A föld alkonya
A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.
Az írást az invázió után kezdtem el. Rengeteg könyvet összegyűjtöttünk a bolygó minden tájáról és megőriztük őket, így biztosítva, hogy a bennük lévő tudás és történetek ne tűnjenek el a feledés és a nem létezés homályába. Miután elhagytuk a haldokló földet, féltem tőle, hogy már senki nem fog többet írni, a túlélők elfelejtik, mekkora csoda rejlik az írásban. Úgy éreztem, hogy ez a művészeti ág az emberiség talán legnagyobb érdeme. Ezért nem szerettem volna, ha a Földdel együtt eltűnik. Úgy döntöttem, hogy attól a naptól kezdve, ha időm engedi, mindig írni fogok.
Az egyszer virágzó bolygó, amit egykor Földnek hívtak, megszűnt létezni. Az utolsó nap először úgy telt, mint bármelyik másik. Minden ember végezte a maga kis dolgát. Vásároltak, dolgoztak, gyereket neveltek és egyéb hétköznapi elfoglaltságaikat végezték. Én egy különleges katonai alakulat tagja voltam. Az USA keleti partján lévő kis városhoz, Mossy Oaks-hoz osztottak be. Az invázió egy összehangolt támadással indult, ami pusztító erejű volt.
A lakosság kilencvenkilenc százaléka megszűnt létezni. Nem számított, hogy éppen hol voltak. Az utcán, a metróban vagy éppen otthon, a nappaliban. A támadást követő másodpercekben a földön elő élőlények porrá omlottak. Azokat az embereket, akik túlélték a támadást, elkezdtük összegyűjteni. De a többi csapattól megtudtuk, hogy vannak olyan egyének, akik néhány óra elteltével agresszívvá válnak, elkezdenek tombolni. A hormon szintjük a normális érték ötszázszorosára nőt. Ezáltal a fizikai erejük megnő, de az agyi kapacitásuk lecsökken. Emiatt már nem fogják fel, ki barát és ki ellenség. A megnövekedett hormonszint miatt a megszokott bénító és egyéb nyugtató módszerek sem működtek. A tombolás néhány percig tart, aztán az alany szíve a nagy terhelés hatására leáll. Az egyik csapat harmincöt túlélőt vesztett így, pedig csak egy embernél mutatkoztak a tünetek.
Begyűjtés után nincs lehetőség karanténra. A túlélőket egy helyen tudjuk elhelyezni. Ezért a központ azt a parancsot adta, hogy három-négy órás megfigyelés után lehet csak megkezdeni a begyűjtést. Így találtam magam nem messze a Mossy Oaks-i plázától alig száz méterre, ahol álcázva figyeltük a négy túlélő viselkedését, hogy érdemesek-e a begyűjtésre.
- Szerintetek mi történt? – kérdezte a harmincas évei elején járó nő és kérdően nézett társaira.
A Sloan nevű férfi gondolkodás nélkül válaszolt.
- Tuti, hogy ez az oroszok műve. Én mondom, a rohadt ruszkik voltak. Azon a Putyinon látszik, hogy világuralomra akar törni. Elkezdték a III. világháborút, és mi vagyunk az első áldozatok. Biztos kilőttek néhány atombombát.
Tom eddig csendbe burkolózott, de most megszólalt. Lassan beszélt. Hangja tele volt kétellyel.
- Ha valóban atombomba lenne, már mi is halottak lennénk. Ráadásul az épületek sem állhatnának. Ha tüzetesebben megnézed, csak az élőlények váltak hamuvá.
- Hát van az bomba, ami az élőlényeket öli meg - kötözködött Sloan.
Tom hideg tekintettel nézett a Walmart munkaruhát viselő férfire.
- Valóban vannak ilyenek. Kettőről hallottam. Az egyik, az ismertebb a neutronbomba. Ereje tizede a normál atombombáknak, de a sugárzás, amit kibocsát, megöl minden élőlényt a bomba hatótávolságán belül. A másik ilyen nukleáris fegyver a kobalt bomba. Ez csak annyiban különbözik, hogy a robbanás után kobalt is keletkezik, és azt sugározza szét, így még nagyobb pusztításra képes. Ezt a bombát Végítélet gépezetnek is hívják.
- Ez lesz az. Ezt dobták ránk – vágta rá egyből Sloan.
- Nem hiszem, ha ezt dobták volna ránk, akkor is halottak lennénk – felelte Tom.
Linda, aki eddig csak megfigyelője volt a párbeszédnek, most megszólalt.
- Lehet, hogy napkitörés volt, nem? A tv bemondta, hogy egész héten számítani lehet rá. Talán egy erősebb napkitörés okozta a pusztítást.
A pocakos árufeltöltő felhúzott szemöldökkel nézett a szőke nőre.
- Anyukám, ide figyelj, én bent voltam az áruházban, ott is mindenki porrá omlott. Ne beszélj már sületlenségeket! Napkitörés, hö. Jó, hogy nem már meteorit zápor.
A Tom nevű férfi egyetértően bólogatott.
- Kivételesen egyet kell, hogy értsek vele. A napkitöréstől maximum fejfájásod lesz, de nem égsz porrá, pláne nem az épületekben. Én a Beaufort gimnáziumban éppen fizika órát tartottam, amikor hirtelen mindenki porrá omlott. A diákjaim zöme éppen az előadásomat figyelték a mozgási és helyzeti energia viszonyáról, amikor egy gyenge lökéshullám rázta meg az épületet. Először azt hittem, megint csak egy kisebb rengés. A héten ez lett volna a harmadik. Odasétáltam a terem ablakaihoz és kinéztem, de mivel nem láttam semmi különöset és a rengésnek is vége volt, visszafordultam az osztályhoz. Épp folytatni akartam az előadást és elkezdtem gondolkozni, hogy hol is tartottam, amikor egy pillanat alatt a terembe ülő gyerekek porrá és hamuvá foszlottak a szemem láttára.
Először nem hittem a szememnek. Azt járt az eszembe, hogy valaki biztos valamilyen drogot tett az ebéd utáni kávémba. Kirohantam a teremből a folyosóra, és egyenesen a tanári felé szaladtam, ahol a mobilomat hagytam. Mentőt akartam hívni magamhoz. A szám kiszáradt, a levegő megtelt porral. A folyóson is vastagon állt a hamu, viszont eltűnt két oldalról az összes dísznövény. Fél úton az ivókútnál még gyorsan megálltam, és annyi vizet ittam, amennyit csak bírtam, hogy ezzel csökkentsem a drogok hatását. A tanáriba érve a helyzet nem változott. Senki nem volt ott, viszont az a szag, ami egész odáig elkísért, megmaradt.
Ekkor az 50 év körüli férfi, aki eddig még nem szólalt meg, csak feszülten figyelte a beszámolót, most erőtlenül hozzátette.
- Az odaégett hús szag.
- Igen az. Kétségbeesve próbáltam felidézni minden létező segélykérő telefonszámot, de az agyam leblokkolt. Majd észrevettem, hogy a telefon híváskijelzője nem világít. Felkaptam és a fülemhez emeltem, de teljesen süket volt. Nem volt vonal. Megnéztem az íróasztali lámpát, de az sem működött. Se telefon, se áram nem volt. Mivel még mindig a drogokra gyanakodtam, felkaptam a kocsi kulcsot az asztalom fiókjából, és elindultam a parkolóba, de az autómhoz érve rá kellett jönnöm, hogy az sem indul. Végül arra jutottam, hogy ha más lehetőségem nincs, akkor gyalog kell eljutnom a kórházba. Útközben találkoztam Lindával, aki a kórházból jött és elmondta, hogy ott sem jobb a helyzet, azért indultunk el a katonai kórház felé, amikor az áruház tetején mozgást láttunk, és úgy döntöttünk, hogy megnézzük, ki az. Így értünk magukhoz, Sloan.
Miután Tom befejezte a történtek leírását, Sloan is belekezdett a sajátjába.
- Hát, én a barkács részlegen voltam, amikor az esemény megtörtént. Pont az árut pakoltam ki, miközben kerülgetnem kellett azt a sok embert. Pont azon morfondíroztam, hogy milyen jó is lenne, ha eltűnne innen az összes majom, és végezhetném a munkám, amikor hirtelen mindenki hamuvá vált. Először döbbentem néztem, aztán azt hittem, hogy a kívánságom teljesült, és hát megmondom őszintén, gyorsan kívántam még néhányat. Sok pénzt meg egy bögyös nőt magamnak, meg ilyesmiket, de nem történt semmi. Gyorsan felmentem a karbantartó útvonalon a tetőre, hogy szétnézzek. Először őt láttam meg – mutatott az 50 év körüli férfire, akit társai Adamnek hívtak. – Majd maguk jöttek.
- És maga hogy jutott ide? – kérdezte Tom az Adam nevű férfitől.
- Hogy én, nem is tudom. Arra emlékszem még, hogy a feleségemmel a Ribaut Roadon autóztunk éppen. A hétvégére ki akartunk menni Parris Islandre, a nyaralóba, mivel a tv bemondta, hogy decemberhez képest jó idő lesz. Amikor egyszer csak az arcomat füst csapta meg, és elkezdtem fuldokolni. Nem láttam semmit a füstől és a hamutól, ami kaparta a torkom és marta a szemem. A motor abban a pillanatban lefulladt. Először azt hittem, hogy abból jön az sok korom. Megálltam ott az út közepén úgy, ahogy tudtam.
Odakintről semmiféle motor zajt nem hallottam, mintha az összes autó egyszerre megállt volna. Közben már a kocsiban is leülepedett annyira a por, hogy láttam az üres anyósülést. A feleségem ruhái mind ott voltak, de ő nem volt sehol. Nem értettem semmit. Úgy értem, hová mehetett volna a ruhái nélkül? Kiszálltam és elkezdtem szólongatni. De a látvány letaglózott. Minden autó állt az úton vagy csak gurult magától. Mindegyikben látni lehetett az utastérben a szállingózó füstöt. De maga az út sem volt jobb állapotban. Az út menti fák, bokrok mind eltűntek, még a gyep is hamuvá vált. Akkor, abban pillanatban megértettem, hogy hova lett a feleségem. A kezem, ami csupa korom volt, a szemem elé tettem és csak néztem a rászáradt szürke port. A feleségem hamvai. Ezután nem emlékszem, pontosan mi történt. Valami rémlik, hogy elindultam az úton sétálva. Aztán már csak arra emlékszem, hogy valaki integet ennek az épületnek a tetejéről, és azért ide jöttem.
- És maga kishölgy, hogy jutott ide? – kérdezte bambán Sloan.
- Én a kórház recepcióján dolgoztam. Mivel Péntek van, ezért előbb eljöttem. Épp kiléptem a kórház ajtaján, amikor minden elhalkult. Az automata ajtó nem akart becsukódni mögöttem, pedig az áramszünet esetén is működik. A kórháznak van saját generátora ilyen esetekre. Végül is egy életmentő műtét alatt nem mehet el az áram. Ezért csodálkoztam. Majd körülnéztem alaposabban, és én is felfigyeltem a porfelhőre minden fele. Először fel sem tűnt a növényzet hiánya, csak egy olyan érzésem volt, mintha hiányozna valami az összképből. De az ajtó jobban bosszantott. Gyorsan visszamentem, és fel akartam hívni az ajtó karbantartóit. Minden ilyen telefonszám egy könyvben van a recepción. De ahogy a váróba értem, a talpam alatt valami szürke finom por ropogott. A székeken és a földön mindenfele ruhák voltak. Nem csak a betegek és a látogatók ruhái, hanem az orvosok köpenyei és a nővérek munkaruhái is. Megijedtem. Nem értettem, hogy hova lett mindenki, ezért kiszaladtam az utcára, és addig rohantam, míg bele nem szaladtam Tomba – A nő ekkor szemlesütve, erőtlenül elmosolyodott.
- Aha, pompás – horkant fel Sloan, majd Adam felé fordult és felé szólt. – Magának van valami ötlete, öregfiú, hogy mi is történhetett?
- Hogy én szerintem mi történhetett? – hebegte Adam. – Hát nem is tudom. Talán Isten büntetése. Már nem követjük az Úr akaratát. A Bibliában többször van szó ilyen eseményekről, amikor az emberek elérik Isten türelmének határát, aki látván, hogy mivé válik az emberiség, inkább elpusztítja azt. Szodoma és Gomora városai például, ahova elküldte két angyalát, hogy pusztítsák el tűzesővel és kénkővel. Vagy amikor Özönvizet bocsátott a földre, így pusztítva el mindent és mindenkit. Vagy ott van Bábel tornya. Az emberek túl magabiztosak voltak, és elkezdték azt hinni, hogy felérhetnek, akár Istenhez is. Erre az Úr büntetésül a földig rombolta a tornyot. Sok ember hisz Istenben, sok ember szereti Istent, de nem véletlenül alakult ki az Istenfélő szó. Én világéletemben, ha valaki megkérdezte, hogy vallásos vagyok-e vagy, hogy hiszek-e az Úrban, akkor én mindig azt mondtam, hogy Istenfélő ember vagyok.
- Remek, akkor most már Isten haragja csapott le ránk – förmedt fel Sloan. – Nagyon jó, és maga szerint, Tom, mi lehetett. Maga végül is tanár, vagy mi. Csak van valami ötlete.
- A tv-ben és az interneten a Maya világvégét mondták mára, persze ez nem jelent semmit. Lehet csak véletlen is, de akár egy idegen faj is támadhatott ránk. Ugye ott a Mayák naptára, aminek az utolsó napja a mai. Mindenki naptárnak hívja, de én ezt sose értettem. Most gondoljunk csak bele, ha adott egy eszköz, ami az időt méri és ennek az eszköznek van egy időpontja, ami felé halad az nem naptár. A naptár folytatódik minden évben, tehát nincs vége. Persze lehet kisebb egységekre bontani. Évekre, hónapokra, hetekre, de attól még nincs egy adott időpont, amikor a naptár véget érne. A hétvége után egy újabb hét kezdődik és így tovább. A naptár folyamatos. A Mayák által készített eszköz pedig egy meghatározott időpontnál, esetünkben a mai napnál véget ér.
- Akkor maga szerint mi ez, egy óra? – kérdezte Linda bátortalanul, miközben a fizika tanárt nézte. Tom egy kis gondolkodás után válaszolt.
- Az óra is újra indul, ha elérte a tizenkettes számot. Vannak, akik azt mondják, hogy a Mayák naptára is csak újra indul, de a mai nap után szerintem tévedtek. Szerintem az nem egy naptár. Sokkal inkább egy visszaszámláló, és elértünk a nullához. A Mayák körül amúgy is sok érdekes dolog van. Nem ismerték a kerék fogalmát, de voltak útjaik. Magas fokú matematikát és csillagászatot ismertek, de nem tudtak súlyt mérni. Egyesek szerint egy felsőbb faj hagyta hátra ezeket a tudásokat. Magában a Maya bibliában a teremtőjüket is úgy jellemzik, hogy magasabb intelligenciájú lény. Elképzelhető, hogy az ő teremtőjük tért most vissza. Talán ez egy idegen faj. Végül is el vagyunk vágva mindentől. Áram, gáz és víz nélkül. Ez inváziós taktika. A túlélők így nem tudnak nagyobb csoportokba verődni, és nem jelentenek veszélyt a támadó félre.
- Idegen faj, na ne már, szerintem ezek a ruszkik lesznek azzal a végítéletes bombával – vágott közbe a Walmart egyenruhás férfi. Folytatni is szerette volna, de Adam vette át a szót.
- Mindegy, hogy mi történt. Mi túléltük, és hiszem, hogy okkal történt ez. Erre kéne koncentrálnunk. Hamarosan lemegy a nap, és csökkeni fog a hőmérséklet. Hajnalra akár mínusz öt fok is lehet. Ha túl akarjuk élni éjszakát, akkor neki kéne látnunk a dolgok megszervezésének.
Miután hosszasan mérlegelték, hogy mire is van szükségük, elindultak a bevásárlóközpont különböző részeibe begyűjteni ezeket. Vizet, élelmet, felszereléseket, táskákat, amiben mindezt tárolhatják. Míg a plázában összeszedték a túlélőcsomagjukat, letelt a kritikus idő és mindegyikük egészségi és mentális állapota rendben volt. Félóra elteltével megkaptuk a parancsot a főhadiszállástól, hogy begyűjthetjük a túlélőket. A parancsnokunk elrendelte, hogy megvárjuk, míg mind egy helyen lesznek. Így jóval egyszerűbb és gyorsabb lesz az akció.
Eltelt újabb negyed óra, mire mind a négyen visszatértek a tetőre. Tom és Linda éppen a készleteket nézte, azt beszélték éppen, hogy mi kerüljön a túlélő csomagjukba. Adam az alkonyt figyelte. Közben magában arra gondolt, hogy talán jobb lenne, ha hajnal sosem jönne el. Elmormolt még egy imát feleségéért és mindenkiért, aki odaveszett. A Sloan nevű férfi pedig egy horgászszéken trónolt. Az egyik kezében egy távcsővel, a másikban egy üveg lapult, amin a Jhonny Walker felirat volt olvasható. Sűrűn bele ivott, és minden egyes korty után körül szemlélte a környéket a távcsővel.
- Az első őrséget vállalom - mondta az addigra már enyhén szesz szagú férfi. – Pontosan hány órát is kell őrködni? – Tom lassan felnézett, még egy kicsit mérlegelte a kérdést, majd döntött.
- Négy óra elég lesz.
- Rendben – közben nagyot húzott az üvegből.
Éppen befejezte a kortyot és a szeme elé emelte a látcsövet, amikor az épület pereménél pont az orra előtt egy óriási repülő hajó jelent meg.
– Most meg mi a franc van ezzel a távcsővel, nem látok semmit. Máris tönkrement. Rohadt kis kínaiak, még egy ilyen vackot sem tudtok összerakni rendesen.
Nem maradt túl sok ideje a panaszkodásra, mert Adam rohant oda hozzá és rántotta el a azonosíthatatlan repülő tárgytól. Visszarángatta a vergődő férfit a többiekhez, akik döbbenten nézték az eseményeket. Linda belekarolt a fizika tanárba, és határozottan a szerviz lejárat felé kezdte húzni. Erre már Tom is magához tért a pillanatnyi sokkból. Körülnézett. Látta, hogy a másik két férfi is hasonló állapotban van, mint ő az előbb. Amilyen hangosan csak bírt, odaordított nekik.
- Vissza a plázába! Mindenki fogjon meg egy táskát! Indulás! Gyerünk!
Linda szinte feltépte félelmében csapó ajtót, ami hangos csattanással ért földet. Már félig lemászott a létrán, mikor alant mozgásra lett figyelmes. Nem volt ideje megnézni, hogy ki van lent, csak érezte, hogy arra úgysem jutnak ki, ezért felkiáltott a többieknek.
- Már lent vannak. Vissza! Vissza a tetőre!
Mást már nem bírt mondani, mert valami elkapta a lábát és lerántotta a létráról. A három férfi a tetőn csak az elnyúló sikolyt hallották lentről, aztán csönd borult rájuk. Adam a csapóajtóhoz ugrott, és becsapta azt olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudta. Sajnos bereteszelni csak belülről lehetett, ezért inkább ráült, hogy onnan senki se jöhessen fel.
Közben Tom agya lázasan kereste a kiutat, de ez idáig hiába. Az egyetlen utat lefele már elzárták előlük. Csapdába estek a tetőn. Nincs kiút. Ekkor a hangtalanul lebegő jármű oldala felnyílt, és rámpa jött elő belőle, aminek vége a tető pereméhez ért. Pillanatokkal később három idegenlény lépett a tetőre. Mindegyikük elindult valamelyik túlélő felé. Az erőviszonyok nem a túlélőknek kedveztek. Törpéknek tűntek az idegenekkel szemben. Tom csodálkozott, hogy mennyire emberiek ezek a lények. Persze csak nagyvonalakban tudta felfedezni a hasonlóságot, de két lábon jártak és az arcuk is tele volt érzelemmel.
Sloan rásandított az nadrágövébe tűzött szeletelőkésre, de mire keze elindult volna, a vele szembelévő idegen ráemelte egyik ujját, amin egy kék fémből készült gyűrű volt. Tized másodperccel később egy energia villám csapott le az árufeltöltőre, aki tágra nyitott szemmel nézett támadójára, de bárhogy próbált a továbbiakban mozdulni, már nem bírt. Megbénították. Adam arca eltorzult a gyűlölettől. Neki akart rohanni a középső óriásnak, amikor őt is ugyan úgy egy kisebb villámcsapás érte. Már csak Tom maradt. Ő nem mozdult. Másik két társát már felvitték a lebegő hajóra. Tom, miközben a fölé tornyosuló óriást nézte, remegő hanggal szólalt meg.
- Meg fogtok ölni minket?
Ekkor egy hang szólalt meg a fejében. Egy nyugodt és békés hang. Az én hangom.
- Ha meg akarnánk ölni, már nem élnétek. Órák óta figyeltünk benneteket a közelből. Kiválasztottak vagytok.
Mélyen a gondolataiba néztem. Sok mindent láttam, félelmet, fájdalmat és káoszt, majd végül beletörődést. Tom magától, kényszer nélkül felszállt a siklóra. Még néhány napig tartott a túlélők és egyéb fontosnak vélt tárgyak begyűjtése, de csak rövid időnk volt. Négy nappal az invázió után elindultunk a mélyűrbe egy másik világ felé. Attól a naptól, ha időm engedi, mindig írok egy kicsit…
