Szintetikus szerelem IV. (befejező rész)
A jövő útjai / Novellák (1655 katt) | bel corma |
2012.09.10. |
A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2019/6 számában.
Pár perc telhetett el az idegennel való találkozásom óta, amikor Iren visszatért ellenőrző körútjáról. Azt hiszem, megsejtett valamit abból, ami velem történt, mert óvatosan letérdelt mellém. Égszínkék szemei tükrében az aggodalom fénye ragyogott.
- Történt valami, amíg távol voltam… igaz?
- Igen… - suttogtam, majd rögtön meg is lepődtem saját nyíltságomon. Sosem voltam az a "kitárulkozó" típus, most mégis őszinte voltam a lányhoz. Nem tudom... Talán a bolygó energiája tette, de sokkal valószínűbb, hogy Iren közelsége volt rám ilyen hatással.
- Mi a baj? - hangja megremegett. Még hogy nincsenek érzelmei! Mindegy, hogy szintetikusak, vagy organikusak... a nők megérzései ugyanúgy működnek! Fáradtan elmosolyodtam...
- Tudod, hogy nem leszek örökké melletted...
- Miért mondod... ezt? - óvatosan megsimogatta az arcomat, de én határozottan eltoltam a kezét. Szerettem volna feloldódni az érintésében, de tudtam, hogy most erősnek kell maradnom. Szív és ész harcolt bennem és - egyelőre legalábbis - az utóbbi állt nyerésre.
- Fel kell készülnöd erre a lehetőségre is... - igyekeztem határozottnak tűnni, bár legszívesebben a karjaimba zártam volna őt. - Ha úgy alakul a helyzet... Amikor egyedül maradsz...
Könnyek gyűltek a szemébe...
- Akkor... csak töröld ki az emlékemet! Tudom, hogy képes vagy rá. Csak egy apró elektromos impulzus a memória mátrixodban és... tiszta lappal indulhatsz... Fájdalmas emlékek nélkül. Fogd fel úgy, mint egy önvédelmi protokollt... Hidd el, jobb lesz így...
- Nekem? Mi van, ha én emlékezni akarok? Hogyha... érezni akarok?
- Az emlékek gyakran fájdalmasak... - lehajtottam a fejem. Nem bírtam a szemébe nézni.
- Vállalom ezt a kockázatot... - suttogta, és finoman közelebb húzódott hozzám, én pedig nem tiltakoztam. - Tudod, hogy engem nem kötnek a törvények. Szabad akarattal rendelkezem, és én határozok a saját sorsomról. Én pedig így döntöttem...
Ajkaink hosszú, forró csókban forrtak össze. Nem a gépet öletem már, hanem az embert, a szerelmes nőt... A szív győzedelmeskedett bennem, és én tudtam... éreztem, hogy jól döntöttem! Csak hagytuk, hogy megtörténjen a dolog, és a gyönyör perceiben lágyan feloldódtunk egymásban...
***
Majdnem egy év telt el azóta, de ha visszamehetnék az időben, akkor is ugyanígy döntenék. Semmit nem bántam meg - miért is tenném? Életem legszebb éve volt, és - bár közeledik a nap, amikor az idegen eljön értem - már nem aggódom a jövő miatt. Iren megmutatott nekem valami fontos dolgot... Megtanított engem arra, hogyan kell nyitott szívvel élni és önzetlenül szeretni!
Vége
Előző oldal | bel corma |
Vélemények a műről (eddig 2 db) |