Linktár

Fagyos világ

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.


A térdig érő hó, teljesen átáztatta a vándor csizmáját és nadrágja szárait, tagjai lassan kihűltek, és egyre nehezebben tudott dacolni a széllel, mely fagyos karmokkal tépett bele kabátjába. Még volt néhány hő akku a hátizsákjában, de azokat későbbre tartalékolta, így csupán azt tehette, hogy összeszorítja fogait, és leszegett fejjel gázol tovább a hóban.

Szürke fellegek sötétítették el az eget és egyre hidegebb lett, érezte, amint átázott ruhái lassan keményre fagynak a testén. Kicsit megállt, hogy pihenjen, és egyen egy kevés energia szeletet, majd kezeivel beárnyékolta szemeit, és megpróbálta kitalálni, hogy hol lehet a halványan pislákoló nap, az egyre gyorsabban sötétedő égen. Csalódottan látta, hogy túlságosan is közel van már a horizonthoz. A szél túlságosan lelassította, így alig maradt már csak pár órája a napnyugtáig.

Tudta, ha most nem áll meg, és nem kezdi el beásni magát estére, akkor nem éri meg a reggelt, így kelletlenül ledobta hátáról a táskáját, és leakasztotta az oldaláról a tábori ásóját, majd keresett egy olyan helyett, ahol elég mély volt a hó és ásni kezdett.

A kemény munkától felmelegedett a teste és érezte, amint lassan visszatér az élet az elgémberedett tagjaiba. Mikor úgy vélte, hogy elég mélyre leásott, elkezdte kialakítani azt a részt, ahova elbújhat majd az éjszakai fagyok elöl.

Már éppen lemenőben volt a nap, amikor végzett, és a hideg olyan elviselhetetlenné vált, hogy marta az arcát, így előhalászott a táskájából egy gyertyát, majd egy kis hókupacba szúrta és a nyakában függő tűzszerszámmal meggyújtotta. Megbizonyosodott arról, hogy semmit nem hagyott kint, majd betapasztotta az üreg bejáratát néhány lapát hóval.

Amint végzett, érezhetően kellemesebb lett az idő odabent, szinte csábította azaz ötlet, hogy le kellene vetnie a kabátját, de tudta, hogy még így is valamivel nulla fok alatt van a hőmérséklet, és nem hiányzott neki, hogy lebetegedjen idekint a fagyos hegyek között. Amennyire lehetett, elegyengette az üreg alján a havat, majd kiterítette a hálózsákját és törökülésben ráült.

Szívesen aludt volna, de nem engedhette meg magának ezt a luxust. Ha elalszik és elfogy odabent a levegő, akkor biztos lehetett benne, hogy többé nem ébred fel és bár sokan, boldogan választották volna ezt a halált, ám neki túlságosan értékes volt az élet ahhoz, hogy feladja azt. Tagjait ellazította, és csak a gyertya lángjára fókuszált, légzését lelassította és elméjét elcsendesítette, hogy semmi más ne vonja el figyelmét.

Órákig koncentrált és meditált, de végül a kimerültség legyőzte akaraterejét, és elnyomta az álom.

A régről ismert álom visszatért, amely már oly régóta minden este meglátogatta, amelytől nem szabadulhatott meg, mert igaz volt.

Éppen otthon volt a családjával, és együtt ünnepelték a Karácsonyt. Jó volt kicsit kiszabadulni az egyetemről, és végre megpihenhetett a Zh-k után, abban a hónapban az elmúlt évekhez képest különösen sok hó esett. Egy csendes kis faluban éltek, és annak is a szélén, egy erdő mellett, így, amikor éppen nem esett a hó, és viszonylag jó idő volt, akkor hosszú órákra elment sétálni az erdőbe és gyönyörködött annak csodáiban. Ám aznap valami megváltozott, az erdőben a madarak elhallgattak, és az erdei állatok nyomai sem jelentek meg a friss hóban az etetők körül. Ugyanakkor érezte, hogy valami figyeli és követi őt, így amilyen gyorsan csak lehetett, elindult visszafelé a házukhoz, ám, amikor odaért, pusztulás és halál fogadta.

Hiába futott, mire elérte az otthonát, addigra már nem tehetett semmit.

Mindenki, akit szeretett és kedves volt a számára, ott feküdt holtan az égő romok között, s akkor egy hatalmas kéz kulcsolódott rá a nyakára…

Arra ébredt, hogy valaki a csizmáját próbálja meg lerángatni a lábáról.

Egy hirtelen mozdulattal felhúzta mind a két lábát, majd keményen előre rúgott. Mikor érezte, hogy az idegen elengedi, előrántotta a kabátja ujjába elrejtett tőrét, és hegyét a támadója torkának szegezte, aki kétrét görnyedve, kezeit a vérző orrára tapasztva nyögdécselt. Egy ember volt az, talán ötven vagy hatvan éves, arcán megannyi ránc, a haja és szakálla gondozatlanul össze volt gubancolódva és mindenféle kosz ragadt beléjük.

- Kár volt idejönnöd, öreg - mondta olyan hangon, akár egy hóhér, majd erősebb fogást váltott a késen, és már szúrt volna, amikor egy tizenéves gyerek tűnt fel az üreg bejáratában.
- Papa, minden rendben? Úgy hallottam, mintha… - Nem fejezte be, mert meglátta, hogy mi történt a nagyapjával, és a pupillái kitágultak a félelemtől.

A tőr villant a halvány reggeli nap fényében, és amilyen gyorsan előkerült, ugyanolyan gyorsan el is tűnt.

- Köszönöm – nyöszörögte az öreg. – Mi a neved, vándor?
- A nevem Morto, és a tiétek? – kérdezte, de valójában nem igazán érdekelte.
- Az én nevem Imre, ő pedig az én kis unokám, Lili, szegénynek meghaltak a szülei, és már csak én maradtam neki.
- Mondd csak, mégis mi keresnivalótok van itt a hegyek között, és mit akartál tőlem a csizmámon kívül?
- Ha tudtam volna, hogy még élsz, akkor sosem fordult volna meg a fejemben, hogy kiraboljalak, de amikor megtaláltuk az üreget és kiástam a bejáratot, akkor te itt ültél, és hiába szólongattalak, meg sem mozdultál, így gondoltam, biztos megfagytál. És hát tudod, a holtak már nem sok hasznát veszik a földi javaknak, így…
- Értem, valószínűleg én is hasonlóan cselekedtem volna, de még mindig nem mondtad el, hogy mit kerestek itt?
- A közelben van a barlangunk, ahol élünk, és épp vadászni tanítottam Lilit, hogyha én már nem leszek, akkor is el tudja látni magát, és így találtunk rád.

Morto gondolataiba merülve figyelte a párost, egy ideig eljátszadozott a gondolattal, hogy talán végeznie kellene velük.

- Menjetek, nem foglak követni titeket – mondta végül.
- Köszönöm! - hebegte az öreg és elindult kifelé, de néhány lépés után visszafordult. - Esetleg nincs kedve velük jönni? Ahogy elnézem, már legalább egy hete nem ettél semmi rendes ételt, és szeretném valahogy megköszönni, hogy nem… tud, hogy mire gondolok – és fejével a gyerek felé intet.
- Nem akarok a terhetekre lenni, Imre.
- Ugyan, ez a legkevesebb, különben is amióta… amióta ,,Az” történt, alig találkoztunk emberekkel, és szinte semmit se tudunk arról, hogy mi történik a világban.

Morto először nemet akart mondani, ám mielőtt bármit is szólhatott volna, a gyomra megelőzte, és hangos korgással adta hírül a saját véleményét. Az öreg elmosolyodott, majd elindult kifelé abban a biztos tudatban, hogy Morto követni fogja.

A barlang valóban nem volt messze, csupán alig százlépésnyire, de a bejáratát álcázták, így messziről beleolvadt a tájba. Egy kis tábori kályhában néhány fahasáb parázslott, így kellemes meleg volt odabenn.

- Lili, kérlek, hozd elő az egyik fazekat, addig én rakok a tűzre – szólt az öreg unokájának, amint visszazárta a barlang bejáratát takaró álcahálót.
- Tudod, ő az én támaszom. Mindenben segít, amiben csak tud, de már nem tudok sokáig vigyázni rá.
- Hogyan történt?
- Régen vadász voltam, és itt éltem a hegyek lábánál, ám amikor az orvosok megmondták, hogy rákos vagyok, és csak pár hónapom van hátra, minden időmet a családomnak szenteltem. A gyerekek eljöttek hozzám, hogy nálam töltsék az ünnepeket, és… és épp vasárnap volt, már csak pár nap volt Karácsonyig. Olyan szép volt az idő, igazi fehér Karácsony lett volna, de akkor jöttek Ők. Nem hittük el azt, amit a TV-ben mondtak, úgy gondoltuk, biztos valami komédia, vagy valami buta akciófilmről készítenek bemutatókat. Egyik kormány sem erősítette meg azt, amik a hírekben szerepeltek, így nem tudtunk felkészülni arra, ami történt, és amikor ideértek azok a szörnyek, akkor nem tudtunk tenni ellenük semmit, csak menekülhettünk. Régről ismertem ezt a medve barlangot, és rögtön ide akartam hozni a családom, de menekülés közben Lili szüleit elkapták, és nem tehettem semmit. Amikor elvonultak, visszamentem a házamhoz, és elhoztam onnan a legszükségesebb dolgokat. Így sikerült szereznem azt – mutatott egy ős öreg rádióra, amit vastagon belepett a por -, az első párhónapban folyamatosan figyeltük a rádióadásokat, de végül lemerültek a telepei és nem tudtam többé életet lehelni belé.
- Tehát azt mondod, hogy már legalább két éve itt éltek ebben a barlangban?
- Igen, ugyan néha, néha, amikor jobb az idő, lemerészkedem a közeli falvak romjaihoz, és ami értékes, azt felhozom ide.

Beszéd közben feltette az ételt melegedni a kályha tetejére, majd leült egy sámlira, és ránézett Mortora. Arra várt, hogy most ő mondja el azt, ami vele történt.

- Szóval ti nem tudjátok, hogy mi okozta Ezt? – És széttárta kezeit, ezzel utalva az egész világra, ami körülvette őket.
- Nem, csupán annyit, amit a szemünkkel láttunk, de hogy honnan jöttek, vagy, hogy miért, azt nem tudjuk.
- Akkor majd, én elmondom. Mert ők nem voltak mások, mint a tündérmesék szereplői. Minden mitikus lény, amiről valaha írásos feljegyzés készült, az valóban létezett a múltban, és sajnos a jelenben is. Mindig is itt éltek velünk. Kezdetben béke volt közöttünk, ám ahogy az emberek egyre többen lettek, ők visszavonultak a világ eldugott sarkaiba és onnan figyeltek minket. Nem akartak semmit tőlünk, csupán azt, hogy békében élhessenek a saját kis világukban. De mi túl kapzsik voltunk! Nekünk az egész világ kellett, és nem érdekelt senkit, hogy utunk során tönkreteszünk mindent, ami értékes.

Nagyjából kétszáz évvel ezelőtt, elhatározták, hogy véget vetnek az emberek uralmának, ezért elkezdték összegyűjteni erőiket, és elhitették az emberekkel, hogy ők többé már nem léteznek. Mindvégig a háttérben maradtak, és onnan szőtték szövevényes hálójukat, amivel lassan körbetekerték az egész emberiséget. A múltszázad hajnalán az egymást követő világméretű háborúk és az utánuk jövők, mind az ő művük volt. S mikor már úgy érezték, hogy seregeik elég erősek ahhoz, hogy legyőzzenek minket, akkor elhintették eljövetelük hírét. Fölényük teljes tudatában elmondták nekünk, hogy mikor fognak támadni, de vezetőink túl gyávák, mi pedig ostobák voltunk, amiért nem hittük el.

Tartott egy kis szünetet és ivott egy korty vizet az elé tett bádogbögréből, amit nemrég a kislány hozott neki.

- Elsődleges célpontjaik a fővárosaink voltak, Párizs, London, Washington. Alig két nap alatt lerohanták őket, majd belekezdtek a vérengzésbe. A seregeket nyolc angyal vezette, akik azt hirdették, hogy megtisztítják a világot az emberi faj romlottságától és nyomukban véráztatta pengéik festették vörösre a világot. Az emberek gépeit és fegyvereit könnyűszerrel pusztították el romlott mágiájukkal. A repülők ellen viharokat idéztek meg, a katonákat pedig szörnyek tépték darabokra.

A gyengéket azonnal megölték, míg az erőseket elfogták és arra kényszerítették, hogy rabszolgaként dolgozva bontsák le saját városaikat, épületeiket és otthonaikat. Mikor pedig végeztek, őket is megölték. Az első három nap után a föld teljes emberi lakossága a felére csökkent. Hamarosan ellenállás szerveződött, és a megmaradt katonai vezetés megpróbálta hadba állítani az életben maradottakat kisebb-nagyobb sikerrel.

Magam is tagja voltam egy ilyen ellenálló csoportnak. Az egyszerű lőfegyverek hasznavehetetlennek bizonyultak, mert a legtöbb lénynek olyan vastag volt a bőre, hogy meg sem érezték a golyókat, vagy pedig a sebeik pillanatok alatt begyógyultak. Így kénytelenek voltunk közelharci fegyvereket használni, akár a barbárok…

Az elején még hajtott minket a bosszúvágy, mert mindegyikünk elveszítette a családját, és már csak azért éltünk, hogy valamennyit visszafizethessünk az ellenségnek. Ám lassan, ahogy kezdtünk megfogyatkozni, és láttuk, hogy ellenfeleink sosem akarnak elfogyni, végül lassan megértettük. Nincs esélyünk a győzelemre!

Ám akkor sem adhattuk fel és tovább küzdöttünk egy olyan célért, amit sosem érhettünk el. A hosszú, véráztatta hónapok alatt összebarátkoztunk a társaimmal, és lassan azzá váltunk egymás számára, mint amit örökre elveszítettünk. De mind tudtuk, hogy közeleg az óra, amikor már nem fogjuk tudni tartani a vonalainkat, és akkor vége lesz mindennek.

Tavaly ősszel jött el ez a nap, amikor a fák levelei besárgultak, és a nap már nem sugározta magából az élet melegét. Jóval többen voltak, mint mi, és az egyik vezérük is ott volt. Bemutatkozott nekünk és elismerését fejezte ki nekünk, mivel mi voltunk azok, akik a legtovább kitartottunk ellenük. Majd azt is elmesélte, hogy a győzelmük után valamennyiünk koponyájából serleget fog készíttetni, hogy az utolsó nagy csatára emlékeztessék őt.

És akkor, elkezdődött. Nem kértünk, de nem is adtunk kegyelmet senkinek, ám mi túl kevesen voltunk, ők pedig túl sokan.

Bajtársaim sorra hullottak el, míg végül már csak én álltam az angyal előtt, akinek testét és hófehér szárnyait barátim vére festette vörösre. A szeméből mérhetetlen kegyetlenség sugárzott, arcára pedig torz mosoly ült ki.

- Borulj térdre, és én megtisztítalak a gonosztól! – mondta az angyal.

Én pedig úgy éreztem, mintha mázsás súlyok nyomnák a vállaimat, és hiába akartam állva maradni. A testem elárulta az akaratom, és engedett a közelgő halál csábításának. Ott térdeltem az egyik olyan lény előtt, akihez gyermekkoromban minden nap imádkoztam, most pedig arra készült, hogy a fejemet vegye, testvérei pedig a világ más részeit dúlták véres pengéikkel.

Morto ezek után hosszan hallgatott, de sem az öreg, sem pedig a kicsi nem akarta megzavarni, mert mindketten kíváncsiak voltak a folytatásra, és attól tartottak, hogyha megszólalnak, akkor a vándor nem folytatja a történetét.

- Arra, hogy mi történt közvetlenül ezután, nem emlékszem, csupán arra, hogy látom felemelkedni azt a gonosz kardot, majd pedig a testemet és az elmémet sötétség ölelte körbe.
Miután magamhoz tértem, körülöttem holttestek százai hevertek, s a tábor közepén egy karóra húzva pedig ott volt az angyal teteme is.

Akkor még nem tudtam, hogy mi történt, csupán azt értettem meg, hogy valami hatalmas erő a segítségemre sietett. Miután összeszedtem a megmaradt készleteinket, elhagytam tábort. Napokig rejtőzködtem egy elhagyatott bányában, s ez idő alatt különös álmok törtek rám, melyek megmutatták, hogy mit kell tennem.

Üldözöttből üldöző lettem, és elkezdtem vadászni a lényekre. S hamarosan már csak úgy emlegettek, mint Morto, ami annyit jelent, hogy ,,Halál”.

Mikor megtudtam, hogy mit jelent, már magam is nyíltan használtam, és egy idő után eggyé váltam a nevemmel. Sokáig bolyongtam a földeken, és rá kellett jönnöm, hogy az ember egy kihaló fajjá vált, amelynek én magam is az egyik utolsó, élő példánya vagyok. Ti itt a barlangban vagytok már hónapok óta az első emberek, akiket élve látok. Pedig már több országot is bejártam. Bár már nem hinném, hogy van bármilyen jelentősége a régi határoknak, mert emberek nélkül országok se léteznek.

- Mit mondtak az álmaid? – kérdezte Lili, akit hajtott a gyermeki kíváncsiság.

Morto a kislány felé fordult, egy ideig a szemeit fürkészte, majd elmosolyodott.

- Álmaimban az igazi apám szólt hozzám és elmondta, hogy ki vagyok én valójában, s miképpen fogok véget vetni ennek a pusztításnak.
- És mondd, ki a te igazi apád! – szólt közbe Imre.
- Hát nem nyilvánvaló? Ha az ellenségeinket angyalok vezetik, kik örömüket lelik a halandók vérében, ki más lehetne az emberiség igazi megmentője, mint az, akitől a Bukásig mindenki retteget? Ő, akit úgy neveznek, mint a bronz és arany páva, Malek Ta’us, vagy, ahogy a sumérok nevezték: Enki! De ti is tudjátok, hogy kiről beszélek, hisz ti is nagyon jól tudjátok, kiféle, miféle vagyok én! Mondjátok csak, mióta várakoztok rám ebben a barlangban?
- Morto, mégis miről beszélsz? – fehéredett el Imre arca.
- Idáig érzem a hullabűzt, ami a barlang hátuljából szivárog elő! Legalább annyit tettetek volna meg, hogy elhantoljátok szerencsétleneket.
- Te ostoba! Nem dacolhatsz egy Isten akaratával! - sziszegte a kislány, majd kivicsorította élesre reszelt fogait.
- Á, egy szibilla! Veletek is elég ritkán lehet találkozni, és te barátom, te mi vagy? Várj, kitalálom, biztos valamilyen gólem lehetsz – mondta közönyösen Morto.

Alig, hogy kimondta, a lény elkezdett növekedni, szemei sárgán izzottak és torz pofájából nyál kezdett el csordogált.

- Nem menekülhetsz, Morto! Fizetni fogsz, amiért megölted az egyik vezetőnket, mégpedig a véreddel! – rikácsolta a szibilla, aki szintén felvette igazi alakját, egy rettenetesen vén, aszott arcú némberét, kinek szürke haját a rászáradt vér tapasztotta a fejéhez.

Morto undorodva elhúzta a száját, majd a földre köpött.

- Ti vagytok azok, akik véradósággal tartoztok nekem, nem pedig fordítva, én csupán lefaragtam a számlából – mondta, majd előhúzta a tőrét, és várta, hogy melyikük fog először támadni.

Nem kellett csalódnia, ahogy gondolta, a gólemet küldte előre az úrnője. Még az átlaghoz képest is ostoba egy jószág volt ez a féreg. Őrjöngve csapkodott összevissza hatalmas karjaival, melyen a bőr sziklakeménységűvé szilárdult.

Mikor a gólem harmadjára sújtott le irdatlan ökleivel, Morto elkapta a vállánál fogva, majd felugrott a hátára és belemártotta egyik sárga szemébe a tőrét. A szörnyeteg a fájdalomtól eszét vesztve a fejét elkezdte beleverni a barlang falába, míg végül a testéből elszivárgott a mágia, ami életre hívta ezt a gonosz teremtményt.

Ahogy lelépett a tetemről, az elkezdett izzani, és végül nem maradt más belőle csak hamu, a tőr pedig hangosan koppant a földön. Morto letérdelt és felvette tőrét a hamuból, majd letörölte róla a gólem maradványait és ránézett a szibillára.

- Te következel, banya – suttogta, majd elindult a vénség felé.



Mikor kilépett a barlangból a napfényre, a vén szibilla utolsó szavai kísérték az útját:

- Már akkor halott voltál, amikor beléptél ebbe a barlangba! Sosem hagyod el élve ezt a hegyet - szavai fuldokló nevetés szakította félbe, majd ő is porrá omlott szét, ahogy nem rég a szolgája.

Morto magába szívta a hűs levegőt, és megcsodálta az előtte elterülő havas hegycsúcsokat, amiket eddig eltakartak a viharfelhők, majd felnézett a napra, és ezeket a szavakat suttogta a szélbe:

- Amíg akár csak egy ember is él ezen az apró sárgolyón, addig mindig lesz remény…