Lehulló virágok

Fantasy / Novellák (2003 katt) Eilith
  2012.12.17.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.



„A legendák szerint az ember magát pusztítja el. Egy nap nem sújtja tovább a Földet eme kártevő. De olyanok vagyunk, akár a csótány, nehezen kiirtható, bármin elélő, fertőző. Kezünk nyomán elhal az élet és burjánzik a halál. Tiszta víz helyett megteszi neki a fekete, ragadós vér. Árulás, kapzsiság, mohóság, önzés, hazugság, gyilkolás, ez az igazi arcunk. Alantasabbak vagyunk, mint bármely létforma”

...Kezem megcsúszott a papíron. Hosszú, kék csíkot hagyott a toll. Lassan folyt le a tinta. A rom reszketni kezdett. Újra lenyomtam az íróeszközt: „Vége mindennek, nincs már senki. A bosszú lassan beteljesedik, az öl meg, mi eddig megvédett.” Sietve firkáltam a sorokat, el is kenve azokat. Magam tettem tönkre a saját munkám, igazi emberi tulajdonság. Alkotni és pusztítani. Építeni és rombolni. Adni és elvenni.

Felszisszentem. Vörös cseppek hullottak a papírra. Megtalált. Abban a pillanatban be is itták magukat, mint a jelenlétünk mérge a bolygóba. Talán a vérem is fertőző. Az apró, kis inda tüskéi a bőrömbe vájták magukat. Reszketve téptem le magamról. Sietve csuktam be az apró füzetet és a bejárat felé rohantam. Dübörögve vágtáztam végig az összerepedezett márvány padlón. Fölösleges lett volna suttogni vagy settenkedni. Minden egyes lépés után éreztem, hogy egyre közelebb ér hozzám a néma halál. Lélekszakadva futottam a kijárat felé.

Az egykor nívós banképület most romokban állt, a padlózatot repedések hálózták be, akár az erek, a személyzet nagy része halott. Szigorúan ügyeltem rá, hogy még véletlenül se pillantsak élettelen testükre. Horrorisztikus látványt nyújtottak a csillárként plafonról logó emberek, tekintetük a semmibe révedt, kihunyt belőle a fény, mely megkülönböztette az élőt a halottól. Az indák sokasága körbefonta őket, akár az ősi várak falait a borostyán. Bőrük beszürkült, csontjaik kilátszottak, mindent elöntött a rothadás bűze. A lebomlás folyamata napok alatt zajlott le. A növény mintha azonnal elkezdte volna felemészteni az áldozatok testét. A frissebbek esetében megfigyelhető volt az erekben felkúszó apró gallyak gyors terjedése, a még élő egyed kétségbeesett sikítása kitörölhetetlenül írta be magát a memóriámba. Ha egyszer elkap, sokkal jobban jársz, ha már halott vagy. Az oszlopot díszítő arany ciráda álmaimban kísértett. Ebben a pillanatban is hallottam a fémes csikorgást, mikor lekúszott a falról, hogy végezzen velem. A különbség annyi, hogy ez most nagyon is élt.

- Alice! – hasított keresztül az óriási termen egy kiáltás.

Alfred húzta fel magát az ablakba. Testét vágások és lila foltok tarkították. Homlokán a fehér bőr felszakadt, vére vékony csíkban szelte keresztül sápadt arcát. A helyenként lyukas, drága dzseki élt már meg jobb napokat is. A markában szorított törött üveg szolgálhatott szúró és vágó fegyverként. Fél kezét felém nyújtotta, kék szemeiben a biztatás tüze lobogott. Arany haját összetapasztotta a saját vére, s még ha csak egy pillanatra is, de képes volt mosolyogni. Erőltetett volt, inkább vigyor, de ez az egyetlen gesztus is boldogsággal öntött el a halál torkában.

- Gyere! – sürgetett.

A nyomomban burjánzó halál néma ordítása visszhangzott a koponyámban. Szinte megsüketültem hang nélküli dühétől. Alfred keze után kaptam. Ujjaim csak egy pillanatra érintették az övéit, csak egy apró másodpercre. Reszketve próbáltam megragadni, de képtelen voltam. Egy múló érintés jutott nekem, egy leheletnyi melegség, aztán felsikoltottam. A lábamra csavarodó ágak villámgyorsan kúsztak fölfelé. Elvágódtam. Tüskéi a bőrömbe vájták magukat és rohamos növekedésnek indultak.

- Menekülj! – kiabáltam számomra is idegen hangon.

Alferd határozott tekintete kétségbeesetté vált. Ajkait úgy szorította össze, hogy már csak egy vékony, fehér csík látszott belőlük. Vergődve próbáltam megszabadulni az egyre gyarapodó tüskék és hajszál vékony indák sokaságától. Úgy éreztem magam, mint a kígyó torkába szorult kisegér. Helyzetem kilátástalanná vált. A ragadozónak már csak egy utolsó mozdulat kell, és testem tehetetlenül roppan össze. Az élet elhagy, a gyomorsav felemészt, a vég elkerülhetetlen. A bőröm alatt végigfutó ágakat a felszínen vörös csíkok követték, mintha újabb erek jönnének létre a semmiből. A feszülő, égető fájdalom egyre nőtt. Sikítva próbáltam az ablakban dermedten ülő fiú felé kúszni. Könnyeim folyni kezdtek.

- Menj! – vonyítottam artikulálatlan hangon.
- Nem hagylak magadra! – suttogta fegyverét szorongatva.
Egy pillanatig csak méregetett izzó kék szemeivel, majd ellökte magát a párkánytól.
- Ne!

Futni kezdett, járása ingatag volt, kezében reszketett az üveg. A törött ablakon beáramló fény kíséretében úgy festett, mint a bosszú angyala. Aranyszőke haja tűzként lobogott szép arca körül, kék szemei, akár a tomboló tenger felkorbácsolt hullámai, fehér bőre a kristályos jégpáncél áthatolhatatlanságát idézte fel bennem. A halálfélelem ennyivel szebbé és vonzóbbá tenne mindent? Egy szemüveget nyújt, melyen keresztül felfedi a dolgok igazi értékét. Végre megtudod, hogy mit veszítesz el. Üvöltve emelte magasba kezdetleges fegyverét, de az utolsó pillanatokban ez is legyőzhetetlen kardként tündökölt. Az üveg lecsapott, az indák hang nélkül szakadtak szét. Az általam várt hatás azonban elmaradt, terjeszkedésük folytatódott. Belőlem táplálkoztak tovább. Alfred szakszerű mozdulatokkal kezdte letépni, mintha csinált volna már ilyet. Félájultan vettem tudomásul. Végül is, hogyne csinált volna? Hiszen az elmúlt napjai másról sem szóltak.

- Tarts ki, Alice! Minden rendbe jön! – könyörgött.
- Ne hazudj! – a torkom kiszáradt.

Körmeim akaratlanul is megpróbáltam a márványba fúrni, partra vetett halként vergődtem. A húsomba vájó fájdalom enyhült, de a helyébe új lépett. Rákényszerítettem magam, hogy a lábamra nézzek. Sok mindent nem tudtam kivenni belőle, az egészet bemocskolta, eltakarta a vér.

- Ez fájni fog! - Alfred egy pillanatra megszorította a bokám.

Felsikítottam kínomban. A testemből kiszakadó inda, mintha a csontba kapaszkodott volna. Könnyeim egyre sűrűbben hulltak. Megmentőm sietve fordult az arcomhoz. Ujjai végigjárták az nyakamat, jóformán hozzám se értek. Úgy bánt velem, mintha egy szappanbuborékot simogatott volna, mintha bármelyik pillanatban kipukkadhattam volna, hogy aztán semmivé váljak. Elterelgette a verejtéktől homlokomra tapadt szőke tincseket.

- El kell innen mennünk! – suttogta gyengéden. – A sérüléseid inkább csak felületiek, nem volt ideje mélyebbre hatolni. Gyere! – finoman alám nyúlt.

Engedtem neki. A vállába kapaszkodtam és hagytam, hogy felhúzzon. Reszketve bújtam hozzá. Magához szorított. Arcát a hajamba fúrta. Teste melege átjárta a szívem.

- Nem hagyom, hogy így végezd! Soha! – lehelte a fülembe. – Siessünk! Tudja, hogy itt vagyunk. Keressünk túlélőket! – javasolta. A hangja már is boldogabb lett. – De előbb ellátom a sebedet.

A torkom összeszorult. Nem feleltem, csak egy pillanatra még jobban megszorítottam, majd bólintottam. Képtelennek éreztem magam a beszédre.

Legnagyobb döbbenetünkre az ott töltött félóra csendesen telt. Alfred végig nyugtatgatott, de láttam a szemében élő félelmet. Minden egyes neszre összerándult és támadásra készen pásztázta végig a termet. A hátamon fekve vártam, hogy végezzen a kötözéssel. A felettem égő, dekorációnak szánt fáklya lángja unottan táncolt. Finom mozgása álmosítóan hatott rám. A citromsárgától a pirosig sötétedett és vissza. Lehelet finom mozgása lágy eleganciát sugallt. A megközelíthetetlen nemesi vér. Egyre kevésbé tudtam elkülöníteni környezetétől, elmosódtak előttem a bank falai. Szemeim lassan lecsukódtak, de pár perc múlva fel is pattantak. Ülésbe löktem magam.

- Hej! – Alfred megtántorodott. – Mi a baj? – el akarta nyomni a hangjában bujkáló félelmet. Alig észrevehetően kezdte felmérni a veszélyforrásokat.
- A fáklya... – feleltem elgondolkodva. - Fény és hő, barát és ellenség. Vonzza és taszítja.

A néhány napos menekülés alatt volt időnk megfigyelni, hogy elsősorban a hőre és a mozgásokra reagál.

A fáklyát arany ágacskák tartották az oszlopon. A felőle áradó hő biztosan odavonzza, de ha elég közel ér, talán megzavarja a tüzet kísérő perzselő forróság. Szinte önkéntelenül nyúltam leendő fegyverünk irányába.

- Igen! – a kezem után fordult, hümmögve nézte. – Nem rossz ötlet.



Az egykori utca, melyen úgy ömlött végig az embertömeg, mint az óceán, most üresen árválkodott. A házak elhagyatottan ácsorogtak a decemberi éjszakában, a kitört ablakokon ki-be szaladgált a dermesztő szél. Az autókon vastag hóréteg ült, mozdulatlanul álltak az út szélén vagy feküdtek annak közepén. A fehérség úgy takarta el a romokat, akár egy fátyol. Csak elnagyolt körvonalakat engedett látni, csak sejteni engedte, hogy mi is nyugszik alatta.

Kirázott a hideg a gondolatra, hogy ez az átkozott növény talán pont a lábam alatt bújik meg. Minden egyes lépés előtt próbáltam kitalálni, hogy hova is nehezedjek. Alfred valamivel higgadtabban menetelt előttem, de nem távolodott el tőlem, fél szemét mindig rajtam tartotta, mintha attól félt volna, hogy bármelyik pillanatban elnyelhet ez a kristályos világ. A kezünkben tartott fáklya fényében még jobban ragyogott a hó, máshol tompán csillogtak a szabálytalanul elterülő karmazsin foltok.

Sikítás rázta meg az élettelen tájat. Döbbenten pördültem meg. Egy nő rontott ki egy romépületből. Ruhája szakadt volt, vörös haja zilált, arcát és testét vágások borították. Alfred vonásai megfeszültek. Gyors léptekkel indult meg, de nem az idegen felé. Pillanatok alatt elém került, elzárva az utam.

- Mit csinálsz? – suttogtam rekedten. – Segítenünk kell rajta!
- Neki már mindegy – közölte fásultan.
- Eressz! – megpróbáltam ellépni mellette.

Ujjai a karomra fonódtak, majd visszarántott. Az arca rezzenéstelen maradt, de a szemében félelem és könyörgés ragyogott. A nő sikítása betöltötte a teret.

- Rajta már nem segíthetsz.

A lány elvágódott, végigfutottak derekán az indák, az apró ágak, mintha átölelték volna a gerincét. Lassan felkúsztak a nyakán és elkezdték meghódítani az arcát. Testem átjárta az égető fájdalom. Kétségbeesett sikításához társult az enyém. Hiába rángatóztam, Alferd sokkal erősebb volt nálam. Elkínzott tekintete hol engem, hol az áldozatot figyelte, de nem engedett. A nő szájába beáramlottak a tulajdon bőre alól előtörő kúszók, arcát vörös csíkok futották végig. Hangja szaggatottan elhalt, eltorzult teste nem rángatózott tovább, tompán puffant a havon, egyenesen rám nézett. Reszketve nyújtotta ki elgyötört karját, majd visszazuhant.

- Segítsetek! – suttogta és kihunyt szeméből a gyenge fény.

A gyilkosság képzelt felelőssége nehezedett vállaimra. Meglepő csend lett, csak a csontok recsegése, és a hús szakadásának halk hangja ordított.

- Megöltünk egy embert – tört ki belőlem.
- Nem mi, hanem ez az izé – felelte Alfred, de arcát könnyek szántották végig. – Ez az átkozott vértuja! – kiabálta.
- Vértuja? – bámultam rá a sírás fátyla mögül.
- Kreatív - gúnyolódott valaki.

Döbbenten fordultam oldalra. Egy öltönyös férfi állt nem messze tőlünk. Sötét napszemüvege egyik lencséje gyakorlatilag félbetört. Arcát vágások borították, selyem inge vértől vöröslött. Ezektől a tényezőktől eltekintve sértetlennek tűnt.

- Az elnök halott – közölte olyan hangnemben, mintha az időjárásról csevegne. – Az acél alig ért valamit, ez a rohadék gyakorlatilag összepréselte a kocsit. Pillanatok alatt elvesztettük a kapcsolatot a központtal – megigazította a szemüveget, majd megszorította a nyakkendőt. – Külön semmi esélyünk, képezzünk csapatot! A nő sérülése felületi?

Alfred hallgatott, a keze még jobban az enyémre szorult. Tekintetében hidegség és bizalmatlanság csillogott. Ebben a percben úgy hatott, mint egy ölésre kész ragadozó, izmai megfeszültek.

- Alfred – suttogtam. Békítőleg hozzábújtam.
- Felületiek? – barna szemei elővillantak a fekete lencse mögül. Semmi melegség nem látszott bennük, csupán tárgyilagosság.

Ő túl fogja ezt élni, ha minket is kell felhasználnia hozzá.

- Azok – szűrte a fogai között védangyalom.
- Akkor jöhet. A nevem Roy.
- Mintha ezt maga döntené el – morogta maga elé.
Roy ránk se hederített, nyíl egyenesen indult előre.
- Ha velem maradnak, nagyobb az esély a túlélésre. Talán a bázisra is beengedik magukat. Ez a lény nem földi származású, az eredetét még kutatják. A sejtjei rendkívül gyorsan osztódnak, gyorsabban, mint azt el tudnák képzelni. A fennmaradásához emberi szövetekre van szüksége. De a legtöbb növénnyel ellentétben, nem rendelkezik a fotoszintetizálás képességével. A szervezete valahol a miénk és a kígyók között áll – hadarta. – Rendelkezik a hőérzékelés képességével, de feltehetőleg nem lát és nem hall. Azt még nem tudtuk megállapítani, hogy több példányról vagy egyről van szó. Retteg a tűztől, de látom, ez már maguknak is feltűnt – a fáklyákra bökött. - Az áldozatot mindössze néhány nap alatt teljesen lebontja. A támadás pillanatában rögtön elkezdi felemészteni, annak vérét nyeli el először. Vélhetőleg ezt veszi fel víz helyett – foglalta össze véleményét. – A csoport csak nagyon elmésen entnek nevezi.
- Most hova megyünk? – vágott közbe Alfred.
- Biztonságos helyre.
- De hova?
- Ahhoz semmi köze – lazán átlépett egy még frissnek tűnő holttestet. A fölfelé törő indák közé nyomta a kísérőmtől elkobozott fáklyát. Az apró kezdemények reszketve összekunkorodtak és a földre zuhantak fojtó bűzt árasztva magukból.
- Valamennyi, azért csak akad – segítőm megtorpant. - Pontosan tízedik napja rohangálok egyik pontból a másikba, nem fogok megpurcanni egy magát mindenkinél intelligensebbnek képzelő pökhendi senki miatt! – a levegőt felszínesen vette. – Volt egy családom, barátaim, egy életem, gimibe jártam, egészen a francos december 21-ig! Aztán megjelent ez a gaz és mindent elvett tőlem, tőlünk! – megszorította a kezem. – Végig kellett néznem a szeretteim halálát, aztán, mikor elszaladtam élelemért, kis híján őt is elveszítettem! – egy másodpercre rám nézett, majd a lábfejét kezdte tanulmányozni. - Napok óta nem láttam élő embert, csak hullákat és haldoklókat, tudni akarom, hogy mindez miért történik!
-„Tudni akarom!” Az ember mindig követelőzik! – üvöltötte valaki.

Döbbenten kaptuk fel a fejünk. Nem is valaki, sokkal inkább úgy hangzott, mintha valami, mintha az ég válaszolt volna. A talaj megrázkódott. Riadtan karoltam át Alfredet. Az épületek maradékai remegni kezdtek, a por a levegőbe szállt, a hó alázuhant. A házakban meghúzódó, az árnyékban rejtőző, az eddig a testeket felemésztő indák, kúszók előtörtek. Egyszerre minden irányból. Megmukkanni sem mertem, a testem nem engedelmeskedett többé, az agyam felmondta a szolgálatot, csak álltam és meredtem magam elé. Világom ezekre a tüskés ágakra korlátozódott. Roy elsápadva hátrált, Alfred rángatni kezdett.

- Alice, mozdulj! – kiabált magán kívül.

Nem tudtam és nem akartam mozdulni, úgy éreztem, hogy végre választ kapok mindenre. Az előre haladó kúszók egy förgeteget képeztek, egyre gyorsabban és gyorsabban forogtak. A tüskék végeláthatatlan sokasága egy óriási darálóra emlékeztetett. Belegondolni sem mertem, hogy mi maradna abból az emberből, aki a közepébe keveredne.

- Az ember önző, kapzsi, alantas létforma – üvöltötte a földöntúli hang. – Nincs tekintettel semmire és senkire. Elpusztítja magát, rendben, ez az ő döntése. Elpusztítja a társát, gyilkos megvetendő. Elpusztítja az állatokat, lelketlen féreg. De elpusztítja a saját világát is, ostoba – a végére, mintha megszelídült volna.

A förgeteg lassult, végül szétnyílt és kilépett Ő. A testét növények képezték, vállait tüskék borították, a köpenye leheletkönnyű moha, a mellkasát ősöreg levelek képezték, mintha több ezer éves volna, szemei helyén vörös fény izzott, olyan volt, mint a folyékony rubint. De vérnek is beillet volna.

- Az eljövetelem megjósoltátok, de mégis tévedtetek. A nevem Nibiru, a mágia, a bölcsesség, a víz, a növényzet, a gyógyítás, a bíráskodás és az igazságszolgáltatás istene, ahogy tetszik. De ahány nyelv, annyi nevem: Earth, Erde, Terre, Föld – a rubintok, mintha felforrtak volna. – Figyelmeztettelek titeket! Nem egyszer, nem kétszer! Szökőár, cunami, földrengés, vulkánkitörés, járvány! De nektek semmi sem elég! Tönkre tesztek mindent, amihez hozzá értek! A madarak nem tudnak tájékozódni, a halak belefulladnak a vízbe, a fajok eltűnnek! – az eget villámok hasították keresztül. – A hatalmam egy részével felruháztam a hírvivőket, de most kettős feladatuk volt: jelezni az eljövetelem és megkezdeni a tisztítást. Az új esztendő új esély hajnalára virrad. A halált nem érdemli mindenki. Él még fény ebben a mocskos fajtában, és ki e fényt birtokolja, ki a bűnt meg nem cselekedte, annak léte jogos – parancsa nyomán a hírvivők ismét mozgásba lendültek. – Legyetek ti az új faj! Legyetek a reményre és az újrakezdésre méltóak! Éljetek a természet részeként! Virágozzatok ki, gyermekeim!

A szél tombolni kezdett, vadul cikázott közöttünk. Az épületek recsegtek a nekik feszülő hatalmas erőtől. Alfred pár lépéssel mellettem termett, szorosan húzott magához. A bűnös világ, melyben felnőttünk, bőgve vált semmivé.

A testem meglepően könnyű volt, valami finoman csiklandozott. Szemeim felpattantak. Sötétség nehezedett rám, de pillanatok alatt megszoktam. Szinte hallottam a csillagok kacagását, pajkos játékát. De a Holdon kívül nem világította meg semmi a tájat. Alattam puha fű zöldellt, az arcom szél simogatta. Vigyázva ültem fel, de teljesen jól voltam. Sehol egy ház, beton vagy füst, csak a természet vett körül. Amit eddig rémálomnak hittem, minden igaz, a világvége, Nibiru, a halál, de a kezdet is. Alfred csodálkozva emelkedett fel. Tekintetében szinte láttam a saját zöld szemem. Mosolyogva ragadta meg a kezem és húzott magához. Néhányan ébredezni kezdtek. Mi, a pár száz kiválasztott, megérkeztünk, ez az új hazánk. Több esélyünk nincsen, ezt kell kihasználnunk. A rét fehérlett a gyöngyvirágoktól.

- Virágozzatok ki! – suttogta a táj.

Előző oldal Eilith
Vélemények a műről (eddig 3 db)