ZomBye! (részlet)

Fantasy / Novellák (1841 katt) Sid
  2012.12.18.

A mű részt vett a VII. Lidércfény Pályázaton.


A bedeszkázott ablakok sötétjeiben, fémes nyikorgásra figyelhetünk fel. A vastag vasajtó egy pillanatra több fényt enged a helyiségbe, majd irdatlan robajlással vágódik be.

Az alak, ki belépett, sejtelmesen sántikál a szakadt bőrkanapéhoz, majd fejjel előre dől a puha mennyországba. Rövid ideig így pihen, majd nehézkesen emeli fel hamuszürke szemeit, amiknek íriszei a halált hordozzák magukban. Ha valóban a lélek tükre a szem, akkor ennek a férfinak nincs lelke… Beletúr töredezett, természetellenesen skarlátvörös hajába, majd hátára fordul át, miközben gyomortájékát szorongatja. Megemelvén fejét, a sebre tekint: egy jó méretes darab hiányzik oldalából, de érdekes mód már megalvadt a vér, pedig látszólag el sincs látva a halálosnak tűnő seb. Zihálva veszi a levegőt, amikor a kanapé picit jobban besüllyed feje mellett:

– Azt hittem, nem érzel fájdalmat.

A fiatal férfi a semmiből érkező felé fordítja bágyadt arcát, amelynek jobb oldalán feketés heg fut végig, átgázolva szemhéján is, bár azt nehéz megmondani, ábrázol-e valamit. Végigméri a feje mellett ülő lányt, akinek aranyszínű szemei visszatükrözik tekintetét. Megnyugvást hoznak számára ezek, de valamiért mégis baljóslóak.

– A szokás hatalma – válaszol hidegvérűen.

Vendégünk felkacag a kijelentésen, miközben ölbe veszi a fiú fejét. Azúrkék hajkoronájának jobb csoportja, melynek vége a férfi arcába lóg – aki csak fáradtan hunyja le szemeit, elveszve gondolataiba –, copfba van fogva egy lányos, halálfejes csattal. Bal füle körül viszont egészen rövidre van vágva haja, a fül fölé egy rövidke távon bele is van borotválva, melynek területére három darab, szögletes hatos van tetoválva. Frufruja fokozatosan hosszabbodik jobbról balra haladva, a szélső tincsek már állát cirógatják. Kilátását nem túlságosan zavarja, nem borul sok hajszál a szemei elé.

– Pihenj csak, Red! – simítja végig a férfi arcát, majd saját ujját megharapva, vesz egy kis vért szájába. Picit közelebb hajolva, megcsókolja Redet.
– De hát az én nevem nem is… – ül fel hirtelen Red, de a lánynak már hűlt helye. – Ez most… mi történt? Értem… megint ő volt… – vakargatja fejét.

Felállt, majd a helyiség másik sarkában lévő kádhoz ment, mely téglákkal volt alátámasztva. Két tetem hevert benne, amelyekről meg lehetett mondani, hogy nem voltak teljesen emberek a haláluk előtt sem. Jobban mondva, a haláluk után… „Red” kitartja maga elé karját, amin bőre megrepedezik. Megközelíti a két élőholt tetemét, miközben végtagja egyre inkább eldeformálódik, de végül megáll, majd megütögeti az egykor még sérült oldalát.

– Már begyógyult. Felesleges használnom… – formálja vissza karját, majd elkezdi vörös haját söndörgetni, ami enyhén borul szemöldökeire. – Tisztán érzem, hogy az előbb volt itt valaki! Pont, mint aznap… már legalább egy hónapja történt.



1 hónappal ezelőtt, valahol az Egyesült Arab Emírségek területén…

Rohadtul tűzött a nap, én pedig élveztem a nyaralást, amit a Dubai közelében fekvő városban, Lastmahattában tölthettem nyereményként. Nyertem? Én is tátott szájjal álltam, amikor megtudtam. Nem az, hogy nem nyertem még ezelőtt semmit, de inkább csak vesztettem. A szüleim pár éve haltak meg autóbalesetben, fél évre rá pedig kirúgtak a cégtől létszámleépítés miatt. Pár hónapra rá még a feleségem is elhagyott, aki bevallotta, hogy eddig is megcsalt.

Kapóra jött hát a nyaralás, főleg, hogy ezt terveztem az utolsó eseménynek életemben… ki hitte volna, hogy pár nap múlva megtörténik az, amit akartam, csak másképp, és még annál is több? Így igaz… meghaltam! Nem, nem csak én. Mindenki más is, pár kivétellel. Elvétve maradtunk túlélők csupán, fogalmunk sem volt mi, miért és hogyan történik. Nem tudtuk, mi van a többi várossal, mi a helyzet a külvilággal. Egy valamiben biztosak voltunk: ez nem álom! A halottak újra járnak és az élőkre vadásznak! Pár nap alatt kovácsolódott össze a csapat a maroknyi túlélőből, amelynek „szerves és büszke” tagja voltam, egészen 5 napig…

– Két pár.
– Póker! Hehe!

Ők Dave és Skull. Igazából a Skull valami hülye, internetes nicknév lehet. Talán a barátival pont ezen a néven irtja a zombihordákat online, aztán gondolta, mekkora poén lenne így bemutatkozni a való életben is. Dave viszonylag normális, fiatal srác volt. Ők vigyáztak a barikádra még pár túlélővel, amíg elmentünk, hogy feltöltsük a tartalékainkat. Azt hiszem, aznap ettem és ittam utoljára emberi dolgokat.

– NYISSÁTOK KI!

Sikerült egy hatalmas zsilipet húzni a sikátorba, ami mögé biztonságban elbújhattunk, hála annak a pár munkásnak és mérnöknek, akik hozzánk csapódtak. Veszélyesek az utcák, hála a förtelmeknek. Lastmahatta nem rég még fényűző és nyüzsgő nagyváros volt, tele pénzzel, élettel. Ugyan most is nyüzsögnek, de a többi már annyira nem igaz rá, főleg az élet nem.

– Mi a jelszó? – szórakozott Skull.
– A francba a jelszóval, Nina vagyok! Nyissátok ki most azonnal!

Nina volt a vezetőnk. Most csak röhögnétek, hogy ugyan már, egy nő? Mi is kételkedtünk benne, amíg ki nem derült, hogy szabadságon lévő katonatiszt, egyenesen a tüzérségtől.

– Mi ez a nagy sietség? – számlálja Dave a kisebb, benyomuló embercsoportot. – Hol van Abbas?
– Meghalt. De ami most fontosabb…
Abbas egy helyi rendőr volt. De ahogy Nina is mondta, a „fontosabb”, hogy én…
– …Patrick megsérült! Átharapták a karját!
– Sajnálom, én úgy… úgy sajnálom! – borult térdre egy fiatalabb, sötét hajú lány.

Nos, ez lennék: Patrick, a munkanélküli, megcsalt földönfutó. A lány, aki pedig sírt értem, nem mást volt, mint Akiko, egy kirándulni idetévedt japán egyetemista. Biztos rengeteget tanult, amiért kiérdemelte ezt az utazást. Tulajdonképpen azért áldozott be ennyi időt az életéből, hogy itt ragadjon a halál városában.

De lépjünk is… ó, mégse! Nem győzöm kihangsúlyozni, hogy engem mennyire megvetettek itt. Lehet, túl depresszív voltam, hogy ne vegyék semmi hasznom, de ami sok, az sok. Az a kisköcsög Skull mindig evett az adagomból, amíg távol voltam, Dave pedig elcsórta a kabátomat, ha éjszaka hűvösebb volt. Ja, hogy Akiko se maradjon ki, aki úgy sírt értem, miután beáldoztam érte a karom… az a cafka annyira nagyra van magával, hogy amikor mindenki elmondta nagyvonalakban az élettörténetét, telibe kiröhögött, amiért elvesztettem az állásom. Talán Nina volt még normális, meg pár túlélő.

Ott van például Lucy, egy nagyon kedves lány Kanadából, vagy Vladimir, egy volt Specnaz katona. Ha a hadviselés volt a téma, Nina és Vladimir rögtön egymásra találtak, Lucy pedig érthetetlen módon hozzám is kedves volt. Félhosszú, szőkésbarna haja volt, és szegény csak azért jött ide, hogy tapasztalatot szerezzen a könyvéhez. Visszatérve rám, úgy gondolták, megfigyelés alá helyeznek, ám Skull nem győzte ismételgetni, hogy ha valakit megharap egy zombi, maga is azzá válik.

Nem tudom, helyes-e a „zombi” kifejezés… valóban azok lennének? A többieket először nem érdekelte ez az elmélettel, bár bennem kicsit megállt az ütő a gondolatra, és később már látható jelei voltak annak, hogy szépen lassan haldoklom. Éppen a gyengélkedőn feküdtem, amit csak egy furnérlemez választott el a konyhától, ha nevezhetjük annak. A szakácsunk, Fabio, egy olasz srác, aki pizzériát vezetett a közelben. Vidám tag volt, talán még hagymavágás közben sem könnyezett. Most is a hozzávalókat készítette elő, amikor valaki elhúzta a függönyt, amely ajtóként szolgált. A hangról felismertem, hogy Nina és Vladimir az.

– Fabio, hogy áll az ebéd? – kezdte Nina.
– Körülbelül még egy óra.
– Hmm, finom illatok, da? – indult el Vladimir a konyhában, akit Nina alig tudott visszatartani.
– Grazie, Vladimir, grazie! – örvendezett Fabio, de hamar letört a mosoly arcáról. – Ma egy adaggal kevesebbet kell főznöd.

Azonnal tudtam, mire megy ki a játék. Valahol talán meg is értettem Ninát, hiszen fent kell tartani a rendet, gondoskodni kell mindenki biztonságáról, nekem meg úgyis mindegy. Be is nézett, hogy alszom-e, mennyire beszélhet rólam. Én persze ekkor tettettem az alvást.

– Arra céloztok…
– Fabio, sajnáljuk! Tudjuk, hogy jól kijöttetek egymással – folytatta Nina.

Valóban, elég hamar összebarátkoztunk. Nem sokáig tartott a beszélgetés, de éreztem hangjukon a súlyt. Még Vladimir hangja is megbicsaklott, aki vállalta, ha én is átváltoznék, megszabadít a szenvedéstől. Most komolyan, egy specnaz érzelgősködik? Egy kőkemény, orosz különleges egység tagja, akiből megpróbáltak kiölni minden érzelmet? Ráadásul miattam? Úgy éreztem, nem sokat lehettem velük, de voltak mégis olyanok, akikért folytattam volna az életem. Ám ekkor…

– Él még az a hulladék?
– Fogd be a szád, Skull! Egyébként is megmondtam, hogy tilos az ivás! – kapja ki Nina a fiú kezéből üvegjét.
– Ugyan mááár, egy kisit se szabhad? Amúgy tényleg él mégh az a szerensétlen? Lőjjétek már fejbe, megeszi az össes kaját! – kacagott egy vékonyka hang.

Felismertem Akikot is, akit megmentettem. Ekkor végleg eldöntöttem, nem fogok itt megrohadni. Este, még épphogy talpra tudtam állni, de nem törődtem ezzel, hajtott a gyűlölet. Sikerült kiosonnom a zsilipen, és még Fabio hentesbárdját is megszereztem. Kész volt a terv, az éjszaka pedig még fiatalnak ígérkezett…



Napjainkban, Lastmahatta

Patrick kinyitja a vasajtót, majd kilép menedékéről a napfénybe.

– Akkor még barna hajam és zöldesbarna szemeim voltak, amik mára gyökeresen megváltoztak.

Egy magas toronyház tetején áll, miközben az egykor virágzó város kihalt utcáit figyeli. Mit sem törődve az esetleges világvégével, a Nap hétágra süt, visszatükröződve a magas költségvetésből épült luxusépületekről. A kisebb homokviharoknak hála, az utcákat itt-ott már ellepte a homok is, nem is beszélve a kiszáradt medencékről. Láthatjuk, hogy Patrick menedékét egy magas felhőkarcoló tetején lévő szerszámosfélébe rendezte be.

– Mi is volt a terv? Egyszerű. Kimegyek és halálom előtt annyi dögöt ölök, amennyit csak lehetséges. Tudtam, hogy meg fogok halni, de nem bírtam már elviselni az ottani légkört, egyszerűen hányingerem volt. Na meg… talán csodában reménykedtem. Ironikus. Végig öngyilkos hajlamaim voltak, de amikor haldokoltam, jobban kapaszkodtam az életbe, mint bárki más. Jut eszembe, a csoda helyett egy átok lett a jutalmam… a vérrontást a kaszinóknál kezdtem, és… – depresszív gondolatmenetét halk recsegés szakította meg.

Kis gondolkodás után visszament „szobájába”, felismervén a rövidtávú rádió hangját.

– Mégis mikor kapcsoltam be? – csodálkozik Patrick, felvéve az eszközt asztaláról.
– Gondoltam, van, akit meg akarsz menteni, Red – érkezett a hang háta mögül.
Patrick, vagyis Red hátrakapta fejét, ám senki sem volt ott. Tisztán emlékszik, mintha egy női hangot hallott volna, de ekkor…
– PATRICK! HALLD MEG, KÖNYÖRGÖK! – harsant fel az adóvevő.
– Lucy?!
– Patrick? PATRICK?! Hála az égnek!
A lány hangja kétségbeesett volt, ráadásul a hörgéseket is jól ki lehetett venni a háttérből.
– Mi történt? Lucy! Hol vagy most? – kérdezte suttogást hallott fejében.

élünk… mi még… látunk… nem messze… „TŐLE”… „Ő” is… jelen van… itt van… érezzük… „Ő” az… eljött értünk…

– Itt vagyok a…
– Már tudom. Ne aggódj, sietek!

Red a kanapéra dobta rádióját, majd kiszaladt az előbbi helyre, ahonnan belátni az egész várost. Átmászik a biztonsági korláton, majd a mélybe veti tekintetét.

– Lucy nincs messze, körülbelül kétépületnyire lehet. Érzem őt, vagyis… „ők” érzik. Elmondták nekem hol van, de miért? – Red széttárva karjait, a leggyorsabb utat választja lefelé. Aláveti magát a felhőkarcoló tetejéről, majd rezzenéstelen arccal csak a következőre tud gondolni, miközben teste felgyorsul: – Egy ilyen sérülés után mégiscsak ennem kell… pedig reméltem ma megúszom étkezés nélkül!

Akkora erővel csapódik egy hátrahagyott autóba, hogy testrészei szó szerint szétszóródnak több méteres körzetben, amíg a gépjármű a felismerhetetlenségig roncsolódik össze. Egy kis néma csend következik, amíg a tetőt átszakított felsőtest mozdulatlansága arra inti a közeli zombikat, hogy a szétszórt végtagokra lecsaphatnak.

Ám ahogy az egyik hörögve megközelíti karját, az szinte önálló életre kel. Teljesen elváltozik, egy förtelmes vadállat alakját ölti, csak úgy, mint a többi nagyobb cafat is. Eközben a kisebb martalékok apróbb teremtményekké, rovarokká, férgekké és egyéb nyalánkságokká változnak. Ezek a dögök seperc alatt tépik szét azt a pár élőholtat, amelyek a környéken bóklásznak, majd, mint boldog kutya az eldobott botot, úgy viszik a táplálékot gazdájuknak. Csoportba összetömörülvén a förtelmek elolvadnak, majd sűrű, karmazsinvörös vértócsákként kúsznak fel a kocsironcs oldalán. Fél perc sem telik el, egy kéz emelkedik a magasba, Red próbál kikászálódni az összezilált tető darabjai közül. Feltápászkodván elkékül arca, látszólag nincs jól, de rögvest felköhög egy csontdarabot, így már ismét levegőhöz juthat.

– Gusztustalan! – jegyzi meg, majd futásnak ered a kérdéses irányba, ahonnan már lövéseket is hall.

„közeledik… nincs messze… közel… alattunk van…”

– Az emeleten vannak? – éri el a második felhőkarcolót, miközben bágyadt ellenfeleit harc nélkül kerülgeti időt nyerve.

Megérkezik a kérdéses épülethez, amiről már tudja, hogy Lucy az első emeletre menekült. Az élőholtak már azt is megsúgták neki, Skull is vele van. Red nem is fecséreli az időt, hogyan juthatna fel. A teste nem emberi, így hát izomzata sem. Kis nekirugaszkodással simán felugrik egy emelet magasba. Ugyan testét enyhén összeszabdalják a tükörsima ablakok töredékei, de megérkezett. A kihalt helyiség végén látja is a hordát, miközben egy-két lövés még eldördül.

Karja ismét alakot ölt, nem is akármilyet. Mintha egy óriási kasza pengéjét csatolták volna vállára, amely igazából hússal és erekkel benőtt, éles csontja. Mivel a „fegyver” karcsú és kecses, elég alapanyagot biztosított karcsontja ahhoz, hogy az új végtag méretben kitegye testének egészét. Ezzel ront bele a tömegbe, úgy vágva le a testeket, mintha csak egy pszichotikus orosz hentes rontana neki amerikai turistáknak egy bárddal, a hidegháború idején, egy korántsem demokratikus éjszakán.

Keresztülverekedve magát látja, ahogy Lucy a sérült Skullt tartja karjaiban, aki zihálva veszi a levegőt. Red, végezvén azzal, amihez a legjobban ért, közelebb lép, majd vet egy pillantást Lucy aggódó tekintetére, majd a páciensre, akivel annyira gyűlölik egymást.

– Patrick! Skull…
– Látom – válaszol Red hidegvérűen, a fiú szétroncsolódott karjára tekintve. – Nem hittem volna, hogy egy ilyesvalaki megvédeni is képes másokat.
– Igazából… – kezdi Lucy, de Red közbevág:
– Tudom. Esze ágában sem volt megvárni téged – néz a darabokban lévő holtakra, akik megsúgták neki nemrég, hogy bizony végig a lányt üldözték, ami azt jelenti, Skull valahol az élen járt futásban.

Lucy csak lesüti szemeit, amíg Skull szinte új erőre kap. Meglátva Redet, úrrá lett rajta a gyűlölet, vérben forgó szemekkel markol a lány hajába, úgy próbál feltápászkodni. Ezt persze Red nem tolerálja, és igényesen bordán rúgja a fiút, aki azonnal elengedi Lucyt.

– Hát te… te is itt vagy? – erőlködik, miközben Red felveszi az általa elejtett pisztolyt. – Pont te? HOGY ROHADNÁL MEG! Miattad jöttünk el eddig?! Ezért kell most meghalnom?!

Red azonban folytatja a metódust, a sírógörcs szélén álló fiú fejéhez szegezve a fegyvert.

– Ne haragudj, semmi személyes… – kicsit gondolkodik, majd folytatja – …vagy mégis!

Miután megkönnyítette Skull „szenvedését” és Lucy elmondta neki, hogy a túlélőket támadás érte, felkapta a lányt hátára, majd azonnal a kolónia felé vette az irányt.

A túlélők kétségbeesetten harcolnak a zsilipen, a nyomás alatt még az olyan képzett lövészeknek is nehezére esik a pontos célzás, mint Nina, vagy Vladimir, akik egymás mellett védik a kaput.

– Mennyid van még? – húzza le fejét Nina.
– 2 tár! – tölt újra rátermett specnazunk, majd fejét kidugva, maga is ledermed a látványon.
Egy három métert is meghaladó, nyúlott arcú élőholt lép a színre. A bőr szinte el van folyva görnyedt testén, hasa akkora, mintha terhes lenne. Karjai is több méteresek, míg egyik oldala válla és nyaka közt ketté van nyílva, bordái fogakká módosultak, mintha csak szája lenne. Üvegtörő hangon sikít a dög, szegény Vladimirt ki is szedi fedezéke mögül hosszú karjaival. Annyi szerencséje van orosz barátunknak, hogy nem falja még fel, csupán hátradobja a kisebb holtaknak, akik mostanra már… végleg meghaltak.

A repülő Vladimirt Red kapja el, majd lerakja Lucyval együtt. A többieknek ideje sincs meglepődni, Red már ront is rá a toronymagas korcsra. Azonban elszámol valamit, ahogy a förtelem felkapja őt, majd bedobja az oldalán elterülő szájába. Undorodva nézi mindenki, ahogy Reden csámcsog ez a valami, ám hamar véget ér szánalmas élete, amikor méteres csonttüskék szabdalják fel belülről testét, Red pedig sértetlenül lép ki börtönéből. Az arcán lévő fekete heg immáron vérvörösen izzik, hajszálerek módjára teríti be testének egészét, amelyet egyébként kedvére formál, hogy a legkülönfélébb módon végezzen a megmaradtakkal. Nem volt kérdés, ki győz…

Több perc néma csend keletkezett az üdvrivalgás helyére, ám Nina kérdés nélkül megközelítette Redet, majd köszönetet mondott. Még arra is rávette magát, hogy visszahívja őt a túlélők soraiba, és ha Nina valamit kimond, azt komolyan is gondolja. Ő azonban hajthatatlan volt:

– Az embereknek az emberek közt a helye, a holtaknak a holtak közt… – ezzel búcsúzott Red, majd visszaindult menedékhelyére.



1 hónappal ezelőtt, Lastmahatta, Kaszinó Negyed…

Patrick nehézkesen tér magához, minden homályosan forog körülötte. Maga sem érti, miért, de még él, fejét pedig tartja valaki a szénné égett hullák tömkelegén. Kezében még a hentesbárdot szorongatja, tisztán emlékszik, hogy utolsó pillanatai kínkeservesek voltak, élve égett össze. A következő pillanatban női hangra lesz figyelmes:

– Végre felkeltél, Red… Milyen érzés újra élni?

A hang selymes és kedves volt, Red felemelvén fejét először pillantja meg a kékhajú, aranyszemű lányt.

– Te meg… ki vagy?
– A nevem Blue, mi pedig egymásnak lettünk teremtve…

Előző oldal Sid
Vélemények a műről (eddig 3 db)