Elvadult szoborkert

Fantasy / Novellák (1179 katt) Chymerea
  2013.01.12.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.


Nyugat felől beborult az ég, fekete felhők tornyosultak a világ fölé, és elnyeléssel fenyegették, hiába sütött keleten száz ágra a nap, csak még inkább kiemelte a közeledő sötétséget.

– Nagyon sajnálom, de nem tehetek érte semmit... – szólalt meg a papnő, és elfordította a tekintetét a kettészakadt égről. Igyekezett annyi együttérzést sűríteni a hangjába, amennyit csak tudott, de nehezére esett, olyan erővel nehezedett rá a fáradtság. Napok óta úton volt, csak akkor állt meg, amikor egy újabb beteghez ért.
– Mi történt? – lépett közelebb a ház úrnője, nem kevés harag és csalódottság feszítette a hangját. Ha nem egy megszentelt személlyel beszélt volna, valószínűleg sokkal erélyesebben lép fel. A papnő kicsit sem neheztelt rá emiatt. Egy halott szerettük elveszítése gyakran nagyobb csapást jelentett a család számára, mint amikor valaki az élők sorából távozott. Megértette az idősödő nő felindultságát.
– Nem tudom biztosan. Mikor halt meg az édesapja? – a papnő kissé csalódottan és tehetetlenül méregette a fát, amin még mindig rajta nyugodott mind a két keze. A törzsén deformált dudorok formájában türemkedtek ki az évek, amit ezen a világon töltött. Levelei félig elszáradtak, nagyrészt le is hullottak, vékony ágai végén nem fejlődtek rügyek, kivéve az egyik oldalát, ahol bizarr módon nem csak új hajtások küzdöttek az életben maradásért, hanem néhány virág is. Ezen az oldalon még kapaszkodott a lélek az ideiglenes testébe, a papnő tisztán látta kirajzolódni a körvonalait.
– Amikor mindenki más is. 2012 végén, amikor véget ért a régi világ – vetette oda Hodósa úrnő türelmetlenül. Már erősen kopaszodott, bőre megereszkedett és egészen áttetsző volt, sötéten rajzolódtak ki alatta az erek, félreérthetetlenül jelezve, hogy valamilyen komoly kór rágja belülről. A papnő egy pillanatig habozott, hogy szóvá tegye-e a megfigyelését, de az asszony nem olyannak látszott, mint aki nem mer szembenézni az egyértelmű tényekkel.
– És visszajött az első hullámmal, vagy csak később került rá sor? – folytatta a faggatózást a papnő.
– Az elsők között csatlakozott az istennő seregéhez! – húzta ki magát az asszony egy igaz hívő büszkeségével. Ez a látvány jólesően megmelengette a papnő szívét, amikor az istennő és a cselekedetei kezdtek feledésbe merülni, és az azóta születettek egyre inkább megkérdőjelezték a létezését, a már-már kézzel fogható bizonyítékok ellenére is.
– Akkor azt hiszem, csak leszolgálta az idejét, és már készen áll, hogy a túlvilágon elnyerje a jutalmát – felelte Mussza, és elengedte a terebélyes gesztenyefát, amit meg kellett volna gyógyítania. Már kevésbé aggódott, hiszen a túlvilágról visszatért lélekkel életben tartott növény vagy állat mérgező, legjobb esetben is súlyosan megbetegíti az élőket. Így a család nem egy fontos táplálék forrástól esik el.
– Tud neki ebben segíteni, kedves Mussza? – enyhült meg egy kicsit az úrnő hangja.
– Természetesen, de szükségem lesz némi időre, hogy előkészítsem a szertartást – válaszolta a papnő, és erősen koncentrált az ébren maradásra. Szeretett volna minél hamarabb végezni, és a lehető legkevesebb ideig igénybe venni a háziak vendégszeretetét, nekik kellett ugyanis gondoskodni az ő és a kísérete ellátásról, míg itt tartózkodott. Ez nem kis megterhelést jelentett még egy olyan tehetős családnak sem, mint Hodósa úrnőé.
– Természetesen. Ha bármiben segítségre van szüksége... – ajánlotta az asszony, és elindult a romokból épült ház felé.
– Köszönöm, egyelőre semmire. A családot hívja össze, mondjuk napnyugtára – pillantott fel Mussza ismét az égre. Addigra az esőnek is vége lesz.

Megigazította a ruháját, amit néhány csat és szalag fogott össze a testén, a nagy sietségben észre sem vette, hogy mennyire ziláltan néz ki. Válla csaknem fedetlenül maradt, és az anyag redői sem fedték el megfelelően az utóbbi időben kigömbölyödött alakját. Legalább a haját összefogó pántok a helyükön voltak, és biztonságosan rögzítették a göndör fürtjeit a fején, így nem zavarták munka közben.

– Papnő... – fordult vissza az asszony, mintha meggondolta volna magát. – Meg tudná mondani, hogy mennyi időm van hátra? Nem szeretném, ha lekésnénk a megfelelő időt...
– Néhány hónap múlva errefelé jövök vissza, azt hiszem, addig ki fog tartani. Addig döntse el, hogy milyen formában szeretne tovább élni! – mosolygott biztatóan a másikra.
– Már beszereztük a megfelelő magot, egy erős és egészséges diófáról. Nem lehetne most elvégezni... a biztonság kedvéért... – minden áron biztosítani akarta, hogy a kiválasztott magot a testébe ültessék, és összekapcsolják a lelkével, mielőtt ténylegesen meghalna, mert így egy ellenálló és emberi fogyasztásra is alkalmas terméssel rendelkező fára tenne szert a családja, ami meglehetősen ritkaság volt.
– Nem. Az ilyesmit nem szabad siettetni – jelentette ki határozottan a papnő.

Hodósa csak bólintott, mert nem tetszett neki a válasz. Összébb vonta magán a sötét színű kendőjét, és eltűnt a ház felé vezető úton. A ház a kert fölé magasodott, csipkézett gerince a fák koronája felett is látható volt. A legkülönfélébb törmelékekből és épület darabokból alkották meg, részben mert más építőanyag nem állt rendelkezésükre, részben az istennő iránti tiszteletből. A hozzátartozó hatalmas kertet is sok csonka szobor díszítette, amelyek még a régi világban készültek. Legtöbbjük egy kis forrás körül csoportosult, ahol tiszta eleven vízi növények tenyésztek a sötét barna vízben, sőt még két normális kacsa is úszkált a felszínén.

Mussza ritkán látott ilyen érintetlen tiszta lényeket, bár biztos volt benne, hogy ha emlékezne a régi világra, akkor fedezne fel eltéréseket. Négy-öt éves lehetett, amikor kitört a háború, amiből leginkább az éles fényekre, a mindent beborító hamura és a világot elözönlő túlvilági lények sötét alakjára emlékezett.

– Asszonyom, itt a felszerelése – szólt a kíséretének vezetője, és közelebb vezette azt a málhás lovat, ami a különböző szertartásokhoz szükséges eszközöket szállította.
– Köszönöm szépen – mosolygott rá Mussza a férfire, aki a baloldali, élettelen karját a mellkasára szíjazva hordta. Szerencsére a jobb kezével továbbra is remekül harcolt.

Mussza átvette a lovat, és egy kisebb fához kötözte. Hozzáfogott, hogy leoldja róla a szükséges dolgokat. Lassan haladt, mert ügyelnie kellett az éles lapokra, amelyek a ló testét borító sebek helyén nőttek ki, miután egy halott lélek beleköltözött a haldokló állatba. Nagyságukból és az állat egyéb torzulásaiból ítélve, régen történhetett, talán még a régi világban is élt.

Míg ezzel foglalatoskodott, a sötét fellegek is megérkeztek. Egy háromlábú rézedényben tüzet gyújtott, mert hirtelen lehűlt a levegő, és később szükség lesz rá az áldozati állat elégetéséhez is. Illatos fakérget dobott rá, és a könnyű fehér füst hamarosan körbevette az előkészületeket végző papnőt és a haldokló fát is. Egyenlő távolságra cédrus karókat szúrt le a fa körül, hogy a kiszabaduló lélek ne tudjon megszökni, mert akkor a földön való bolyongásra kényszerül.

– Papnő... – szólította meg egy vékony hang. Egy fiatal fiú állt meg nem messze tőle, kezében egy apró, de nagyon díszesen kialakított ketrecet tartott, amiben egy jól táplált fekete patkány szimatolt körbe-körbe.
– Az áldozati állat! Köszönöm szépen – lépett a papnő a fiúhoz, és elvette tőle a ketrecet. A patkány gyönyörű volt, fényes szőrű, mentes minden torzulástól, mind a hat lába ép és egészséges. Meghintette megszentelt illatos olajjal, mire az állat a ketrec sarkába menekült a szaglószervei ellen intézett támadás elől.
– Az miért kell? – kíváncsiskodott a fiú. Látszott rajta, hogy a szülői utasítás ellenére szeretné végig nézni az előkészületeket. A papnő nem bánta. Semmi titkos nem volt az általa végzett szertartásokban, hiszen maguk a mozzanatok semmit sem értek, ha valaki nem látta a lelkeket és túlvilági lényeket. És ezzel az adottsággal a legjobb tudomása szerint csak születni lehet.
– A cédrusolaj? Azért, hogy elkezdjen elválni ettől a világtól, és ne legyen olyan fájdalmas, amikor meg kell halnia – magyarázta Mussza, és tovább készülődött.
– Miért kell meghalnia? – a kíváncsiság mögött némi szomorúság is lappangott a fiú kérdésében.
– Te neveled a patkányokat? – a fiú bólintott, és Mussza válaszolt. – Azért, mert ezzel köszönjük meg Aviacedri istennő szolgájának, a Lélekpásztornak, hogy feljön az Alvilágból, és biztonságosan lekíséri oda a rokonod lelkét. Hosszú és veszélyes odáig az út, valamivel meg kell hálálnunk a fáradozását... – hirtelen elhallgatott a papnő. Kissé elszégyellte magát.

Néha olyan közvetlenséggel beszélt az istennőről és a szolgáiról, mintha személyesen ismerné őket. Nem tehetett róla, annyira közel érezte magához ezeket a fenséges lényeket. Az édesanyja haláláig bizonygatta, hogy Mussza egyszer valóban látta az istennőt, amikor az súlyosan sérülten a földre zuhant. A papnő maga erre egyáltalán nem emlékezett, de sosem volt szíve kétségbe vonni az édesanyja szavait.

Főleg a Lélekpásztor esetében volt hajlamos elragadtatni magát, mert őt többször is látta a saját szemével, amikor egy-egy megfáradt lelket kiszabadított ideiglenes testéből. Ilyenkor mindig megerősödött a hite az istennőben, aki mindent kockára téve megmentette a maradék világot. A mítosz szerint a háború kitörése után röviddel a föld nagy része pusztasággá vált, az istenek pedig elmenekültek. Mielőtt azonban Hádész, az alvilág ura távozhatott volna, Aviacedri, aki Perszephoné és egy halandó férfi gyermeke, rávette, hogy engedje át neki a hatalmát, és így ő parancsolhasson az itt maradó lelkeknek és az alvilági lényeknek. A távozó isten teljesítette a kérést, az újdonsült istennő pedig megnyitotta az alvilág kapuját, és az elkárhozott lelkek és egyéb sötét lények élén elfoglalta a fenti világot. Menteni akarta, ami még menthető volt.

– A dédnagyapám lakik ebben a fában – pontosított a fiú. – Néha szoktam hozzá beszélni, hogy ne legyen olyan egyedül... szerinted butaság?... – nézett rá félszegen a fiú.
– Nem. Nagyon is szép tőled – mosolyodott el a papnő. Néha meglepte, hogy az új nemzedékek már milyen otthonosan mozogtak ebben a megcsonkított világban, ahol a holtak meggyötört lelkei oltalmazták a megmaradt pislákoló életet.
– Megsimogathatom még egyszer? – pislogott a fiú vágyakozva a patkány felé, ami őrült mosakodásba kezdett, hogy megszabaduljon a számára visszataszító olajtól.
– Persze – bólintott a papnő. – Csak ne azon a részen, ahol olajos lett.
– A patkányok nem szeretik, ha a hátukat fogják meg, mert akkor azt hiszik, hogy valami ragadozó kapta el őket – oktatott a fiú lelkesen. – A hasukat és az oldalukat kell vakarászni!
– Értem – állt meg egy pillanatra a papnő, és nézte, ahogy a patkány felismeri a gazdáját, és hagyja, hogy a fiú megvakargassa. Nem beszéltek többet, a fiú csendben figyelte papnőt, aki nemsokára belefogott a kötelező énekbe, miközben nagy csöppekkel eleredt az eső.


A szertartás kezdetére elállt az eső, frissen és nedvesen csillogott minden a fém tető alatt lobogó tűz fényében. A népes család összegyűlt a kertben, hogy lerója tiszteletét a távozó előtt, de Mussza már csak elmosódottan hallotta a néha felhangzó elfojtott beszélgetést. Az illatos kérget nemsokára némi bódító hatású gyógynövény követte a tűzbe, és a füstje már birtokba vette a papnő érzékeit. Egyre távolabb került a körülötte lévő világtól, és közelebb a holtakéhoz.

Kivette a patkányt a ketrecből, és egy fekete márványlap közepén lévő mélyedésbe helyezte. Az állat alig mozgott, mintha ő sem érzékelné a körülötte zajló eseményeket. A papnő kezébe fogta az áldozati kést, és felhangzottak a dobok, amiket a kíséretének két tagja szólaltatott meg. A ritmus egyszerű volt, gyors és hipnotikus. A papnő akaratlanul is ringatózni kezdett, szabadjára engedett fürtjei időnként teljesen eltakarták az arcát.

A zene lüktetése fájdalmassá fokozódott, és szinte megfogódzott a patkány puha bundájában, ahogy az állat hátára rakta a kezét. Kissé erősebben tartotta a nyakát, ahogy egy határozott mozdulattal elmetszette a torkát, és kimondta a hívó szavakat. Az áldozat hangtalanul rángatózott még néhányat, aztán elnyúlt az aprócska vértócsában.

A szél akkor támadt fel, amikor az áldozati állat égett húsának szaga megtöltötte a levegőt, a várakozás és a feszültség fokozódott. Mussza kissé bizonytalan léptekkel felállt a parányi oltár elől, ahol eddig térdelt, és a fához lépett. Átnyúlt a cédrus körön, és a véres kést függőlegesen végig húzta a törzsön. Sóhajtásszerű hanggal megrepedt a kéreg, és kitüremkedett rajta a lélek, majd egészen elvált tőle.

Miután meggyőződött róla, hogy minden rendben van, a papnő félreállt, háttal annak a helynek, ahol érzése szerint megnyílt az alvilág kapuja, és nemsokára megjelenik a Lélekpásztor. Még véletlen sem szabad megpillantania, hogy mi rejtőzik a túloldalon.

A Lélekpásztort, mint mindig, most is forró fuvallat kísérte, amitől most a papnő egész testében elpirult. Az elmúlt néhány hónapban ugyanis többször álmodott vele, és szinte kivétel nélkül heves ölelkezéssel végződött az álma. Nem tulajdonított különösebb jelentőséget a dolognak, hiszen egészséges fiatal nő volt, aki, bár az istennő törvényei nem tiltják, hivatása mellett nem tudott férfit fogadni az életébe. Mivel már régóta nem kellett egy lelket sem kiszabadítania, így fel sem tűnt neki, hogy mennyire élethűek is voltak az álmai.

Hogy milyen részletesen sikerült neki felidéznie az ifjút, aki éppen most lépett mellé, és vette szemügyre a kör védelmében derengő lelket. Pontosan úgy nézett ki, mint az álmában: a sápadt óriási szeplőkkel tarkított arc, a vállig érő kissé hullámos, kissé csapzott haj, a fekete bőrvértbe bújtatott törékeny alkat, a mindig nyugtalan sötét tekintet. A papnő rémülettel vegyes ámulattal bámult rá. A szertartásnak még volt hátra egy-két mozzanata, de nem jött ki hang a papnő torkán. Tudta, hogy csak ő látja a Lélekpásztort, a többi ember csak a megváltozott légkört érzékeli. De az ő tétlensége annál látványosabb! És nemcsak a rokonok, hanem az ifjú számára is, aki ahelyett, hogy a lelket szedte volna ki a körből, kíváncsian a papnő felé fordult, majd egy röpke tétovázás után homlokon csókolta.

Musszán ekkor hullámzott végig a felismerés, hogy az álmai valóságosak voltak. Továbbra is bénultan állt, de az ajkai már ösztönösen mondták a szertartás befejező igéit, miközben az ifjú egy kézmozdulattal kiengedte a lelket a körből, ami már nemcsak egy alaktalan sötét kavargás volt, hanem felvette egy idős férfi alakját. A szertartás záró mondatai alatt mindketten eltűntek a papnő háta mögött, és megszűnt a kissé nyomasztó atmoszféra.

Musszát szinte ledöntötte a lábáról a fáradtság, a bódító füst és az érzelmi megrázkódtatás. Kíséretének segítségével elpakolta a felszerelését, és szinte már az előtt elaludt, hogy a szállására eljutott volna. Aznap éjjel nem álmodott.



Pirkadat előtt már úton voltak. Mussza félálomban, a gondolataiba merülve ült a lován. Mindegyre az istennő mítoszának vitatott része járt a fejében, hogy az alvilág ura miért hagyta rá minden hatalmát arra, akit talán a legjobban gyűlölt a világon. Hiszen Aviacedrit számtalanszor utasította ki az alvilágból, mert a közelségét sem tudta elviselni annak, aki folyton a felesége hűtlenségére emlékeztette. Az egyik változat szerint így akarta végképp elveszejteni az ellenségét, hiszen ha a háború dühöngésében nem pusztul el, akkor az alvilág lényei fordulnak előbb-utóbb ellene és végeznek vele. A másik, romantikusabb magyarázat szerint Hádész sokkal inkább neheztelt a feleségére, mint annak vétlen lányára, sőt idővel gyengédebb szálak fűzték hozzá, és így nem volt olyan kívánsága, amit ne teljesített volna. Voltak olyan nézetek is, miszerint Hádész már vissza is tért...

Fájdalmas kiáltások és hátborzongató hörgések szűrődtek el hozzájuk a következő kanyar mögül. A kevés megmaradt erdő egyikén haladtak keresztül, ami egy völgy mélyén vészelte át a világégést. Ilyen helyeken előszeretettel portyáztak azok a lelkek, akik dacoltak az istennő hatalmával és törvényeivel. Egyetlen dologra vágytak, hogy ismét éljenek, és sose kelljen visszatérniük az alvilágba. Ennek érdekében hajlandóak voltak bármire, még haldokló emberekbe is beköltöztek, pedig ez szigorúan tilos volt.

Ahogy vágtába ugratták a lovaikat, Mussza már belekezdett az imádságba, hogy az istennő oltalmát kérje az őt kísérő harcosokra és természetesen saját magára is. A kis csoport, amit megtámadtak a förtelmesen eltorzult emberi testekbe bújt gonosz lelkek, igencsak vesztésre állt, amikor megérkeztek. Harcosainak jelentős előny biztosított, hogy a fegyvereiket időnként megkenték a megszentelt olajjal, így hamarosan meghátrálásra kényszerítették a támadó hordát, ami igyekezett az erdő felé menekülni, ahol szinte nyom nélkül eltűnhettek volna.

Hamarosan azonban iszonyodva hátráltak ki a fák közül, és bármi is fenyegette őket onnan, sokkal félelmetesebb volt, mint az a lehetőség, hogy a papnő visszaküldi őket a Hádészba. Két tűz közé kerülve pillanatok alatt felmorzsolódtak, és a papnő nekiállhatott, hogy összefogdossa a testetlenné vált lelkeket, miközben a katonák az utazóknak segítettek.

Nemsokára meglátta, hogy mi akadályozta meg az ellenség menekülését. Egy erdei nimfa sétált ki a fák közül, és kedvesen rámosolygott a papnőre. Mussza nem volt különösebben magas termetű, a nimfa mégis eltörpült mellette. Megtestesítette az erdő érzékenységét, sebezhetőségét, és ugyanakkor a rendíthetetlen, kimeríthetetlen erejét.

– Üdvözöllek, kedves Mussza! – szólította meg a papnőt, aki illendő főhajtással viszonozta az udvariasságot.
– Üdvözöllek, mélyen tisztelt nimfa! Hálásan köszönjük a segítséged.
– Szóra sem érdemes! – kacagott fel csilingelő hangján. – Ez a legkevesebb, amit érted tehettem, a legjobb barátom kedveséért.
– Nem értelek...
– Nem veled tölt minden éjszakát mostanában Armer? – a papnő értetlenségét látva hozzátette. – A Lélekpásztor, Avaicedri és Hádész fia...

Előző oldal Chymerea
Vélemények a műről (eddig 2 db)