseredett küzdelmét, majd, mikor fordulni látszott a kocka, útjára bocsátotta mágiáját. Holló szemei előtt minden elsötétült. Napokig eszméletlenül feküdt, ismerősei ezalatt visszavitték Aldenúriába, azaz Fényesvölgybe, az emberek nyugati királyságába. Sajnálatos módon nem tudták, hogy a felesége is vele volt, nem is keresték hát Celyndrát. Így a gyermekét váró feline magára maradt egyedül.

A drideni magához térvén arra sem emlékezett, ki is ő, hetekbe tellett, mire észhez tért. Akkor viszont egyetlen pillanat alatt tért vissza minden emléke. Fejvesztetten rohant vissza, hogy megtalálja hitvesét és gyermeküket. A visszaúton sokat törte rajta a fejét, de nem jutott dűlőre, hogy Drexia miért nem végzett vele, míg megtehette volna. Az a keserű gondolata támadt, hogy a nő talán csak gyötörni akarja. Semmi sem rosszabb, mint a bizonytalanság, az, hogy semmit sem tud családja sorsa felől. A férfinek szemernyi kétsége sem volt, hogy Drexia hívta elő sírjaikból a holtakat, hogy segítségére legyenek Celyndra kézre kerítésében és megölésében. Egyre inkább azt gondolta, hogy ez az egész nem szól semmi másról, mint a bosszúról. Családja lemészárolásával akarta megtorolni a sérelmet, hogy a férfi menekülésre kényszerítette. Mire visszatért Holdszigetre, a városok és falvak egytől-egyig kihaltak voltak. Az élők bizonyára derekasan küzdöttek a visszatértek ellen, de minden elesett csak az ellenség táborát növelte. Nem volt esélyük.

A távolban egy piciny falu sötétbe burkolódzó körvonalait látta meg, és azt, mit titokban remélt, egy templom tornyát. Csak odáig kell eljutnia, és ott talán megszabadulhat az őt üldöző holtak falkájától. Nem menedéket remélt ott, hanem túlélőket, akik elzárkóztak az istenház menedékében. A drideni embertelen választásra kényszerült. Nem futhatott megállás nélkül nyomában egy csapat kihunyttal, mert hiába voltak lassabbak, mint ő, azonban sosem fáradtak el. Kellett számukra keresnie egy bőségesebb lakomát, bármennyire kegyetlenül hangzott is ez. A családja és talán néhány tucatnyi ismeretlen közt kellett választania, akik előbb-utóbb maguk is járkáló holtakká válnának. Ezzel értékes időt nyerhet Celyndrának és csecsemőjének, és csupán néhány rettegéssel telt órától szabadítja meg a templom foglyait.

Egy pillanatra sem habozott, mert benne már rég nem volt részvét, kiölték azt belőle egykori kiképzőmesterei. A drideni Holló ugyanis a Névtelenek válogatott gyilkosai közé tartozott. Valódi neve még saját magának sem jelentett már semmit. Az Arcania Társaság titkos szervezete nevelt belőle lélektelen, érzelemmentes mészárost, az orvgyilkosok legjobbját. Kitanították mindenre, mi hasznos eszközzé tette a Társaság céljai elérésében. Számtalan életet elvett már, miért érdekelte volna hát néhány falusi halála?

Narev háza már közel volt. Odabentről csöppnyi világosság sem szűrődött ki, a férfi mégis tudta, hogy odabenn vannak. Az istenház ajtaját gondosan bezárták, ez pedig csak azt jelenthette, hogy a falu túlélői odabenn barikádozták el magukat. A drideni futtában felkapott egy ökölnyi nagyságú követ. Mikor már egész közel ért, elhajította azt, egyenesen az egyik nagy ablak felé. Az üveg fülsüketítő reccsenéssel tört szilánkokra, darabokra szaggatva az éjszaka csendjét is. A templomban az álmukból felriadt gyermekek sírni kezdtek, az asszonyok sikoltozni. Azt hitték, az életre keltek támadják búvóhelyüket. Holló tisztán hallotta, ahogy a férfiak mindhiába próbálják csitítani őket.

Úgy történt, ahogyan tervezte, a nők és gyermekeik sírása lesz az, ami odacsalja majd az istenház köré a nyomában lévő holtakat, így végre megszabadulhat tőlük. A hosszú, fekete lobboncú férfi gyorsan egy romba dőlt ház egyik, még álló falának árnyékába húzódott, és meglapult. Számítása csakhamar beigazolódott, a holtak nyáladzó, vicsorgó hordája a templom irányába fordult, a hangokat követvén. A betört ablak felé tolultak egymást lökdösve, ahonnan a zaj kiszűrődött.

Azonban az túl magasan volt, hogy felkapaszkodhassanak rá. Hátborzongató cuppogásba kezdtek, amivel talán elégedetlenségüket akarták kifejezni, némelyikük torokhangú vonyítást hallatott. Az istenházban rekedtek már hallották az odakint gyülekező reájuk leső halál undorító, hátborzongató neszeit, úrrá lett rajtuk a rémület. Iszonyatos hangzavar támadt, immár semmit sem számított, hogy csendben maradnak-e. A visszatértek az ajtót kezdték ostromolni, mely magas volt és széles, méreteivel egykor azt hirdetvén, hogy Narev háza mindenki előtt nyitva áll.

A bennrekedteknek azonban épp ez okozza majd vesztét, hisz a nagy ajtószárnyakhoz egy tucatnyi holt is odafért. Nyomták, kezükkel verték az ajtó lapját, mintha csak koldusok lennének, akik némi kis alamizsnáért könyörögnének. Az ajtó zsanérjai és deszkái recsegtek-ropogtak, ahogy lassan engedni kezdtek a nekifeszülő súlynak. A drideni árnyékba húzódva figyelte az elkerülhetetlent. Már kifújta magát, ideje volt, hogy továbbinduljon, sorsára hagyva a szerencsétleneket, akiknek ő maga hozta el végzetet. Ennek azonban így kellett lennie, Celyndra és kislánya érdekében, akinek a nevét sem tudta még.

Narev házában minden bizonnyal lehetett egy pap is. Alighogy a férfi útjára indult, a templomból kiszűrődő kétségbeesett hangok elhalkultak, és a bennlévők egy zsoltárt kezdtek énekelni. Először halkan, majd, ahogy egyre többen beszálltak a szólamba, a vallásos dallam növekvő erővel és áhítattal zengett az éjszakában. A drideni megtorpant és hátranézett válla felett. A holtak körmeikkel kaparták, öklükkel verték az ajtót lélektelen hörgések közepette, furcsa zenei aláfestést szolgáltatva. Éhségük pillanatról pillanatra fokozódott az ének hangerejének növekedésével. Bent pedig immár világosságot gyújtottak. A legszebb énekszó hangjai szűrődtek ki a férfi felé, amit valaha is hallott, a halálra készülők dala, kik búcsút vettek életüktől.

A drideni Holló lehajtotta fejét. Arcizmai pattanásig feszültek, olyan erővel szorította össze fogait. Lassan megrázta a fejét, miközben ismét az istenház felé emelte tekintetét.

- Ily áron nem! - suttogta eltökélten, keserűen. - Celyndra kikaparná a szemem, miután megtudná!

Mindkét kardját kirántotta hüvelyeiből, farkasszemet nézett a pirkadat vörös fényében fürdő templom konok harangtornyával. Ajkait nem hagyta el oly ima, melyben lelke üdvéért könyörgött volna, csak arra kérte az isteneket, vigyázzanak családjára helyette ezentúl. Szemernyi kétsége sem volt ugyanis afelől, hogy az idecsalt holtak létszáma túl nagy ahhoz, hogy mindet levághassa, de legalább annyit visszaküld sírjába, hogy a bentieknek maradjon némi esélye, midőn bejutnak. Utoljára még felidézte magában Celyndra mosolyát, hogy ez légyen kísérője a biztos halálba menet. Felszabadultan üvöltve vetette magát a vérszomjas holtak közé.

Előző oldal Raven
Vélemények a műről (eddig 5 db)