Üdvözöljük Texasban

A jövő útjai / Novellák (1444 katt) Szén
  2012.12.20.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.


Ha a világteknős sejtette is volna, hogy a hátán cipelt egyik kis sárgolyó lakói egykoron istenként tisztelték, csöppet sem lepődött volna meg a dolgon. Van ez így, ugyebár. Ha az jutott volna tudomására, hogy egy bizonyos nép ezen a sárgolyón - nevezetesen a maják - már jóval korábban megjövendölték iménti, szégyenletes kis balesetét, valószínűleg még azon sem hökken meg különösebben.

A világteknőst, mint már kitalálhattuk, kifejezetten nehéz volt meglepni bármivel is, az Univerzumnak kevéssel ezelőtt mégis csak sikerült. Talán azért, mert az Univerzum olyan sajátos humorérzékkel rendelkezett, amit nem lehetett egykönnyen figyelmen kívül hagyni.
A világteknős valahogy nem igazán érezte át önnön helyzetének komikumát, ahogy kurta lábaival kalimpálva, elkeseredetten próbálta magát visszagördíteni megszokott helyzetébe. Mindhiába.

Bosszantotta a dolog, kezdte már egészen megkedvelni a hátán hordozott kis világot s lám, most az egész oda. Ahogy a teknős esett, esett a világ is, hogy aztán az Univerzum szövetén posszanjon szét, mint holmi mostohamód elhajított görögdinnye. Most meg itt hintázik a hátán, haspáncélján pedig morzsaként hevernek az elejtett világ odahullott maradványai. Bolygótörmelékek, lepotyogott aszteroida csordák, elsistergő napok s talán meglepő, de túlélők is szép számmal. Persze hiába vannak sokan a szerencse fiai, ha legtöbbjüket kilométerek százezrei választják el a másiktól. Hisz, mint az kitalálható, a világteknős jól megtermett lény volt s farkának végétől az orra hegyéig eszméletlen távolságok sora nyújtózott.

Ezért is sorolható szinte csodaszámba, hogy négy ember a katasztrófa után szinte rögtön egymásba botlott a páncélvidéken...



- Megmondtam, hogy ez Texas...
- Azt hittem, ezen túl vagyunk. Nem, ez nem Texas.
- De! Az előbb láttam egy ördögszekeret is.
- Először is, Texas nem a vadnyugat, te pedig láttál egy guruló nejlonzacskót. Másodszor: én voltam Texasban, ez pedig nem az.
- Én meg olvastam róla. Ilyennek írták.
- Rosszul írták.

Majd' egy órán keresztül tartott a kilátástalan vita, s még így sem voltak képesek dűlőre jutni. Fred, a brooklyni hajléktalan újabb és újabb bizonyítékokat vélt fölfedezni a katasztrófa sújtotta környezetben arra nézve, hogy ők Texasban vannak, Alistair, az oxfordi ügyvéd pedig újra és újra lehurrogta őt. Sam, a pocakos, deresedő halántékú, gyémánt negyedi ékszerész még sosem volt Texasban, ezért úgy vélte, a véleménye nem volna érdemi. Bölcsen csöndben is maradt a magasröptű eszmecsere egész ideje alatt, akár csak a mellette ballagó Bagett.

Bagett francia volt, s tán nem meglepő, de nem ez volt az igazi neve. Parris Marcellin Sauveterrenek hívták, de a többiek ezt túl bonyolultnak találták kiejtés szempontjából, így rögvest átkeresztelték a férfit. Eleinte Parizernek akarták hívni, de az hevesen tiltakozott a németes hangzású megnevezés ellen. Nem igazán szerette a németeket. Nemtetszését egy mérhetetlenül férfiatlan pofonpárbaj tettbeli indítványozásával nyilatkoztatta ki, mivel angolul nem tudott egy kukkot sem. A csöves nyugtató jelleggel bokán billentette a hőzöngőt, amitől az búsan a földre rogyott. Eztán a csapat szépen újratárgyalta a névkérdést, míg ki nem lyukadtak a jelenleg is érvényben lévő Bagettnél. Ezt már a francia is jámboran elfogadta, a bagettet ugyanis szerette.

Egy ideje különösebb cél vagy útirány nélkül kóvályogtak a romjaiban heverő ismeretlenben. Elvégre csak nem ülhetnek és várhatnak a csodára, nem igaz?

Pedig gyakorlatilag ezt tették, csak egy helyben kuksolás helyett inkább céltalan vándorlással körítve egészen másfél nappal ezelőttig. Akkor Frednek a semmiből világmegváltó gondolata támadt, amelyből pár másodperccel kinyilatkoztatása után majdnem vérre menő ütközet kerekedett. Csak az angol jégnél is hidegebb vérén múlt, hogy a dologból nem lett más, csupán kósza elgondolás.

- Hé... figyeljetek. Nem kellene nekünk valamit csinálnunk? Úgy értem, valami céltudatosat. A világvégére való tekintettel, meg minden.

A hajléktalan pontosan ezekkel a minden konkrétumot nélkülöző gondolatokkal vezette be a három szekundummal s egy albioni akcentusban feltett kérdéssel később prezentált, zseniális ötletét.

- Teszem azt?

Ez lett volna az imént említett, oktalan kérdés. Al az érdeklődés mellé hangyányival magasabbra billentette egyik szemöldökét. Amolyan félig arrogáns, félig mégis udvarias módon tette mindezt, amelyre csak az igazi angolok voltak képesek. Fred ezt tévesen buzdításnak vette, s belekezdett a végletekig kidolgozott részletek sorolásába.

- Teszed azt, benépesíteni a földet, kezdve Texassal. Értitek... az emberi nem megmentése, meg a felelősség, meg a...
- Nem! - vágott Al hevesen a másik szavába.
- De most miért nem?
- Mert nincsen nő.
- Mi?
- Nincsen nő! - ismételte meg nációjától merőben szokatlan hevességgel Alistair. Aztán véleményét nyomatékosítandó, tovább zsémbelt pár gondolat erejéig:
- Itt nincs csaj, bula, hölgy, asszonyállat. Nincs! Négy nyomorult férfi vagyunk a világvége után. Veletek én aztán nem népesítek be semmit.

Ez volt az a pont, melyben az ominózus ütközet gondolata a felek közé feszült. Az angol úgy nézett ki, mint akit az imént sértettek vérig s éppen elhatározni készül magát, hogy kihívja a fedélnélkülit egy halálig tartó kardpárbajra. Persze tisztán a csorbát szenvedett férfiúi becsület megóvásának érdekében.

- Hogy úgy... - horgasztotta le fejét bánatosan a hobó. Erre bizony nem gondolt s így, hogy rávilágítottak nagyszerű tervének egyetlen, de annál jelentősebb gyengepontjára, egészen el is ment a kedve az egésztől.

Alistair az orrát égnek szegve, feszes tartással tolta tovább a bevásárlókocsit. Minden mozdulatából ordított a méltatlankodás, mindenki jobbnak látta hát kicsit kettesben hagyni őt világfájdalmával.

- Én úgyis házas vagyok... - sóhajtott föl még halkan, lemondón a köpcös ékszerész. Hiába nincs itt a hites feleség, a házasság az mégis csak házasság. Amíg el nem évül, vagy valaki halottnak nem nyilváníttatik, addig neki ki kellett maradni mindenféle világnépesítésből.

Tovább ballagtak csöndesen, csak a rogyásig pakolt bevásárlókocsik könnyebb terepre tervezett kerekei nyikorogtak bús szerenádot a menethez. Ezeket a négy keréken döcögő fémketreceket már öt napja vonszolták magukkal. Akkor botlottak egy romjaiban heverő, szétesett bevásárlóközpontra, ahonnan élelmes világvége-túlélők lévén, vittek mindent, ami mozdítható volt. Azaz mindent, amit föl tudtak pakolni, így rendesen el voltak látva sörrel, dr. Pepperrel, energiaszeletekkel, pillecukorral meg kukoricakonzervvel. A francia valahogyan talált magának egy gyerekjátéknak tervezett, piros műanyaggal borított szájharmonikát is. Ezen az esti tábortüzeknél a helyzet drámaiságára való tekintettel mindig az O Fortuna-t játszotta, de azt legalább szépen.

Úgy fél órával később a csöves megvilágosodva kapta föl borostás fejét. Arcán az a heuréka kifejezés ült, amit a világ nagyjai produkálhattak hatalmas felfedezéseikre ébredvén. Bizony, Frednek ragyogó ötlete támadt.

- Mi lenne, ha keresnénk egyet?
- Mit? - bökte Alistair, ki fejben már rég lezártnak nyilvánította a témát s nem is számított rá, hogy újra szóba keveredik. Arcán alig láthatóan megrándult egy izom, ajkának sarkai rosszat sejtetőn görbültek lefelé.
- Hát nőt!

Al pár hosszú másodpercig mérlegelt. Két lehetséges kimenetele volt ennek a beszélgetésnek. Az egyik az igencsak esedékes ütközet volt, a másik pedig... nos, maradjunk talán annyiban, hogy a másik következett be. Egyetértettek.

Az angol megrántotta vállát, lekezelőn lapos pillantásait továbbra is a lepusztult látképre szegezte. Arra gondolt, hogy annyira mégsem lehet baromság az ötlet, s valamivel úgyis el kell ütniük az idejüket. No meg, ha a Fred talál magának egy új hobbit, talán megfeledkezik a Texas témáról. Alnak amúgy sem volt kardja, kard nélkül meg nevetséges dolog lett volna párbajt vívni. Végezetül megadón fölsóhajtott.

- Hát... végül is nem árthat.

Ebben pedig meg is egyeztek. Al szokásos tartózkodó módján, a fedélnélküli végletekig elégedetten a francia pedig mit sem értve az egészből. Sam búslakodott még pár percen keresztül. Azért mégiscsak fontos dolog lehet benépesíteni a világot. Ha jobban nem is, egy hangyányit azért bánta, hogy neki nem szabad.

Így egyeztek hát meg új, önfeláldozó küldetésük mivoltában, mely igazából nem sokat változtatott eddigi tevékenységeiken. Talán kicsivel gyakrabban néztek körül a bevásárlókocsi karaván hepehupás útjai során, hátha megpillantanak egy nőnemű egyént az egyik kicsavarodott fatörzs mögött. Eredményre persze nemigen jutottak, s a mostani estén is ugyan abban a négyesben kuporogtak a tábortűz körül, melyben elhatározásukat hozták.

Bagett a szokásos nótát fújta, mi valljuk meg, szájharmonikán megszólaltatva vesztett egy csöppet epikusságából. Fred kedvesen megkérte a művész urat, hogy ugyan játsszon már valami vidámabbat, Bagett pedig tökéletesen félreértve a kérést, mosolyogva újrakezdte a dalt a közepétől. Többet aztán nem abajgatták az ügyet.

Rögtönzött nyársakon pirították a feltűzdelt pillecukrot, konyhaként a Fred által összedobott brooklyn kályha szolgált. Sam gondolataiba süppedve majszolta az folyékonyra olvadt, émelyítően édes masszát, mi lassan már egész bajszos képét beterítette. Egész vidám látvány lett volna, ha az ékszerész ábrázata nem olyan mélabús az cukormáz alatt. Szokása volt ilyenkor a világvége előtti időkre gondolni, azaz szűk három héttel korábbra. Hiányzott neki az olcsó kis lakása, a poros műhely, a csillogó ékszerek s az igazat megvallva, még a felesége is.

A többiek nem nagyon próbálták ilyenkor vigasztalni. Egyrészt mert nem tudták volna mivel, másrészt meg azért, mert Sam így volt jó. Kiegyenlítette a társaság hangulatát, éppen úgy, ahogyan a franciát belengő, állandó kölni illat kiegyenlítette a csöves oroszlánszagát. Nem mintha lassan ne kezdtek volna mindannyian Fredre emlékeztetni mind szagban, mind pedig megjelenésben.

Ha már itt tartunk, Fred egyáltalán nem bánta ezt az egész apokalipszis dolgot. Az ő világában nem sok minden változott azon kívül, hogy most már mindenki ugyanolyan otthontalan volt, mint ő. Emellett nagyszerűen tudta kamatoztatni a világromlás előtt szerzett tapasztalatait. Brooklyn kályhát például egyedül ő tudott rendesen összedobni a csapatból, s ez a szakmai képesítés egyből a kompánia egyik leghasznosabb tagjává léptette elő.

Lassan elhalkult a csöppet sem víg, de azért mégis csak muzsikaszó, az önkéntes túlélőbrigád pedig álomra hajtotta fejét az éjszakai ég alatt. Az éji égbolt mostanság olyan volt, mint az összes többi. Nem volt nappali világosság és alkonyt követő sötétség, csupán az állandó jellegű rózsaszín égzavar, amely környezeti tényező elég szubjektívvé tette a pizsamaidő pontos idejét. Általában akkor tartottak estét, amikor fáradtak voltak vagy sörözni akartak, reggelt meg akkor, amikor az angol elkezdett nyavalyogni a hajnali teája fölött érzett mérhetetlen hiánya miatt.

Ezen a reggelen azonban Bagett kelt föl a legkorábban. Azaz nem, mert Fredet sehol sem lehetett látni a még mindig pislákoló tűz környékén. A franciát nem igazán rázta meg, hogy a hobó hiányozni látszott a leltárból. Rossz pénz ugyebár nem vész el, ezt még a párizsi iskolákban is beleverik a nebulók fejébe. Hát nem is veszett.

Pár nyugalmas, reggeli nyújtózkodással eltöltött perc után valami furcsa zajra lett figyelmes. Kurjongatásként azonosította be a zajt, az azt kiadó, távolban pattogó pontot pedig helyesen, Fredként. Az láthatólag szerfelett örült valaminek, karjaival kalimpált eszeveszetten és érthetetlen nyelvén valami olyasmit kiabált, hogy "Bagett, gyere ide!"

Ezt Bagett természetesen nem értette meg, s nyugodt lélekkel kuporodott le egy meglehetősen kényelmetlen, repedt felmosó vödörre. A Fredként meghatározott, távoli létforma közeledni, majd csakhamar megragadni látszott a mit sem sejtő Bagett kezét. Visszavonszolta a franciát az iménti kiindulási pontra, majd győzedelmes képpel rámutatott valamire, ami a szikkadt talajon hevert.

- Há! - tette hozzá olyan szemtelen büszkeséggel, amelyre egyetlen jóérzésű angol sem volna képes. Még szerencse, hogy ő távolról sem volt angol, jó érzésű pedig még annyira sem. Így felhatalmazottnak érezte magát arra is, hogy gondolatmenetét folytassa egy hasonlón hetvenkedő "háhá"-val.

A testbeszéd univerzális nyelvének segítségével rávette Bagettet, hogy a francia számára teljesen érthetetlen és értéktelen holmit közös erővel elvonszolják a táborhelyig.

Alistair ezzel szinte egy időben valami ormótlan zajra ébredt. Olyan volt, mintha valakik egy minimum huszonhat és fél kilós acéllemezzel próbálnák fölkaparni azt, ami a föld felszínéből megmaradt. Föltápászkodott. Hunyorogva vakkantott a furcsa páros felé, bár még maga sem gondolta komolyan önnön kérdését.

- Mit találtál? Nőt?
- Nem! Jobbat! - kiáltotta vissza Fred megdicsőült vigyorral.

Al látása végre kitisztult annyira, hogy képessé váljék a helyzet felmérésére. Szemei kerekre nyíltak, ahogyan meglátta a két alakot, akik éppen egy igen súlyosnak tetsző, lapos holmit vonszolva küzdötték magukat egyre közelebb és közelebb a haldokló tűzhöz. Az illem azt diktálta volna, hogy odamenjen segíteni nekik, de tán életében először, Alistair most egészen elfelejtkezett az illemről. Hát még akkor, amikor rávilágosodott a tényre, hogy mi az életet képvisel a dög nehéz fémlap.

Texast képviselte.

- Üdvözöljük Texasban! - harsogta csillogó szemekkel Fred, miközben olyan hévvel mutogatott a táblára, mintha a világ nyolcadik csodáját vélte volna fölfedezni benne. És csakugyan. A lepedőnyi, zöldre festett lapon pontosan ez a felirat díszelgett Texas állam kék, fehér és vörös lobogójának képe fölött. A zászló alatt még egy segítőkész felszólítás is figyelmeztette az úton lévőket az óvatos vezetésre, ugyanis ez egy közúti tábla volt.
- Megmondtam! Én megmondtam! - húzta ki magát Fred, mikor elfáradt a karja a lelkes mutogatásban.

Az angol meg sem tudott mukkanni. Csak állt, bámult a földön heverő táblára, mi csak az ég tudja, hogy honnan keveredett ide s legbelül apránként saját romjaivá omlott. Aztán ijedtében ugrott egy szép nagyot, amikor mögötte mélabús nyugalommal fölreszelt az ékszerész hangja.

- Akkor legalább ez is megoldódott...
- Meg bizony! - erősítette meg hitében Fred a köpcöst, majd törökülésben lekuporodott a táblára, mint győzedelmes trónjára.

Aztán leesett róla. Ezt bizonyára nehéz elképzelni, tekintve, hogy egy földre fektetett lemezről az ember viszonylag nehezen tud leesni. Nincs félreértés, nem a gravitáció mondta be az unalmast. A romvilág egyszerűen a feje tetejére fordult.

Az angol most már pislogni sem tudott. Nem volt hozzászokva, hogy ennyi kellemetlen meglepetés éri ilyen rövidke idő alatt. Talán, ha hozzájutott volna reggeli teájához, jobban kezeli a stresszhelyzeteket, de jelen pillanatában egyszerűen csak aláhullott. Avagy fölé, ez attól függ, hogy honnan nézzük a dolgokat.

Sam bánatos belenyugvással vette tudomásul helyzetét, s valahol mélyen megkönnyebbült, hogy igazából nem is fog kimaradni a világ benépesítésből. Estében még biccentett egy aprót a franciának. Egészen megkedvelte.

- Mon Dieu... - nyögte még utoljára Bagett, mielőtt még eluralkodott rajta a csordaszellem s követte volna a többiek példáját.



" No végre" gondolta a világteknős, ahogy hosszú küzdelme után végül sikerült újra négy talpára hengerítenie magát. Hasáról közben lehullottak a világ megmaradt kis morzsái is, halálugrásuk legvégét számukra is a mindenség hepehupás padlózata jelentette. Ott szépen szétgurultak, aprónál is apróbb darabkáikra omlottak, vagy nemes egyszerűséggel eltűntek az Univerzum szövetének réseiben. Együtt vesztek minden megmaradt fával, bokorral, pirosan borított szájharmonikával s távolról sem szerencsés világi élőlénnyel.

A teknős pár percig bánatosan meredt szeretett romjaira. Mint mondottam, igazán megkedvelte már ezt a világot s nem mellékesen, az évmilliók alatt a súlyához is hozzászokott.

Eleresztett egy utolsó, gyászos kis sóhajt, majd szépen, öregesen átgázolt a törmelékhalmon. Lomha talpai alatt csak úgy ropogott a szerencsétlenül járt matéria, neki pedig kis túlzással a szíve szakadt belé, de nem volt mit tennie. Ha meg akarja kerülni az egész kupacot, az évezredekig eltartott volna. Arra meg ugyebár, ki a fenének volna ideje?

Előző oldal Szén
Vélemények a műről (eddig 4 db)