Stanislaw Lem

A jövő útjai / Esszék (1614 katt) Homoergaster
  2012.09.18.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2011/1 számában.

Régóta tervezek már egy Lem-méltatást, megszokottan, szubjektíve az emberről, alkotóról és műveiről. Sokszor kezdtem el magamban megfogalmazni a mondandóm, sorra venni számomra fontos, nagy hatású szövegeit, netán rangsorolni. Most is messziről futottam neki a témának. Előkészítettem a műveit, hogy bármikor, bármelyikbe beleolvashassak ihletért. Aztán jött a meglepetés. A karácsonyra kapott könyvvásárlási utalványokkal betértem a szentesi Babilon könyvesboltba… hmm… nézelődni. Az efféle „nézelődések” nagy valószínűséggel komoly vásárlássá fajulnak, most is így történt.

Amikor leemeltem a polcról Tomasz Lem apjáról írott könyvét, a „Földközeli kalandok”-at, kb. olyan izgatott lettem, mintha legalábbis egy Solaris súlyú kötet jelent volna meg a mestertől. Ez eldöntötte a dolgot: Lemről fogok írni, néhány kedvencemről és közbevetőleg a fia által írt portréról. Eredetileg egy teljes életművet felvillantó dolgozatban gondolkodtam, ám rádöbbentem: ez szétfeszíti a Lidércfény kereteit. Ennek a helyzetnek megvan az előnye, hogy marad munícióm az AKF későbbi számaihoz is, amikor lesz apropó…

A Typotex kiadó által 2010-ben megjelentetett könyv „földközeli” keresztmetszet az emberről, a tudós irodalmárról, az íróról, a gyermekét sajátos módon nevelő apáról. Csemege ez minden Lem-rajongónak. Természetesen szubjektív produktum, a fiú bemutatja az apát. Az olyan fejezetek, mint a „Basia” – Barbara Lem beceneve –, vagy az „összecsapások a motorizációval”, a „Dolgozószoba” és a „Lem hitvallása” alcím igazán izgalmasak.

Megtudjuk, hogyan udvarolt az édesszájú Lem a leendő feleségének. Jellemző módon tortát küldött neki. 1953-ban kötött házasságot egymással Barbara Lesniakowna és Stanislaw Lem, de csak 1968-ban született meg Tomasz Lem. Lem azt gondolta, hogy egy olyan világban, ahol bármelyik pillanatban eljöhet a vég, nem kell erőltetni a gyerekvállalást. Barbara Lem kitartásán múlott a dolog. Az apró történetek, levél- és naplórészletek sok érdekességgel szolgálnak. Bemutatják a házaspár utazásait, Lem alkotói módszerét. Megpillantjuk a hétköznapok emberi lényét esendő, sokszor önfejű, félelmetes intellektust, érdekes rigolyákkal.

Tomasz Lem könyve fontos kiegészítése annak a dokumentumfilmnek, amit a Duna TV egyszer sugárzott a '90-es években. Ha jól tudom, ezt a BBC készítette, és a stáb ajándékának, egy holdglóbusznak nagyon örült a mester. Erről a Holdgömbről megemlékezik a fia is, volt a dolgozószobában egy nem használt kandalló, abban állt.

Sok olyan Lem mű van, melyről írni lehetne, és akad már nem kevés, amely említésre került a Lidércfényben, valamely témánkban. Mint például az első Lem regény, amit elolvastam, az 1958-ban írt Éden. A példányom, az 1973-as első kiadás a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatból, melyet a nagymamám vásárolt meg számomra Budapesten egy antikváriumban. Fel nem foghatom egyébként, hogyan adhatja el valaki az első kiadású Édenét, amely már az én gyermekkoromban is ritka kuriózum lehetett. Csak hogy érzékeltessem: a sorozat régi, kis alakjában, a sorban 22. kötet az Éden. Utána jelent meg 23-ként a 2001 Űrodüsszeia.

Amikor kézbe vettem, azonnal az olvasásba merültem, olyannyira, hogy éjszaka sem tudtam elaludni tőle. Apám rajtakapott, ahogy lámpaoltás után az ablaknál, az utcai lámpák beszűrődő fényénél folytatom az olvasását. Az Éden nagy élmény volt. Amikor később a sorozatban újra megjelent, az újabb kiadást is megvásároltam, ez már a nagyalakú változat volt.

Egyébként a sorozat első nagy alakú kötete, „Az Úr hangja” volt, a 68-ikként. Lemet a „Csillagok háborúja” követte. Stanislaw Lem a „reprezentatív” sci-fi sorozatban összesen háromszor(!?) jelent meg, ebből kettő az Éden két kiadása! A második Éden kiadás 1981-ben történt. Az összes többit más kiadó adta ki a sorozataikban! Ezt sokáig nem tudtam megérteni. Miközben halálra idegesített, hogy Kuczka Péter többször hivatkozik a Solarisra, mint különleges könyvre, egyszerűen nem jutottam hozzá! A KFK sorozatban nem jelent meg, és ez számomra egy nagy rejtély volt! Azért egy idő múlva megfogalmazódott a gyanú, hogy Kuczka nem szereti Lemet! Utólag pedig nyilvánvaló, hogy a bolsevik pontosan tudta, hogy a mester nem az! Különben hogyan lehetséges, hogy az egyik leghíresebb műve, a Solaris, az Európa Kiadó fekete könyvek sorozatában jelent meg először gyakorlatilag két krimi között! A sort a Pirx pilóta, a Kiberiáda – több kiadásban is! – és a Szénanátha folytatta, ezzel überolta az Európa Kuczkát!

Tomasz Lem megemlíti, hogy az apja a „Lengyel Népköztársaságot” egy óriási börtönnek tartotta, és azt is, hogy a 80-as években szimpatizált a Szolidaritással. Amikor pedig bevezették Lengyelhonban a hadiállapotot, a Lem család nyugatra távozott! Na ezért nem jelent meg többször a mester, a sci-fi hazai „mentorának” sorozatában! Bezzeg az Európa! A zsebkönyvek sorozatában megjelentett két olyan Lemet is, melyek hosszú évtizedekig hiszteroid antikváriumi turkálások tárgyai voltak! 1974-ben az Álmatlanságot, mely novellagyűjtemény – többek közt egy szenzációs Pirx, ami kimaradt az 1970-es fekete könyvek kötetből! – valamint 1979-ben a Visszatérést!

A Visszatérés ekkor már másodjára került a könyvesboltokba, de persze nem Kuczka jóvoltából! Az összképhez hozzátartozik azért, hogy 1983-ban Kuczka a Metagalaktika sor 5. kötetében Lem összeállítással lepte meg az olvasóit. Az olyan fontos művek mellett, mint a Legyőzhetetlen vagy a Lymphater kötet, belefért a Metagalaktika 5-be még két Pirx és 3 kiberádiás novella. Ami a kiadvány nagy részét elfoglalja, az nem más, mint az olvashatatlan Asztronauták. Nem a Solaris, vagy esetleg egy addig még kiadatlan Lem! Jellemző ez az emberre és a korra.

Most pedig a Solarisnál szeretnék egy kicsit időzni. A mestertől ez az egyik abszolút kedvenc könyvem. Két kiadása is megvan, a már említett európás, ami úgy tudom, a magyar első, 1968-ból, és az 1977-es Kriterion-os kiadás. A Solaris elolvasása mérföldkő volt az életemben. Ebben a műben tapasztaltam meg először Lem intellektuális magasságait, történet a történetben, kitalált könyvismertetők (a Solaristikai Évkönyvek), no és persze a kapcsolat hajszolása. Az élő óceán döbbenetes ötleténél már csak ezen óceán által produkált szédítő alakzatok leírása a megrázóbb. Hogy valaki a keleti tömb mélyén ilyesmiket legyen képes kitalálni, szavakba önteni, ahhoz nem egyszerűen zseninek kellett lennie, ez annál jóval több!

A solarisi alakzatok és a velük foglalkozó monográfiák históriája egy életre a torkomon akadt, az élmény szorítása soha többé, ma sem enyhül. Különösen a „Kis Apokrif” és a „Monstrumok” c. fejezetek voltak azok, melyek légköre fejbe kólintott. A „Kis apokrif”-ban egyszerre van meg egy tudományos beszámoló és egy kísértethistória hangulata. Természetesen a kitalált könyvismertető műfajában. Úgy hiszem, Kuczka nem is értette meg a Solarist, és amit esetleg mégis, azt meg irigyelte. Komcsiként gyanús lehetett neki ez az intellektus, aki ilyen teljesítményre képes. A könyv első olvasata maradandó szellemi trauma, meghatározó élménye magasra tette a lécet a következő olvasmányok előtt. Gyakorlatilag azóta is a Solarisban megtapasztalt atmoszférateremtő képességet hajszolom, mind magam, mind mások műveiben.

Lem fia könyvének egyik fejezete végén megemlíti, hogy Tarkovszkijt a mester egész egyszerűen lehülyézte a filmfeldolgozás okán. Pedig a szovjet film még sokat megmutat az eredetiből, szemben az amerikai bóvlival, melynek rendezője bevallotta, hogy nem is olvasta a könyvet. Néhány évvel a halála előtt a mesternek alkalma nyílott rá, hogy Steven Soderberg pocsék remake-je okán recenziókat olvasson a Solarisról. A szovjet klasszikus amerikai utánzatát, úgy tudom, nem látta – a sors megkímélte ettől –, de az írott anyagokat róla igen, és a teljesen vegyes fogadtatás esszéírásra ingerelte. A szórakoztató szösszenetek a DiLEMmák, írások a XXI. századból c. kötetben jelentek meg magyarul a Typotex kiadónál. A Typotex a mester gyűjteményes XXI. század eleji esszéit 3 kötetben jelentette meg, a Szempillantás, Az emberi civilizáció perspektívái, 2000., a DiLEMmák 2006., és a Sex Wars 2007.

Visszatérve a Solaris recenziókhoz, Lem jót csemegézik a gyagya amerikai átköltéseken. A New York Times például love storynak tartja. És a Soderberg-film tényleg azzá silányult. A mester kitér arra, hogy ha a Solaris a férfi és a nő közötti szerelmes érzésekről szólna, akkor nem az lenne a címe, ami! Ezzel ellentétben megemlíti, hogy a magyar származású Csicsery-Rónay István „Az idegen könyv” címet adta könyvismertetőjének, és ezzel abszolút betalált!

A második kis írást – „Az óceán felszíne alatt” – azzal kezdi, hogy idézi Soderberget, aki reményét fejezi ki, hogy „…Lem nem kap szívrohamot, ha megnézi a filmet.” Ezután az írott óceánról értekezik, a kritika óceánjáról, melybe a rendező belecsöppent. Számos kritikus a szex kategóriával véleményezte a művet, és rengeteget írtak a főszereplő pucér hátsójáról. Ezzel sikerült meglepniük a mestert. Mint idézi, maga Soderberg, Kubrick 2001 Űrodüsszeiája és az Utolsó tangó Párizsban közé helyezte a filmjét… Ezt Lem nem kommentálja, de én igen: kicsit elszállt magától a fickó! A Solaris remake konjunktúrát okozott, és Lemet megkeresték filmes ötletekkel. Megemlíti, hogy a „Legyőzhetetlen”-t szívesen engedi képernyőre, főleg azért „…mert abban egy szó sincs univerzumban szövődő szerelmekről, pusztán csak egy űrhajóról, amely keresi azt a másik űrhajót, amelyik eltűnt.”

A fia figyelmezteti, hogy igen nehéz lesz megmenteni a Legyőzhetetlent a nőktől, mert az amerikaiak mindenbe beletesznek legalább egy szőke nőt. Ezután röviden kifejti a Legyőzhetetlen fő motívumát, az automaták necroevolúcióját, és megemlíti, hogy egy bizonyos Michael Crichton nevű amerikai is írt ilyet mostanában. Nem tudom, mi lett a „Legyőzhetetlen” sorsa, lett-e film belőle, avagy nem. De remélem, hogy megmenekült…

A Solaris lázálmokat és grandiózus látomáskísérleteket okozott, megpróbáltam utánozni a stílusát, és afféle bibliapótlék lett. Életem nagy pillanata volt a találkozás ezzel a könyvvel, és a digitális trükkök korában erősen hiányolom a mester szellemiségéhez méltó, alázattal elkészített filmváltozatot.

Szellemileg a Solarishoz erősen kötődik nálam a „Visszatérés” és „Az Úr hangja”. Az Úr hangja egyébként saját bevallása szerint Tomasz Lem kedvence. Számomra súlyos próbakő volt, csupán a harmadik nekifutásra tudtam elolvasni, noha utólag nem tudom a pontos okát, csupán találgatok. Viszont az áttörés után szintén sokszor igényeltem azt a félelmetes filozofikus, moralizáló légkört, ami a művet belengi. Az Úr hangja elsőre csalódás volt, de később annál nagyobbat szólt. A csalódás egyik, utólag felködlő oka valószínűleg a „csillagháborús” légkör volt, hiszen nem sokkal utána jelentette meg Kuczka. Ráadásul, bár csak foszlányosan, főleg a Pif újság révén már értesültünk a Birodalom körüli hajcihőről is.

Az Úr hangja időnként nyomasztóan sűrű elbeszélés a kapcsolatról, ami létrejön ugyan, de egy kukkot sem értünk belőle. Ez a Solarisnak is alapmotívuma, a tudósok ott is a hajukat tépik. Itt még Lem megfejeli azzal, hogy a neutrínósugárzásba kódolt kozmikus üzenet, kevésbé fejlett civilizációk kezébe jutva esetleg végzetes fegyverré válhat. Ám a mester megnyugtat mindenkit, hiába erőlködnek a „héják”, a „fegyver” végül is használhatatlannak bizonyul, (még ehhez is béna a mi háborúimádó civilizációnk) s ez az idegenek bölcsességét bizonyítja. Az űrből fogott „csillagkód” több furcsa mellékterméket produkál, azonban a lényeget nem értjük. A szerző felvillantja, hogy az üzenet egyáltalán nem a mi szintünknek szól…

A kapcsolat, azaz annak egyfajta kisiklása a „Visszatérés” témája is. A különbség az, hogy a földi űrhajósok itt a földön kapják meg az idegeneket. Nem valami hülye inváziós mű ez! Egyszerűen az történt, hogy míg a hősök egy távoli csillagképben hajóztak, a Földön eltelt 100 év. Ennyi idő alatt a civilizáció úgy megváltozott, hogy a visszatérőket a Holdon egy úgynevezett „adapt” nevű intézményben próbálják felkészíteni. Persze nem bírnak velük, és az elbeszélő, Hal Bregg döbbenten, értetlenül kóvályog az új világban, amelynek még a beszédét sem érti. A nyelv és a jelentések is megváltoztak. Minden nehézség ellenére Breggnek sikerül a beilleszkedés – természetesen egy nő van a dologban – így – az ő esetében legalábbis – létrejön a kapcsolat.

Itt is van történet a történetben, az űrhajóskalandok felidézése a sziszifuszi megértésküzdelem közepette, különleges, csak Lemre jellemzően torokszorító élmény. A Visszatérésnek ráadásul van egy antikommunista vonulata is. A jövő kommunisztikus társadalma nem az emberi jellem szükségszerű fejlődésének következő állomása, mint ahogy azt Marx és tettestársai hirdetik. A változás egy biokémiai felfedezéshez kötődik, amely eltünteti az emberből az erőszakra való hajlamot. A mester azonban hagy kiskaput, mert a folyamat visszafordítható…

Ahogy továbbmegyek Lem birodalmában, hagy említsek meg egy szerintem kevésbé jó könyvét, amelyet azonban mégis el tudtam olvasni. Ugyanis van egy olyan is, amit nem: az „Asztronauták”, az szerintem pocsék. A „Magellán-felhő” 1955-ben jelent meg Varsóban, magyarul a Móra könyvkiadónál 1961-ben. Ennek a művének jó pár áporodott, ma már olvashatatlan része mellett, mindenképpen fontos megemlíteni a főhős gyermek- és ifjúkorának elmesélését, mint csemegét. A csillaghajózása előtt megnyert maratoni futásról szóló fejezet arra késztetett, hogy az iskolai tornaórákon magam is kipróbáljam az olvasottakat. A történet természetesen a kapcsolatról – is – szól, itt még optimistán, azonban nem ez a figyelemre méltó benne. A „United States Interstellar Force” c. fejezet az ebben a könyvben, ami megmutatja, mit is szeretek Lemben.

Egy évszázadok óta a Földtől az űrbe szakadt, és egy fehér törpecsillag által befogott egykori amerikai űrállomásra találnak a „GEA” csillaghajó utasai. A búgócsiga alakú szerkezetre átszállás, és az azon bolyongás súlyos hangulata leginkább egy kísértethajó, vagy víz alatti roncs felderítésére emlékeztet. Ezt a fejezetet X-szer olvastam, és közölhetem, hogy pl. a jelenettel, mely a levegőtlen súlytalanságban kőként aláhulló pucér nős képről szól, és a nukleáris csapásmérő műholdon szanaszét heverő, űrbe fagyott halottak képével hetekig viaskodtam, és azóta is akarok ilyet elkövetni én is!

Ha már űrbéli kalandok, nem lehet mellőzni Pirx pilótát sem. Akik megnézték a nem túl rég megjelent magyar filmsorozatot, azok lehet, hogy most mosolyognak. De csak akkor, ha nem olvasták az eredetit. Ha igen, akkor tudják, miért szeretem Pirxet. Jámbor, kemény fickó, talpig becsületes, és nem olyan bugyuta, mint a sorozatban. Ugyanakkor nem csak vicces, groteszk kalandok vannak, hanem elgondolkodtatók és hátborzongatók. A kötet legtöbbször publikált esete a „Teszt” című, mely Pirxet még kadét korában mutatja be. Ez egy átverés, amit Pirx önmagát is meglepve sikeresen teljesít.

Az én nagy kedvencem a „Feltételes reflex” mely egyszerre humoros, hátborzongató és grandiózus. A kisregény anekdotázva indul, hogy egyre komorabb színekkel ecsetelje a Hold meghódításának egyik drámáját, végül a pszichodrámai csúcs után ismét könnyed, humoros a vége. Mellesleg a holdbéli mozgások leírásai, melyek a „sikeres” holdra szállás előtt íródtak, tudományos tények alapján, kissé cáfolják a NASA videóin látottakat. Nem tehetek róla, de én még ma is Lemnek hiszek jobban. A Pirx elbeszélése sajátos humorban pácolja a kapcsolatot, míg a Tárgyalás szintén kisregény, mely az embert robotokkal helyettesíteni vagy nem kérdése körül forog, szintén hangulati mesterfogásokkal.

A Pirx történetekről értekezve most kötelező körbe kezdek, mert egy olyan novelláról írok, amit a filmsorozat szeretői sem biztos, hogy ismernek. Az „Álmatlanság” c. kötet sokáig csupán vágyálom volt számomra. Könyvtárból kölcsönöztem ki nem egyszer, nem kétszer. Amikor végre saját példányt is sikerül szereznem, az igazi ünnepnap volt. A novellafüzér stílusok egyvelege. A Futurológiai kongresszus, a Létezik ön, Mr. Jones?, vagy a Léboló a Lem-i humor kiapadhatatlan forrása. A Non serviam és az Ananké pedig a komoly, sőt komor mélységek élménye.

A magyar filmből megszokottan Pirx-et vicces figurának tartjuk, pedig egyáltalán nem az. Egy vívódó, folyton önmagába tekintő, „jámborságig becsületes”, erős fizikumú és erős jellemű. Az „Ananké” egy különösen súlyos darab. A Marson dekkoló Pirx felidézi a hőskort, a „csatornásokat”. Annyi hiábavaló remény, ábránd pro és kontra, most Romani nevű ember kabinjában, egy kisebb könyvtárnyi ódon areográfia, ott a Mars-terv felépítményében. Schiaparelli, Lovell, Pickering és a többiek megkapják a tiszteletet, hogy „ott lehetnek” a Marson.

A kapitány felidézi, hogy kadét korában titokban ő is „csatornás” volt, s amikor Boerst, az évfolyamelső leleplezte, rajta röhögött az egész évfolyam. Egy katasztrófa okának kiderítésére alakult bizottság tagjaként töprengő Pirx végül rájön a megoldásra, de ez egyáltalán nem okoz neki örömet. A komputereket programozó egykori parancsnoka öngyilkos lesz, miután Pirx leleplezi, hogy kényszeres betegségét beletáplálta az űrhajó vezérlésébe. Komor egy mű, igazi irodalmi élmény.

Maga Lem mester az egyik legsikerültebb írásának a Kiberiádát és az „Amiről a robotok mesélnek”-et tartotta. Mivel a Kiberiádát már Ida megénekelte, így most erre nem térek ki. Legfeljebb annyit teszek hozzá, hogy Tomasz Lem szerint a Kiberiádának volt egy „light” esti mese változata, amit a mester mondott magnószalagra neki. Sajnos ez a felvétel már nem létezik!

Ezen a ponton fontosnak érzem megemlíteni, hogy hiányolom a Lem hangoskönyveket! Egy hangoskönyvhöz csupán a szépen artikuláló felolvasó kell. Ezt nem lehet elszúrni, nem fenyeget a megfilmesítéssel járó számtalan veszély. És nincs, pedig a Solarisnak, a Visszatérésnek vagy netán az Úr hangjának szerintem sokan örülnének. Ugyanakkor ismeretlen dátummal letölthető a Farkasházy Tivadar által rádióra alkalmazott Hiba, melynek az eredeti címe: Donda professzor. Kállai Ferenc és Kern András szuper hangulatú kettőse, garancia a kiváló szórakozásra! A novella a Szénanáthával egy kötetben jelent meg először.

Végezetül, de nem utoljára, egy Lem-i gyöngyszem következzen:

A „Szénanátha” című kisregény az Európa Kiadó fegyverténye. Legjobb tudomásom szerint az 1980-as kötet címadó kisregénye ezután csupán 2009-ben jelent meg újra a Szukits kiadó Lem teljes univerzumát bemutató sorozatában. Az elbeszélést számtalanszor olvastam már, és egyszerűen nem tudom megunni. Egy nyomozást mesél el első szám első személyben egy tartalékos amerikai űrhajós. Az Interpol tucatnyi magányos, középkorú férfi halálának ügyében vizsgálódik, akik egy kaptafára őrülnek és halnak. A szénanáthás űrhajós becsülettel végigcsinálja a tesztet, ami arra szolgál, hogy kihívja a sorsot, és ő is „áldozat” legyen. Persze az ügynökök tapadnak rá, miközben az egyik halott, bizonyos Adams cuccát használva autózik Rómába. A teszt sikertelen. A megoldást a nagy számok törvénye alapján, a véletlen adja meg később, és a mester kedvence, a statisztika is belép a képbe. Ezt az elbeszélést már emlegettem közel egy évvel ezelőtt, a mester hasonló, de horrorisztikus elemekkel operáló „Nyomozás” c. írását ismertetve.

Egyébként itt ragadom meg az alkalmat, hogy ismét felhívjam rá a figyelmet! A mű a Szukits Kiadó Lem teljes univerzuma sorozata 4. kötetében olvasható. Lem nem csupán szuggesztív elbeszélő, hanem szórakoztat, ismereteket nyújt, közben olyan sűrű atmoszférát teremt, hogy az olvasó keze hozzánő a könyvhöz. Akármelyik krimi írónak becsületére válna, sőt Lem szerintem jobb náluk. A Szénanátha elképesztően komplex mű, ezért lehetséges sokadjára is figyelemmel és élvezettel olvasni. A legkülönlegesebb élmény pedig akkor éri az olvasót, mikor a Lem univerzum 3. kötetében fellapozza a mester által a történetből írt filmforgatókönyvet! Ez aztán az igazi csemege! A „Szénanátha” rajongóinak nem kevés pluszt ad, hiszen filmképeket vázol! A történet befejezése tipikusan Lem-es. Az űrhajós, miután akaratán kívül, a „statisztikai sűrűségű” világ valószínűtlenségi törvényei alapján, kis híján áldozattá válva, „megoldja” az esetet, kiderül, hogy könyvet ír belőle. „…ennek a könyvnek a megjelenése is matematikai bizonyosság volt.” Így az utolsó mondat, mit lehet ehhez hozzátenni?

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 2 db)