A poén

Szépirodalom / Novellák (859 katt) Szörcs
  2012.09.17.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2012/10 számában.

A Vörös Traktor Csavargyár maximális kapacitással üzemelt, mivel Versenyben álltak a Kommunistaszombat Termelőüzemmel. Senki sem tudhatta, hogy hó végén melyikük fog nyerni.

Kocsis Béla volt az egyik legeredményesebb sztahanovista. Villámgyorsan járt a keze munka közben, a kitartása pedig még a kollégáit is lenyűgözte. Olyan volt, akár egy gép. Ráadásul szinte mindig széles mosoly ragyogott az arcán, mintha valami propagandafilmben szerepelne. Pedig tizenegyszeres normát teljesített! Igaz, hogy a keze alól kikerült termékeknek több mint harminc százaléka selejtes volt, de ezt az "árnyoldalt" nem nagyon firtatták a hősies munkaversenyeken.

Horváth Géza is csodálattal figyelte példaképét. Ő sajnos csak ötszörös normára volt képes, de remélte, egyszer még utoléri a "mestert". Mindent megtett érte. Valami azonban mégis érdekelte:

- Min mosolyogsz, Béla? - kérdezte kíváncsian, miközben a legerősebb hajtás közepette odahajolt "bálványához". Azt hitte, az megharagszik rá, mivel a beszélgetés kizökkenti az embert a ritmusból, de munkatársának ezúttal nagyon jó kedve volt.
- Hallottam egy kitűnő viccet.
- Elmondanád?
- Nem lehet.
Géza bosszankodott kicsit, de nem hagyta annyiban.
- Csak nekem mond el!
- Na, jó!
Béla körülnézett, és suttogóra fogta a hangját. Alig lehetett érteni a szavait a gépek zakatolásától.
- Felsorakoztatják a gyűjtőfogház politikai elítéltjeit az udvaron, aztán rájuk parancsolnak, hogy hozzák rendbe magukat, mert hamarosan érkezik Rákosi Mátyás főtitkár! - Végre! - kiáltja egy elítélt. - De ki lesz az új főtitkár?
- Ez nagyon brutális! - bólogatott Géza vigyorogva, s mintha gyorsabban kezdett volna járni a keze. Példaképe ezek szerint nem csupán "robot", hanem hús-vér ember. Jókedvűen folytatta a munkát.

***

Estefelé egy nagy fekete autó állt meg Kocsis Béla lakása előtt. Három ruhásszekrény méretű, bőrkabátos úriember szállt ki belőle, és határozott léptekkel az ajtó felé indultak.

Mikor megtalálták az élmunkást, nem sokat teketóriáztak: két oldalról megragadták, majd a feleségének és gyermekének a szeme láttára szabályosan bevonszolták a gépjárműbe, aztán elhajtottak vele. Családtagjai ekkor látták utoljára.

***


A kihallgatóteremben kínos csend honolt. Kocsis Béla arca kék-zöld színekben pompázott. Mozdulni sajnos nem tudott, mert a végtagjai le voltak szíjazva a székbe.

- Vegyük át még egyszer! - sóhajtott az íróasztal mögött helyet foglaló öltönyös úriember. - Hogy volt az a bizonyos vicc?
- Mondtam már, hogy nem tudom, miről beszél.
- Ej, ej, elvtársam! Had nevessünk mi is egy jót!
Biccentett egyet a verőlegény felé, aki újabb jobbhoroggal "gazdagította" áldozatát.
- Nem hallod?! Nem hallod, mit kérdezett Vörös elvtárs?!

A vallatólámpa vakítóan fénylett. Az alacsony emberke beijesztett ballal, aztán mégis jobbal ütött. Szemmel láthatóan nagyon élvezte a "munkáját".

- Ez is jó tréfa volt, ugye?! Most legyen nagy a pofád!
- Én becsületes munkás vagyok, sosem ártottam a rendszernek! - zokogta a fogoly. - Könyörüljenek, kérem, családom van!
- Ilyenkor már családja van - legyintett az öltönyös. - Gondolt volna erre, amikor kigúnyolta Rákosi elvtársat!
- Én nem gúnyoltam ki senkit, én…
Sajnos a szavába vágtak, méghozzá szó szerint, és igen nagy erővel.
- Ne hazudozz, te féreg!

Tóth Jenő ökle már csurom vér volt. Régebben bokszolt, közepes eredménnyel. Ezt a munkát viszont nagyon szerette, mert itt nem tudtak visszaütni.

- Először csak vicceket mesélnek, aztán röplapokat terjesztenek, és lázítanak ezek a bűnözők - sóhajtotta Vörös. - Tudja, hogy egy ilyen szellemességért hat évet is lehet kapni?
- Bocsássanak meg, én nem gondoltam komolyan! Gyermekem van, akit nagyon szeretek! Eszembe se jutna rosszat tenni! Hű vagyok a rendszerhez! Egy ártatlan tréfa volt csupán. Mindent megteszek…
A verőlegény újra megütötte.
- Hallotta ezt?! Bevallotta! Vallott az áruló!
Megragadta a fejét, háromszor beletérdelt az arcába, aztán olyan erővel ütötte meg, hogy felborult a székkel.
- Tóth elvtárs, nyugodjon meg! - kiáltott az öltönyös. - Felesleges ennyire drasztikusnak lenni! Vegyen példát a régiekről! Csak akkor ütnek, ha kell. Ez a szakma hidegvért követel! Higgye el, megkapja a büntetését!
Az alacsony emberke nagy nyögéssel talpra állította a széket.
- Elnézést kérek - szabadkozott. - Én szeretem ezt a szakmát, de néha elkap az indulat az ilyen gerinctelen férgek miatt!
- Nyugalom!

Vörös elvtárs előjött az íróasztal mögül, és bosszankodva szemlélte az összevert "árulót".

- Attól tartok, újabb baleset történt. Teljesen elernyedt, és úgy tűnik, hogy nem lélegzik!

A hajába ragadva megemelte a fejét, a másik kezének ujjaival pedig kitapintotta a nyaki verőerét.

- Ejnye, ejnye - csóválgatta a fejét kis idő múltán. - Ez meghalt.
Tóth szabadkozva nézett.
- Én nem tudtam, hogy…
- Jó lenne már, ha felmérné az erejét! - kiáltotta dühösen a másik. - Elegem van az ilyen ostoba kezdőkből!
Kifújta a mérgét.
- Na, mindegy! Megúszhatta volna néhány évvel, de olykor előfordul az ilyesmi. A rendszer ellenségeivel nem bánhatunk kesztyűs kézzel! Kihallgatás közben elhalálozott és kész.
- Szívrohamot bajosan írhatunk a jegyzőkönyvbe, mert volt már vagy három - szólt közbe félénken Tóth.
- Az igaz. Valami mást kell kitalálnunk.
- De mégis mit?
- Megvan! - mosolyodott el Vörös. - A halál oka: poénmérgezés!


Vége

Előző oldal Szörcs
Vélemények a műről (eddig 7 db)