Lidérces 13.
A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.
/Naplóbejegyzés/
„Már napok óta izzadtan ébredek. Törlöm a homlokomról a verítéket, miközben a lepedőm is nedves tőle, s egyre rosszabbul érzem magam, minden reggel egyre szörnyűbb, jobban és jobban izzadok, pedig tél van, decemberbe léptünk. Átkozott álmok.
Négy napja kezdődött a kálváriám, és fogalmam sincs, mi okozza. Tegnap már dolgozni se tudtam bemenni, szabadságot kellett kivennem; tegnap volt ugyanis a legrosszabb. A tegnapiban rengett a föld, aztán megnyílt alattam, hogy a hasadékba merülve - sok ezer másik szerencsétlennel - szétkenődjek odalenn, s örökre magába temessen a mély.
Azelőtt nap fekete madarak sötétítették el az eget, teljesen megbolondulva, hatalmas zsivajjal csaptak le ránk, de látszólag nem szándékosan, hanem félelemtől fűtve. Amikor belém csíptek, tényleg fájt, húsomban éreztem őket, s rettegve kuporodtam a földre kezemmel védve az arcomat, de szerencsére ekkor felébredtem.
A legelső álmom egy viharról szólt, de egy olyanról, ami mindent magával sodor, mintha csak rendet hozott volna a káoszban - akkor még úgy tűnt. A szél belekapaszkodott az emberbe, és felkapta azt, mint amikor egy tollpihét fújok arrébb, olyan könnyedén.
A mai viszont nem volt olyan félelmetes, mint a korábbiak, inkább megnyugtató, de mégis bénító is egyben, hiszen üres volt, mint a poharam, ami az éjjeliszekrényemen van, s amiből éjjel megittam a tartalmat. Üres volt és néma, a csend szinte fojtogatott benne, de megnyugtatott az, hogy nincs sikítás, nincs reszkető gyermek mellettem, s nincs az aggódó anyja, akinek a szemében megcsillanó fény már a halál hírnöke, és azt jelzi: érkezem, élőim, jövök és viszlek bennetek, hogy elsorvadjatok a pokolkatlanban. Mert a többi álomban mindben ott kacagott, mindben ott mesterkedett a tekintetekben a hírnök, és végtelenül boldog voltam, hogy nem kellett újra látnom.
Ezért hát okkal reménykedem, hogy véget érnek végre ezek a borzalmas képek, semmivel nem érdemeltem ki, hogy nekem ilyeneket kelljen látnom. Nem tudom, ki dönti el, mit láthatunk és mit nem, de szerintem ezek a dolgok nem nekünk, halandóknak valók, túlságosan súlyosak, hogy elbírja gyenge vállunk. Mert annyira élethűek, annyira igaziak, hogy szinte érzem azt, ahogy megemészt a borzalom, ami rám és a világra köszönt az álmaimban.”
Kilépek a szobából, miután teljesen kitisztul a kép, és a mosdóba megyek. Megmosom az arcomat - a tükörből mintha más nézne vissza rám. Törölközővel megtörlöm magam, majd visszagyűröm azt a kád szélére.
Nemrég szakítottam a barátnőmmel, így teljesen egyedül élek itt, nemsokára harminc leszek, itt vagyok magányosan, egyedül ebben a lakásban, s ez teljesen elszomorít. A munkám nem rossz ugyan, ez az, ami vigasztal; újságíró vagyok, hivatásom és hobbim is egyben, szeretem kiírni magamból, ha történik valami. Valószínű az álmokról is fogok írni, ha majd abbamaradnak, ha pedig nem, akkor még inkább. A neten ugyan utánanéztem, mi lehet ez, mégsem találtam kielégítő válaszokat a kérdéseimre. Érthetetlen...
Már félek elaludni, mert biztos, hogy belecsöppenek valami katasztrófába, valami megmagyarázhatatlan eseménybe, egy apokalipszisbe, és a sok fájdalom, ami körülvesz ilyenkor, az szinte kibírhatatlan. Ezért hát most is megiszom a szokásos reggeli kávé adagom háromszorosát, csak azért is beintek a mocskos álmoknak, nem kell, hogy kísértsenek. Mivel ma úgysincs meló, ezért ma csak itthon leszek, nem megyek várost nézni, inkább csak lazulok. Valami jó kis film, de előbb még megfürdők.
Hangos csobogással zúdul a víz a csapból a kádba, ami hamar feltelik vízzel - jó forró, így szeretem. Gőzölög még, amikor beszállok, és elégedett vigyorral kezdem érezni, hogy mennyire élek. Nem gondolok a negatív dolgokra, csak elnyújtózom szépen, hátraszegem a fejem, s szokásomhoz híven - olyan relaxáláshoz hasonló módon -, vizes rongyot terítek a szememre...
Sajnos nem csak éjszaka van úgy, hogy az álom megkísért, ezért gondolom többnek magát a jelenséget, mint kusza agyszülemény. Ezek régen többek annál. Van, hogy nappal jön, alattomosan, szinte kényszerít az álom, hogy aludj, hogy hunyd be a szemed és vele legyél. Csak vele... Hiszen az ötödik álom tör rám, ahogy elszunnyadok a kádban. Rosszabb, mint a földrengés. Sokkal borzasztóbb, kegyetlenebb, véresebb...
/Kis részlet a naplóból, Az 5. álom címmel/
„Nem bírom nézni, de benne vagyok, pont a közepében az eseményeknek. Mindenki fut és kiabál, szakadt a ruhájuk, véresek, valakinek nincs meg az egyik lába, de még így is elszökdel mellettem, miközben látom, hogy mennyire sír.
Nem akarom, hogy ez történjen!
Kúsznak körülöttem, és húzzák a meleg vérüket a földön, és én csak a fejemet fogom, miközben ordítom: „Fel akarok ébredni! Engedjetek felébredni, kérlek! Nem akarom látni; fel akarok ébredni!”
Nem hallgatnak meg, és még csak most látom, mi történik.
Legalább nyolc méter magasak, több százan, de inkább ezren lehetnek. Hosszú karmaik vannak, hatalmas fejük, és kíméletlenül zabálják fel a prédáikat, akik most a város emberei. Nem könyörülnek senkin, nagyon gyorsan mozognak a termetükhöz képest, és akit kiszemelnek, annak biztosan vége. Pillanatok alatt zabálják fel az embert, és... ez nem lehet...! Ilyen egyszerűen nincs...! Uram, segíts! Ezek nőnek. Minden evéssel nagyobbak lesznek.
Ez a vég...”
...majdnem megfulladok, ahogy felriadok az álomból. Alig kapok levegőt, köhögök, ahogy lélegezni próbálok, egy kevés víz a tüdőmbe is jutott. Ledobom a rongyot a kád vizébe, aztán hamar kiugrok belőle. Tudom, hogy még sokkal több koffein kell, de valami kényszeríti a szemem, hogy újra lecsukódjon. Megszövi az álommanó a leplet, amit a szemem elé terít, és ismét csukva a szemhéjam, pedig ébren vagyok. Meztelenül a fürdőszoba közepén, és én érzem, ahogy jönni akar, de aztán gyorsan felpofozom magam, közben ordítok párat. Kirohanok a konyhába, miután felkaptam magamra a gönceim, aztán a néhány korty megmaradt kávéért nyúlok, ami a kávéfőzőben maradt. Csak néhány csepp, de ez is nagyon kell most. Végül pedig az ablakhoz megyek megnézni, van-e valami nyüzsgés az utcán.
Izzadtan húzom el a függönyt, de megnyugodva látom, hogy teljesen rendben van minden.
Érzem is, hogy ki kell mennem a friss levegőre, igaz, hideg van, de legalább ébren tart. Nem is kapok magamra hát semmit, vékony nadrágomban és rövid ujjú pólómban lépek ki a küszöbön. Beleszagolok a szellőbe, ami a tél utánozhatatlan illatát, érzetét ajándékozza nekem, s kis mosolyt engedek csak meg a világ felé, ami kacsint rám a távolban.
Kacsint az ég?
Tényleg úgy láttam.
Ez lehetetlen. A távolban megnyílt az ég, vérvörös a horizont, azok a nagy tárgyak pedig a földre zuhannak. Porfelhő jön felém óriási sebességgel, embereket sodor az autóknak és a házfalaknak, én pedig az ajtóval, mintha bármit is érnék, próbálom elbarikádozni magam, de a por benyomja azt velem együtt, és átrepülők a lakáson, a sűrű port pedig teljesen a belsőmben érzem, mintha megteltem volna vele. Nem kapok levegőt, megfulladok, sötétség, csend, halott némaság...
Az ágyban riadok fel, úgy látszik, eddig nem tudtam, milyen is igazából izzadni, mert most patakzik rólam, lázasnak érzem magam, a fejem szinte szétrobban. Újra álmodtam. Digitális órám felé pillantok, amin este tíz óra van; elképzelni sem tudom, hogy kerültem ide, s lassan az álom összefolyik a valósággal, már nem tudom megítélni, mi igazi és mi nem az. A dátum pedig még jobban felzaklat, egy héttel később van már, ezt nem tudom hova tenni.
Beleborzongok a hidegbe, ami csontomig hatol, ami rágja belém magát, vacogok. Nem merem lehúzni magamról a takarót, tényleg iszonyatosan hideg van, befagytak az ablakok is; teljesen átláthatatlan. Mi van odakint? Mégis csak meg kellene néznem magamnak, bár ez is olyan, mint egy rossz álom – csak ez most valóban nagyon igazi; tényleg lezúdult a hótenger a városra.
Miután rászánom magam, hogy kibújjak a takaró alól, rögtön megközelítem a ruhásszekrényt, amiből előveszek hamar melegítőt. Ezután nem hezitálok, nem várok tapsra sem, hanem egyből az ajtóhoz szökkenek, s ki is nyitnám hirtelen – csak hogy megnézzem, mi van kint –, de az rendesen beragadt. Háromszor is meg kell rántanom, mire kinyílik, a szemem elé pedig más valami tárul, mégpedig a jéghideg pokol. A Földet nem láthatom be, de azt látom, hogy innen a horizontig színtiszta fagy van csak, ami kristálytiszta, és sok árnyalattal csillog-villog; a hó pedig fehérebb nem is lehetne: gigantikus tél köszöntött be hozzánk...
De várjunk csak egy percet! Már nincs annyi időm... Mi történik? Úristen, ez pokoli! Szinte éget, nem bírok mozdulni... A fagy átjárt annyira, hogy nem érzek semmit. Lenézek magamra, és ott szörnyű látvány fogad. Jön fölfelé, a talajtól indult, már nyakig megszilárdultam, egy nagy jégcsap vagyok!
- Istenem, segíts meg! - üvöltöm. - Óvj meg ettől a fájdalomtól!!! Ezt nem teheted... - végül a garatomba kúszik a fagyás, és nem vagyok más, mint egy gyönyörű jégszobor, ami az ajtóban áll, a szája nyitva, mint aki csak a halálra várt...
***
Egy leamortizált taxiban ébredek fel valahol a város szélén, alig araszol. A sofőr cigarettázik, én pedig megint csak izzadok, hangosan és gyorsan veszem a levegőt, tekintetemmel nem keresek mást az autóban, mint az értelmet. Úgy tűnik, csak álom volt a megfagyás, s lemerem fogadni, hogy ez is csak egy álom.
- Igen, csak álom – mondom magam elé.
A taxisofőr a visszapillantó tükörből néz rám.
- Hogy mondja, kedves uram? - kérdezi marconán.
- Semmi, semmi.
- Nem álom ez, de ezt már megbeszéltük korábban. Az előbb aludt és hülyeségeket beszélt, de most már nem alszik, tisztelt uram! Értse meg, nekem nem kell szajkóznia a baromságait, eleget hallgatom én maga nélkül is, kíméljen meg, kérem!
Nem értem miről beszél ez a férfi, miért ilyen mogorva, de kétlem, hogy rájövök. Az egész annyira zavaros, nem tudom, hol vagyok, hogy álmodok-e, alszok-e, ébren vagyok netán; és még az évszámban sem vagyok biztos.
- Milyen év, milyen hónap van és hányadika? - Miközben ezt a kérdést szegezem a taxis felé, próbálok egyenesen ülni a hátsó ülésen, s az arcomat pofozva kicsit éberebb maradni.
- Maga most viccel?
- Nem én – válaszolok gyorsan, elejét véve a sok időhúzásnak. - Mondja már, kérem!
- 2012. december 20-a. Most boldog? Mindjárt karácsony. Sok az őrült.
Nem mondom neki - csak elképedve nézek magam elé –, hogy egyáltalán nem vagyok boldog. De már kezdek emlékezni. Kezdek tisztán látni. Talán érteni is kezdem, de még idő kell, amíg megemésztem.
Annyi bizonyos, hogy reggel felkeltem, már a negyedik reggel volt, amikor csapzottan, mivel rémálmok (lidérces álmok) zavarták meg éjszakai békémet (sose voltak ilyen gondjaim korábban). Ezután a következő fő esemény a fürdés volt: ott biztos, hogy elaludtam; álmodtam is. No, és ezután jön a képzavar. Innentől nem tudom, mi a valóság. Azokról a magas lényekről álmodtam a kádban... sok mindenkit megöltek. Miután felriadtam, kimentem a konyhába, és akkor csapódtak a földbe azok a városméretű tárgyak, aztán a porfelhő mindent betakart. Ez is csak álom volt.
Eztán emlékszem a fagyásra is, a télre, arra, hogy a jégkorszak újra beköszönt a bolygónkon. Igen, eddig tökéletesen megvan, de akkor is csak képzelgések voltak, piszkos rémálmok. Azonban egyvalami rohadtul aggaszt, mert nem a taxis ébredés jön ezután - már kezdenek jönni az emlékek -, valójában a hetedik álmom után volt még újabb négy, és szinte egész napon át tarthattak. Mennyit forgolódhattam, mennyit szenvedhettem, izzadhattam odahaza; s talán most is az ágyban vagyok még, és ez is csak egy hülye álom.
A taxis hirtelen megáll.
- Ide kérte a fuvart. Látom, nem nagyon kapcsol. Min gondolkodik olyan szenvtelenül?
- A nyolcadikon..., a kilencediken..., a tízediken..., a tizenegyediken...
- Na, most fejezze be, nekem ne hablatyoljon! Tudja mit? Nem tartozik semmivel, látom én, hogy maga mennyire őrült, uram. Csak menjen Isten hírével, s ne is lássam többet!
A lakásomnál szállok ki, csak bambán bámulok magam elé, egy gyengéd mozdulattal, reflexből csukom be a taxi ajtaját, ami sebesen suhan el, és fordul be a sarkon. Még megjegyzem magam elé, hogy „köszönöm”, de ezt már csak az üres utca hallja.
Csak a nyolcadik jár most az eszemben, kedvtelenül lépkedek fel a lépcsőn, kulcsomért matatok a zsebeimben, közben kezdenek peregni az álombéli emlékképek. Az egy hét, ami kiesett, termékenyen telt el, mert belém ültették a világvége minden mozzanatát, alternatíváit talán – ezt nem tudom, de amit sejtek az az, hogy ezek csapások lehetnek.
/Naplóbejegyzés/
„Mint a bibliai tízcsapás, ez is olyan, csak milliószor rosszabb. Hisz a nyolcadikban eltűnt az ég a fejünk fölül, egy pillanat alatt lángra kapott, és már szénné is égett, mintha lehetséges lenne. Ezt nem tudom feldolgozni, ez abszurd, ilyen a valóságban nem történhet.
Aztán jött a kilencedik csapás, ami az Isten savas könnyei voltak, s talán az ellobbanó égből itt maradt felhőfoszlányokból zúdult ránk, mint amit dézsából öntenek. Átláthatatlan zuhatagfüggöny volt, de lemarta az arcokat, s mindenki szétfolyt, aki alá állt, a savas eső nem kímélt élőt, és hamar térdre rogyott még a legerősebb is.
A tízedik csapással azt hittem, vége.
Ismét szörnyeket szült közénk az ítéletnap, de ezek nem nagy monstrumok voltak, amik egyre növekednek, hanem másfajta gyilkosok – vagy takarítók. Apró rovarok lepték el a holtakat és a még élőket is, és a rettegés szinte a tetőfokára hágott a városban, minden veszni látszott. Én csak néztem a falánk rovarokat, amik pillanatok alatt - csontot sem hagyva az emberből - szántották végig az utcákat, s talán az egész világot. Milliárdan is voltak.
Itt már én is esdekelve fohászkodtam a már nem létező éghez, s a tizenegyedik csapás végérvényesen kigyomlálta belőlem a reményt, s a félelem rekordsebességgel tört utat a lelkembe, hogy azon végigmasírozzon... az óriás.
Emberszerű, de mégsem az. Majdnem a világűrig kinyúlik, olyan hatalmas. Egyetlen lépéssel eltünteti hőn szeretett városom felét, s itt én már zokogok, ahogy az a néhány túlélő is. Csipkedem magam, hátha csak álom (biztosan álom, nem lehet más, arra gondolok), de valahogy nem sikerül felébrednem.
Pedig fel kell ébrednem! Ebbe beleőrülök! Segítsen valaki!!!…”
December 21.
Felkapcsolom a kislámpát, éppen éjfél múlt pár perccel. Zúg a fejem, ilyen baromságokat még sohasem álmodtam. Sőt, világvégéről nem szoktam képzelegni, az olyan filmeket sem szeretem igazán, szóval nem értem, mi válthatta ki, de hálaisten: vége! Hm, tizenegy csapás, ez új rekord, gondolom magamban, közben jókat derülök ezen.
Nem totojázok sokat, hanem kikászálódok az ágyból, hív a szükség. Kicsit jobban érzem magam, egyfajta természetes nyugtalanság azonban motoszkál bennem: nem érzem százszázalékosan valóságnak. Így hát, miután végzek a fürdőszobában, hamar a kijárat felé veszem az irányt, s kilépek a lakásból. Sötét van, úgy éjfél után félórával járhatunk, így nem látok át az éjszakán. Rejti előlem, ha van ott valami (de csak a szemem elől)...
Valamit hallok. Mi a fene lehet ez? Mintha vizet hallanék; mintha morajlana az óceán. De az nem lehet. Az mesze van, több tíz mérföld. De akkor mi ez? Mi az ördög ez???
Az nem lehet, hogy ez is csak egy álom. Nem lehet, hogy még mindig csak álmodom. Mikor ébredek fel?
A tizenkettedik is itt van hát, én pedig örömmel adom át magam, már nem érdekel. Gyere és ölelj, vigyél akkor el, táncolj velem!
"A szökőár kíméletlenül zúzta szét mindazt, ami az útjába került. Szétmorzsolt mindent, mintha csak élvezné...”
/Utolsó naplóbejegyzés!/
„Miután felébredtem az utolsónak hitt álomból, már kivilágosodott. Bekapcsoltam a rádiót, ahol óriási szélfúvásról, viharról számoltak be. Felderengett előttem a legeslegelső álmom még korábbról, azonnal deja vu érzésem támadt, azonban nem sokáig tudtam agyalni ezen, mert akkor elnyomott ismét, mint egy csikket – talán a Sors, talán az Élet, az is lehet, hogy Isten. Kihunyt belőlem a reménykedés, az élni vágyás ösztöne egy pillantás alatt, s hagytam, hogy megmutassa nekem a következő álmot. A következőt, ami valószínű mindet egybefoglalja, s lezárja végre a történetet.
Ez az álom a teljes apokalipszisről mesélt: az ítéletnapról, a világvégéről, mirólunk. Ez az álom volt: a lidérces tizenharmadik...
Megmutatta nekem, ahogy a föld felszíne felperzselődik. Megmutatta, ahogy megfagy, és ahogy lemossa az ár a szennyet a burokról. A nap beleégette a jeleit a bolygóba, tán új útmutatást szánt egy elkövetkező utópia számára, ami majd születik utánunk. Üzenet a jövőnek, ahogy én is akarok üzenni ezzel a naplóval. Mert bárki, aki majd elolvassa, tudni fogja, hogy kaptunk mi jeleket (rengeteget, csak észre kellett volna venni), kaptunk figyelmeztetést, és ti, majdani valakik, ne kövessétek el ezeket a hibákat! Próbáljatok úgy létezni, hogy ne legyetek szálkák semminek a szemében...
Történt még annyi a tizenharmadik álomban, ahogy a meteorok lecsapnak mindenre, ami mozog, és savas permetet hint szét a megfeketedett még megmaradt égbolt darab, s az a néhány felhő, ami méreggel telítődött meg. Ezután nyugalom és béke jött, majd sötétség, és a semmi a szemeknek... Így múltunk el.
… Még szívesen folytatnám... mert sokkal többről szólt... de nem lehet... A madarak már meg is érkeztek, szinte biztos, hogy a föld is hamarosan megremeg...
Soraimat zárom,
Isten Veletek!
2012. december 21. 15:34 … ”
