Interitus - Bukás

Fantasy / Novellák (1212 katt) Achray
  2012.12.21.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.

Felhúzott térdeimet fél karral átölelve meredtem az elém táruló látványra, szabad kezem ujjai között a környéket beborító darálékot dörzsölgettem. A fehér anyag tökéletesen idézte a hó kinézetét, tapintásra mégis durvább, vaskosabb volt. A föld kopárságát elmosta az új takaró leple, ezzel eltüntetve a vékonyabb rétegen végighúzódó lábnyomokat. Szememmel követtem kacifántos vonalukat, egészen a domb tetejéig, ahol a magas alak kabátját összehúzva látszólag éppúgy elveszett saját ábrándjainak rengetegében, mint jómagam. Percekig figyeltem, majd erőt véve magamon felálltam. Átléptem néhány kisebb szikla fölött, és halk léptekkel barátom felé igyekeztem.

Lábam alatt ropogott a föld, ahogy bokáig süllyedtem az aprólékban. A domb egyik fele csúszós volt a sártól, így a másik, meredekebb részen kellett felmennem. Próbáltam nagyobb kövekre támaszkodni, majd miután másodszor is visszacsúsztam, egy árnyék vetődött rám. Oda sem kellett néznem, megfogtam a felém nyújtott kezet, ami felrántott földhát tetejére. Hálásan biccentettem, majd követtem vissza oda, ahol az előbb is állt. Mellé lépve tapasztalhattam, hogyan változik meg teljesen az elénk táruló látvány: a vidék felszíne kockás volt, a törmelék felénk tartva kockáról-kockára színeződött át fekete négyzetmintásra. Egy sakktábla közepén álltunk, egyszerű bábukként, és olyan érzésem volt, mintha valaki bármelyik pillanatban megragadhatná a vállam, és két sávval előrébb rakhatna. Kis időbe telt, hogy körülöttünk is átváltozzon a talaj, majd egyenesen délnek haladt tovább, egyre szélesebb övezetet mondhatva magáénak. Mintha soha nem akart volna megállni.

Észak felé visszafordultam, és a horizonton fokozatosan átvándorló füstpamacsokat méregetve felvontam a szemöldököm. Akaratlanul is a kockához hasonlítottam őket éles, nyers vonalaik miatt, és ahogy közelebb értek, megrökönyödve vettem észre, hogy formájuk valóban egy dobókockáét idézi. A füst alatt hamarosan feltűnt egy sötét embertömeg. Felosztásuk egyenletes volt, szinte hajszálpontos volt a vonulók közti távolság. Mozgásuk gyors, szaggatott, ahogy egyenesen a buckánk felé meneteltek. Monoton sokaságukat a fejük fölött lengedező mintás zászlók tették változatosabbá, ám az még mindig nem látszott, mi eregeti a fekete felhőket.

- Ismerősek? - fordultam a mellettem álldogáló felé, aki békésen szemlélte a menetet.
- Nem, bár hozzájuk hasonlót már láttam – felelte. - Azok olyanok voltak, mint egy kártyajáték érméi. Hogy hívják... póker?
- Gondolom egy-egy külön alfaja egy nagyobb fajtának. Amúgy érdekesek. Vajon honnan neszelhették meg a pusztítást?
- Ki tudja? Bár felettébb gyorsan értek ide ahhoz képest, mennyien vannak – bökött fejével előre, és odapillantva láttam, ahogy a sereg csak egyre nő, végeláthatalan sorokban jőve a látóhatár mögül.
- Lehet, valamelyik szomszédos alternatívából jöttek. Mi van akkor, ha ők okozták ez az egészet? - húztam el a szám. - Azt viszont nem értem – nyújtottam ki a kezem, és a beleeső törmeléket kis golyóvá gyúrtam össze -, hogy miért esik a hó, és ha nem hó, akkor egyáltalán miért hull ilyen mértékkel az égből, a felhők teljes hiányában?
- Ez nem hó – rúgott fel társam egy kevéske aprólékot, amelyet azonnal felkapott a szél, és arrébb söprögetve előlünk folytatta útját. - Ezek a törpegalaxis maradványai. A környező bolygókat sejtésem szerint mind ugyanez a fehér lepedő borítja, mint a Földet.
- Azoknak – mutatott a csapat felé – még a következő két-három nemzedéke is úgy fog visszaemlékezni a gyerekkorára, hogy „állandóan esett hó”. Különös... a nyelvük hasonlít a latinra – mustrálgatta hunyorítva a zászlókat.
- Lehet, hogy ezért kellett nekik pont a Föld. Az anyanyelvük a latinból lehet képezve – tettem hozzá.

A tömeg alig néhány kilométerre lehetett, amikor hirtelen fordulatot vett, keletnek haladva tovább. Megpördültem magam körül, és tágra nyílt szemekkel néztem, ahogy a kockák cirádája is elkanyarodik, és a néppel egyhuzamban marad.

- Amerre ők mennek, arra megy a minta is, csak mivel gyorsabban halad, ezért előrébb jár... ahogy egyre többen jöttek, úgy terített be egyre nagyobb zónát – suttogtam magam elé.
- Bámulatos, ugye? - hallottam a hangot mellőlem. Rásandítottam, majd tétován bólintva visszafordultam. Ezzel egyhuzamban a nép megtorpant, és mindannyian egyszerre meredtek ránk.

Végre alkalmam nyílt jobban szemügyre venni a felosztásukat. Legelöl haladtak a gyalogosok, egyszerű bunkósbotot tartva jobb kezükben. Tartásuk görnyedt, unott volt, csoszogó járásuk pedig csak növelte közömbös kisugárzásukat. Mögöttük lassú, könnyed léptekkel a huszárok, akik fél kézzel a gyeplőt, másik kézzel pedig a zászlókat fogták. Sötét alakjuk nyílegyenesen ült a nyeregben, a farudak pedig cölöp módjára meredeztek az ég felé. A következő sorokban a futók loholtak, fürge mozgásuk a párducéra hasonlított, mégis, mintha oldalasan lépkedtek volna.

A következő menet láttára kővé dermedtem. Sok tömzsi, köpcös emberke baktatott a futók után, és kezüket maguk fölé emelve egy hatalmas márványtalpazatot cipeltek. A márványt televésték hosszú, tördeletlen szövegekkel, néhol különböző, kisebb-nagyobb rajzok is előfordultak. A kőből egy robusztus törzs nőtt ki, és vagy száz méteren nyúlt felfelé, hogy aztán szétágazva lombbá fejlődjön. Két ág meg volt gyújtva, ám a tűz nem terjedt át a fa további részeire. A füst tartósan szálldogált felfelé, és akár egy elolthatatlan pipa, pöfékelt. A sziklát egy hatalmas, díszes hintó követte. Ablakán elhúzták a függönyöket, így rálátásunk nyílt a két koronát viselő férfira és nőre. Arcukat fehérre festették a bent égő gyertyák fénye, hosszú ujjaikkal kíváncsi kisgyerek módjára csimpaszkodtak az ablak párkányába.

Alighogy végigmértük a menetet, elindultak, zavartalanul folytatva utukat. Rögtön kezdődött elölről a sorok sokasága, csakhogy a masírozók ezúttal fehér ruhákban koptatták a földet. Arcuk sápadt volt, nyúlánk testük különvált az előttük lévők zömökségétől.

- Kivételesen okosak – szólalt meg partnerem. - Majdhogynem azonnal rájöttek, hogy is állunk.
- Igen – helyeseltem, tekintetem továbbra is a fán pihent.
- A Föld jövője. Azok pedig – nézett a két égő ágra -, a múltja. Egyszerű, mégis szédületesen jó ábrázolása a jelenlegi helyzetnek.
- Továbbra sem értem, hogy voltak képesek felrobbantani egy törpegalaxist – ingattam a fejem feldúltan. - Ahhoz rengeteg energia kell!
- Lehet, elszívták egy másik Naptól.
- Vagy inkább több másik Naptól – fintorogtam, és előreléptem egyet. - Nem lehetne őket egyszer végleg megállítani? Megakadályozni, hogy ne pusztítsanak ki egy egész fajt, annak bármi előjele nélkül?
- Volt előjele. Az emberek többsége fel volt készülve a halálra a maják ősi naptára miatt. Akik pedig nem, tudomásul vették akkor, amikor a Canis Major első nagyobb törmelékdarabjai beértek az atmoszférába.
- Aljasság kihasználni a kisebb fajok tudatlanságát! - makacskodtam. A fekete-fehér táj nekem túlzottan fakó, semmitmondó volt, mintha az emberek egyik ódivatú régi filmjébe kerültem volna.
- Ideje volt már.
- Hogy mondhatsz ilyet? - meredtem rá. Kisfiús arcán óvatos mosoly bujkált, ahogy végignézett az új lakókon, majd rám pillantott.
- Ez így volt rendjén. Bevallom, nem volt a legstílusosabb módszer, de egyszer ennek is el kellett jönnie. Évmilliárdok óta figyelem az embereket ezen a bolygón, és elmondhatom, hogy kitapasztaltam a legtöbb ügyes-bajos dolguk. Átlépik a saját épeszű határaikat, keresik a bajt, aztán, mikor nem találnak megoldást a problémájukra, meghátrálnak és arrébb állnak, hagy oldja meg más. Nem állítom, hogy mi sokkal különbek vagyunk, mégsem ütjük bele mindenbe az orrunkat.
- Csak végignézzük, ahogy világok enyésznek el...
- Katherine! De mi nem szólunk bele. Nem próbáljuk meg görcsösen átírni a történelmet, mert az lehetetlen! Ha egyszer valami elkezdődik, az véget is kell érjen valamikor. Jön valami új, ami más, ahogyan az emberek előtt is volt itt valami, aminek semmi köze nem volt ezekhez a teremtményekhez. A Napjuk már öreg, épp csak hogy túléli ezt a népet. Igen, megtehették volna, hogy uralmuk alá hajtják az emberiséget, és békében élnek velük, de nem. Nekik egy új provincia kellett, ami az övéké, aminek még ártott előzőleg senki és semmi. Amelyet saját kedvük szerint formálhatnak. Hiába, nem mindenki szeret osztozkodni, végképp nem egy ilyen aprócska bolygón. Egy korszakot eltöröltek, most kezdődik egy új. Akit megajándékoznak az élet lehetőségével, annak fizetnie kell, méghozzá halállal. Aki egyszer él a lét lehetőségével, annak később elkerülhetetlenül alkalma nyílik ezt visszaszolgáltatni. Ez itt is így működik. Máshol is. Mindenhol.

A kezemet bámulva hallgattam. Tudtam, hogy igaza, hogy az ép ész ezt diktálja. Logikusnak kellett lennünk, mégis nyomta a lelkemet még egy kérdés.

- Mi is...? - halkítottam le akaratlanul is a hangom, amely most vékonyabb volt a szokásosnál.
- Mi is – sóhajtott. - Annak is vége szakad egyszer, aminek nincsen vége... aminek nem kéne, hogy vége legyen soha; a halhatatlan is meghal egyszer, ha úgy hozza a sors. De ez így van. A végtelen dolgokat is le kell zárni valamikor valakinek. És, tudod mit? - élénkült meg előzmény nélkül a hangja. - Az élet egy játék! Éppen egy élő példa közepén állunk, és mi is csak egy rossz vicc szüleményei vagyunk. Beszélünk, fantáziálunk a megvalósíthatatlanról, nem létező dolgokról, utána pedig csak elvetjük ezeket a gondolatokat. Pedig nem szabadna!
- Akkor ne vessük el őket! De nekem viszont elképzelésem sincs, hogy mi történhet azután, hogy tovább elmélkedünk azon, ami nincs – adtam meg a választ. A sakksereg már eltávolodott tőlünk, a füst lassan szétfoszlott a levegőben, a Canis Major porai pedig szüntelenül hullottak az égből.

Kinyújtózkodtam és lesöpörtem a hajamról az addigra vastagon rágyülemlett fehér maszlagot. A sár megszáradt a domb oldalán, így arra szándékoztam lemenni, amikor társam elkapta a karom.

- Ennek a játszmának a végére még várlak vissza – mondta.
- Most még békések, de van egy olyan előérzetem, hogy hamarosan véres csatáknak lehetsz szemtanúja. Kíváncsi vagyok, ki adja meg közülük a végső mattot, szóval hamarosan látjuk egymást – biccentettem, és máris a földhányás aljában voltam.

Elmosolyodtam annak az elképzelésére, hogy barátomat akkor is ugyanezen a buckán találom, amikor visszajövök. Én, a szavaiból idézve jobb szerettem a „világok elejét és végét” megfigyelni, ő pedig addig kitartott egy-egy bolygó mellett a születésétől kezdve, amíg története a végére nem ért. Így kereszteztük egymás útját minden alkalommal.

- Most hova mész? - hallottam a kiáltást magam mögül. Megtorpantam, majd váratlanul megpördültem, és amolyan kérdő mozdulattal széttártam a karom.
- Mindenhova, ahova lehet! - nevettem fel.

Előző oldal Achray
Vélemények a műről (eddig 2 db)