Mission Complete
Zozo parancsnok előttem térdel a fedezékében, miközben körülöttünk egymás után csapódnak be a lövedékek. Az úttest betonjából óriási darabokat tépnek ki az ellenség nehézfegyverei. A levegőben lőporszag terjeng. Nagy árat fizettünk, hogy ide eljussunk. Tizenöten indultunk az akció teljesítésére, de az ellenség valahogy megtudta a támadás tervezett útvonalát, és felkészülten fogadtak minket. Amíg be nem rontottunk a kisváros közepén álló szállodába, hogy ott felszedjük a titkos dokumentumokat, nem történt semmi. Azt gondoltuk, hogy talán senki sem védi az iratokat. Tévedtünk.
Tíz perccel korábban…
Első három társamat, kik beléptek az ajtón, egy flash gránát hangja és fénye bénította meg néhány másodpercre, ami pont elég volt a folyosó túlsó végén, egy ajtónyílásból kihajló fegyveresnek. Kezében tartott 7,62 mm-es gépkarabélyával széttépte őket. Még jó, hogy velünk volt Rambo becenevű társunk, aki olyan volt, mint egy egyszemélyes hadsereg. Gyors, pontos, kegyetlen. Senki sem menekülhetett előle.
Amikor kilőtte a tárat a fekete csuklyás terrorista, Rambo volt az, aki berontott a folyosóra. Sprintelve szelte át az ajtónyílásig elterülő távolságot, miközben mandinerből egy gránátot dobott a szoba belső felébe. Hogy ne a gránát végezzen vele, a nyomorult kimenekült ez idáig biztonságosnak hitt fedezékéből, így a rárontó társunk puskatussal fejre mért ütése végzett vele. Koponyája cuppanó reccsenéssel szakadt be. Mire a földre koppant, ami még megmaradt belőle, már halott volt.
Egységünk megmaradt tagjai egymás után sorjáztak be az épületbe.
- Rasputyi, Tuky és Fefe! – hallottam meg Zozowalker parancsoló hangját a fejemen lévő kommunikátor hangszórójából – Ti maradtok és fedezitek a bejáratot!
Társaimmal gyorsan kerestük meg a lehető legjobb lőállásokat melyekből a legnagyobb eséllyel védhetjük a hátunkat.
- Helyünkön vagyunk! - jelentettem a beszédváltó gomb lenyomását követően. – Seggbe nem fog durrantani titeket senki.
- Pedig biztos örülnének neki! – szólalt meg mellettem Fefe. Persze a mikrofonba mondta, így mindenki hallhatta a csapatból.
- Elég a poénokból, emberek! Majd ha ki is jutottunk, akkor ugrassátok egymást! Ez nem egy kibaszott gyakorlat! – hallottam ismét a főnök fegyelmezett hangját.
- Értettük!
Ezt követően feszülten figyeltünk a bejáratra, meg persze a többiek után, mert ki tudja, hogy kit hagynak maguk mögé kerülni, aki aztán szépen menekülés közben elintéz minket hátulról.
Ahogy a lépcsőn felfelé sorjáztak, még szinte el sem halt a lépteik hangja, amikor meghallottam a robbanást, majd az azt követő tűzharc hangjait. Utasítások röpködtek, és persze mást sem lehetett hallani, mint hogy „Doki! Doki!”
- Jelenésem van!- vigyorogtam Rasputyiékra, akik rezignáltan vették tudomásul, hogy fent megint volt egy kis gebasz. Kettesével szedtem a fokokat, és rohanás közben megcsapta az orrom a lőpor, a vér és a fekália kesernyésen édeskés, bűzlő, gyomorforgató szaga.
Az elém táruló látvány sem volt jobb; leszakadt karok, lábak hevernek mindenfelé a lépcsőfeljáró után nyíló folyosón. Néhol egy-két sebesült. Zozo parancsnok és egy lövész, féltérdre ereszkedve a folyosó két oldalán fedezte Rambot, aki éppen visszafelé szaladt a füsttel borított, tépázott folyosón. Hátára egy táskát erősített.
Az ellenség mintha olvasott volna a gondolatunkban, pont a behatolás útvonalára telepített rádióirányítású Claymor gránátokat. Ezek robbantak a szűk térben, és három ember kivételével mindenki odalett.
Zozo ment hátul, hogy irányítson, mégis megsérült. A lábába kapott valami repeszt. Gyorsan elláttam a sérülést, ne romoljon tovább az állapota. A másik lövész, Gomez, aki szintén bekapott néhány találatot. Őt is összeférceltem, már amennyire ilyen körülmények között lehetséges.
- Megvan a csomag! Megyünk lefelé! – rádiózta a parancsnok, majd szépen egymás után lesorjáztunk. Gomez jött leghátul, közvetlenül mögöttem.
Báng-Báng! – Báng-Báng! Ugatott fel egy kis kaliberű pisztoly. Gomez átlőtt torokkal bucskázott le mellettem, és még esés közben bekapott két találatot, amit már nekem szántak. Hullájának takarásában emeltem vállhoz M14-met, majd rövid sorozatokat zúdítottam a következő szintre vezető lépcsőfordulóba. A hátulról ránk támadó katona még az előző összecsapásban sérülhetett meg, és most próbálta megakadályozni, hogy a dokumentumokat magunkkal vigyük. Hibázott... A biztonság kedvéért még felhajítottam egy gránátot, melynek robbanása megrázta a lépcsőt. Ha volt ott fent valaki, akkor ezt nem élhette túl, vagy legalábbis annyira megsérült, hogy nem fog minket üldözni.
Még egyszer végignéztem halott társaim széttépett testein, és tudtam, hogy segítenem kellene, de nem állt módomban. Nem vagyok mindenható még itt sem… Gyorsan a többiek után vetettem magam, és lerohantam a lépcsőn.
A megmaradt harcosok, ott vártak az ajtó melletti fal előtt sorakozva. Legelöl Rambo állt, aki átadta terhét Fefének, hogy ő hozza a táskát. Így mindenki védelemre készült. A cél, kijutni a területről, és közben megvédeni Fefét és a dokumentumokat.
- Ras, Rambo! A jobb oldali sikátorokba megyünk kifelé. Mostanra már mindenki tudja, hogy nálunk a csomag, úgyhogy a kivezető utakat el fogják állni. A jobb oldali sikátor a számunkra legkedvezőtlenebb, úgyhogy itt nem fognak ránk számítani. Még a főutca is jobb terep lenne ennél. Ott legalább vannak kocsik fedezéknek, és van mozgástér. Itt meg csak ez az egyetlen kiugró a végéhez közel. De ha átjutunk, megcsináltuk. Onnan már csak egy gyors sprint, és beérünk a helikopter gépágyúinak védelmébe…
- Kezdjük! - azzal kihajítottunk egy-egy füstgránátot az ajtó elé. Így legalább rejtve indultunk, és ha van megfigyelő, akkor az nem tudhatta jelenteni, a ködben merre szaladunk.
Mikor a füstben már senki sem látott az orránál messzebb, megindultunk. Összeszokottan suhantunk a ködben, és érte el a csapat eleje a sikátor bejáratát. Elterelésként Ras egy gránátot hajított vissza mögénk. Ekkor a füstön át valaki egy sorozatot lőtt a mellébe. Nem halt meg rögtön, még odaértem, és megkíséreltem ellátni a sérüléseit. A lövedékek átszakították a kevlármellényt, és a tüdőbe fúródtak. Miközben a vérzést próbáltam elállítani, azon gondolkodtam, hogy az Istenben kaphatta ezt be? Nem láthatta senki, hogy hol van, olyan sűrű a füst. Biztos valami kóbor sorozat. Mire eddig jutottam, már vége. Letépem nyakából a dögcédulát, és elvettem a gránátjait, miket azzal a lendülettel visszahajítottam a füstbe.
- Ezt kapd be, te szemét!
Indultam a többiek után, akik már a sikátorban nyomultak előre. Már vagy húsz méterrel előttem jártak. Végig hátrálva siettem utánuk, amikor mögülem meghallottam a lövéseket. A fegyveremre szerelt M203 gránátvetővel a sikátor elejéhez lőttem még egy robbanótöltetet, majd a többiek után vetettem magam.
Rambo és Fefe tűz alatt tartotta a sikátor kijáratát, ahonnan az előbb rájuk lőttek. Zozo megint bekapott egy találatot, ami úgy nézett ki, hogy ezúttal súlyosabb. Ellőtték a jobb karját. Szerencsére a lövedék átszaladt a húson és nem ért csontot. Akkor letépte volna a végtagot, így azonban volt némi esélye, hogy megmarad.
Ezen az elbaszott küldetésen már sokadik alkalommal rántottam előre az orvosi csomagot, és vettem elő a szükséges felszerelést. Fertőtlenítő injekció a seb mellé, vérzéscsökkentő por, ami gyakorlatilag beégeti az ereket, majd jöhet a fedőkötés. Normál esetben lazán tenném fel, de most kellett ez a kéz, így merevítőkkel láttam el és erősen meg húztam. Végül még egy morfin injekció, és parancsnokunk, bár kicsit a föld felett szállva, de legalább harcra készen húzta elő oldalfegyverét.
- Most mi legyen, Zozo? – kérdeztem. - Erre tovább, vagy vissza?
- Erre kimegyünk! Fefe, meg tudja csinálni! Ez a küldetés. Te is tudtad, mit vállalsz…
- Nem panaszkodok! Ismersz!
- Gyerünk, adjunk a melónak!
Ekkor hallottam meg Rasputyi hangját a fejemben.
„Szerinted lelőhettek így engem a ködön keresztül? Nem lehet, hogy valaki közülünk súg nekik?”
- Nem hiszem! – mondtam ki hangosan.
„Azért figyelj jobban, mert szerintem valaki közülünk áruló!”
Áruló! Merengtem el magamban, miközben megint füstgránátot hajítottunk a sikátor kijárata elé. Zozo biztosan nem lehet az, hisz már az is csoda, hogy él. Rambo ez a két lábon járó fegyver, maga a megtestesült harcszellem. Ő sem lehet áruló, hisz hány meg hány durva helyzetből hozott ki már minket. Gyanakodva néztem Fefe hátát a ráerősített dokumentumokkal. Megbízható, csendes, hétköznapi. Már ő is jó ideje velünk harcolt. Bár most a többiek közül szinte mindenki meghalt. „Vajon megéri ezt az áldozatot ez a rohadt táska?” Tettem fel magamnak a kérdést, hisz azt sem tudjuk, mi van benne. Nem az első csomag, amit meg kell szereznünk. És sohasem tudjuk, mi van benne.
Legszívesebben odaszaladtam volna, hogy feltépjem a tetejét, hogy elolvassam, mi az, amiért tíz kiváló harcost érdemes odadobni a halál kénes ölelésébe. Mégsem tettem, nem téptem le a csomagot, csak csendben újra táraztam, hogy teli tárral kezdjek bele a halálfutásba.
S most itt térdelünk a fedezék mögött, várva a parancsra, hogy végrehajtsuk a feladatunkat. Parancs nélkül nem tudnánk mindezt végig csinálni, de az felvértezi az elménket, és így szemrebbenés nélkül küldjük a pokolra az ellenséget…
Zozo imbolyogva emelkedik fel a fedezékből, majd kissé kába tekintettel végigmér minket.
- Gyerünk, emberek, fejezzük be ezt a szarakodást!
Támolyogva fut ki a sikártorból, és jobbról egy nagy kaliberű fegyver kapja el. Szinte repül a becsapódó lövedékek erejétől. Közvetlen mögötte Fefe és Rambo robban ki az utcára, hol Rambo jobbra fordul, és ő is bekap egy sorozatot. Meg sem emelte a fegyverét, gondolom, miközben látom, hogy Fefe rohan tovább. Nincs esélye…
Egy mesterlövész a szemközti háztetőről fejbe lövi futás közben. Táskával együtt esik össze. Rambo még él, és lassan vonszolja magát előre a füstben. Nincs mire várnom, így én is kifutok a sikátorból, miközben jobbra figyelek. A géppuskás a fal mellett hasal, és éppen tárat cserél. Rám pillant. Szinte hallom, ahogy káromkodik egyet.
Rövid sorozat csapódik a testébe. Összegörnyedve futok tovább. Mostanra akkora a füst, hogy szinte semmit sem látok. Rambo bakancsát pillantom meg a homályban. Még mindig él. Majdnem eléri Fefét. Mellétérdelek, hogy ellássam. Ekkora ködben nem lehet bajom. Senki sem lát minket. Legalább kicsit hallgatózok, hátha meghallom a felém szaladó ellenség lépteinek a hangját… Senki sem jön felénk. Egyszer csak lövés dörren valahol, és egy erőteljes lökést érezek a mellkasomon. Ahogy hátrahanyatlok elhomályosodó tekintettel, mindent megértek…
Számítógépem előtt ülve, dühösen csapok a beszédváltóra:
- Bassza meg! Majdnem beértünk, de ez a pöcs Rambo végig riportolt minket az eneminek. Szemét csaló! Szerintem rúgjuk ki!
- Kicsoda!? – háborodik fel Rambo. - Én aztán nem csalok! Nem riportoltam senkit!
- Akkor hogyan lőttek minket halomra a füstben? – kérdezem, és Ras is mellém áll.
- Így van, a sarkon éppen csak hogy kiálltam, nem láthatott senki ekkora szmogban, mégis kilőttek! Te voltál ott mellettem egy darabig, és volt alkalmad szólni a másik csapatban játszó haverjaidnak…
Ekkor Buldog, az enemi vezér neve jelenik meg a Team Speek csatornánkon.
- Mi van, srácok? Jöhet a következő kör? De most kapjátok össze magatokat, mert így semmi esélyetek sincsen!
- Ki segített nektek? Ez így nem volt fair! - szólal meg Zozowalker. – Mondd meg, vagy nem játszunk tovább!
- He-he! - nevet fel Buldog. – Hát Tukinak nem ártana kikapcsolni az automata reportot, mert akit csak meglátott, rögtön bejelölte. Ő segített minket végig a játék alatt.
- Mi van?! – kiálltok fel mérgesen, és nézek a beállításokra. – Banyek tényleg auto-n van.
Bocs, fiuk! Már ki is kapcsoltam!
- Balfék! – hallom a többiektől, majd ismét fegyverválasztás következik, és indul egy újabb kör a játékban.
