Démon a fagyban

Fantasy / Novellák (1166 katt) Homoergaster
  2012.09.03.

A mű megjelent a Lidércfény Amatőr Kulturális Folyóirat 2010/10 számában.

...79. kitör a Vezúv
1899. kitör az angol-búr háború
1908. valami felrobban a tajgában
1943-1956-1983. a „Szivárvány-projekt” balsikere... sikere?!
1945. Budapest ostroma
1956. A felkelés...



…egy másik kor…

...Álmok és emlékek... rég megkötött betonelemek az elme zavaros hordalékvizében. Rétegek, vagy kristályosan kicsapódott formák, mikből a tudat építi a létezőt... a régmúlt, a jelen, a jövő... egyetlen szuperhorizont rögei, olvadtan kavarogva lemenő napkorong izzó körében... emlékek... a mélyből...


1956. december
1956. december
...A házrom menedék volt, az üldözői elöl próbált meg itt elbújni. A lehelete ködként szállt fel a félhomályban. Fegyverét előreszegezve lassan lopakodott befelé a csupaszon álló falak között. Az épület egy közvetlen találattól kiégett és félig összeomlott. A háta mögött az alkony alvadt seb volt, a félig felolvadt és újra megfagyott hólé, az üszök. Csöndben a szemeit meresztgetve araszolt, időnként idegesen tekintve kifelé, az ellenség világába.

Idebenn mintha hidegebb lett volna, mint künn az utcán, ráspolyként marta a bőrét, és átrágta magát az elégtelen öltözékén. A jéghideg pisztolyt szorongatva, reszketegen botladozott a romos falak közt. Éhes volt és fáradt, a lelkesedése tovatűnt. Keserűen és szinte már halottan ment egyre beljebb, kerülgetve a romhalmokat. Csak egyvalami lobogott még benne: a gyűlölet. A valamikori épületből mostanra üresen tátongó, koszlott falú, űrhideg téglatestek és kockák maradtak. A növekvő homályban eltűntek a részletek, fokozottan ügyelnie kellett, hogy fel ne bukjon valamiben. Ereje fogytán volt, az éj pedig még csak most kezdődött. Tudta, mi vár rá ezen elátkozott falak között. Vagy rátalálnak, vagy megfagy. Menedék nincs. Megállt. Nyögdécselve nekitámaszkodott egy falnak, és üveges tekintettel meredt a semmibe. Lassan járt körbe a pillantása, csüggedten. Fülelt, üldözői egyelőre nem hallatszottak.

„Vége!” - gondolta, és összerázkódott. Egyszer csak meglepetten visszakapta a tekintetét egy csonka, romos falmaradványhoz. Megpillantott ott valamit. A fegyveréhez kapott, és meresztgette a szemét. Még lélegzetet sem mert venni. Embernek látszott, de túlságosan mozdulatlan volt. Hosszasan bámulta, egyre több részletet vett ki belőle. Ott állt egy emberszerű alakzat, teljesen mozdulatlanul... akár egy szobor. A fegyverét rajta tartva közeledett hozzá. Olyan fehér volt, akár egy gipszszobor. Kifújta a levegőt, és leengedte a pisztolyt.

„Egy szobor.” Neki volt támasztva egy csonka falnak. Gipszből vagy mészkőből lehetett. Annyira fehér volt, hogy szinte világított. Meg mert volna rá esküdni, hogy az előbb még nem volt itt. Persze lehet, hogy csak nem vette észre. Ezen rágódott egy kicsit. A szobor fehér volt, akár a friss hó, és ő ugyan fáradt, de ezt észre kellett volna vennie! Csapda? Fegyvert szegezve egészen közel lépett. Ámultan nézte a csodálatos remekművet. Egy fiatal nő aktját ábrázolta zavarba ejtően aprólékos kidolgozással. A bizarr helyzeten nevethetnékje támadt, bár ez nem volt tanácsos.


„Hogy került ez ide?” - kérdezte magától fölöslegesen. A válasz úgysem létezett. Óvatosan, felkészülve a hideg kő tapintásához, megérintette. Ijedten hőkölt hátra, és elkapta a kezét. A kemény kő helyett rugalmas bőrhöz ért. A bőr azonban hideg volt, zsibbasztóan. A kezét dörzsölgetve bámulta.

„Ez valami báb?” - találgatott. A keze elzsibbadt, szinte elhalt, alig tudott életet masszírozni bele, mintha kiszívta volna belőle az életet. Csodálkozva mozgatta az ujjait. Egy életnagyságú báb!

„Ki volt az a perverz...?” Ekkor a „szobor-báb” kinyitotta a szemét, és ránézett. Az egész akármi továbbra is bábunak látszott, csak a két világos fakókék szem lángolt. Mintha két jégtű szúrt volna belé. Iszonyodva állt, meg sem tudott moccanni, ha akart volna sem. Egy nála sokkal erősebb akarat tartotta béklyóban az övét. Döglött légy volt a tejben. Az alak megmozdult, kecsesen, légiesen. A fehér haj meglebbent, az izmok és idomok ruganyosan hullámzottak. A démon elé állt, közel hajolt hozzá, úgy méregette. A hidegen villogó szemek szinte felfalták, kéjesen, gonoszul méregette. Ebbe majdnem belepusztult, reszketve, bénán várta a halált. Ösztönösen valami förtelmes szagot várt, amit ez az alvilági lény rálehel. Semmit sem érzett, a lény nem is lélegzett!

– Ki vagy te? – kérdezte tőle halk, kislányos hangon.

Azonnal meghallotta a saját hangját, amint kimerítően sorolja az adatait: név, lakcím, foglalkozás, a forradalom alatt miben vett részt, hol harcolt. Ironikusan gondolt arra, hogy az ávósoknak kéne ezt alkalmazni. Nem lenne gond a vallomásokkal! A démon szeme rebbenése elhallgattatta, csönd lett. Elégedetten mérte végig, aztán hirtelen mozdulatlanná vált, mintha ez az egész csak egy különös álom lett volna. Ismét szobornak látszott, valami itt felejtett gipsz dísznek. Meglepetten bámulta, nem értve az egészet...

– Kezeket fel! – dörrent rá egy arrogáns hang. Aztán egy másik, majd harmadik.

Szörnyűséges acsarkodásnak hallotta, a fővadász veszett kutyafalkája utolérte a prédát. A závárcsattogás szinte megsüketítette, érezte, ahogy ráfogják a fegyvereiket. Döbbenten emelte fel a kezét, egy üvöltő hang felszólítására eldobta a pisztolyát.

„Elkaptak!” – fogta fel iszonyodva. – „Amíg itt evvel a szoborral szarakodtam, rám találtak...! Úgy kell neked, te barom, megelevenedő szobrokról képzelegsz, most nesze, véged van!”

A következő pillanatban egy erős kéz a földre lökte, a tarkójának fegyvercső szegeződött.

– Elkaptalak, te bitang! Majd én megtanítalak... – a hang nem fejezte be. Észrevette a szobrot. – Ez meg mi?
– Egy szobor?! – állapította meg hitetlenkedve a másik, és csettintett a nyelvével. – Ez aztán ki van munkálva... hű...
Az első hang:
– Imperialista giccs...! Törd össze! – a tarkójának feszülő cső nyomott rajta egyet, és öblösen felröhögött.
– A hülye! Itt bájolgott ezzel a szoborral! – A szeme sarkából látta, ahogy az egyikük gúnyosan meghajol a szobor felé, miközben fegyvere tusával lesújtani készül.
– Köszönjük, elvtársnő!
– Szívesen! – hallotta az ismerős dorombolást. A pribékek elnémultak, fémes zörejeket hallott, ahogy a szobor felé fordultak. Egyikük még meg tudott szólalni:
– Miii...?

Ami ezután történt, annyira gyors volt, hogy képtelen volt reagálni vagy felfogni. Az egyik pillanatban még a tarkóját nyomta a fém, a következőben a nyomás megszűnt. Vércsík spiccelt el az arca előtt, gurgulázó hörgéssel hangosítva.

„Az elvtársak utoljára vöröslenek, ez meg itt a fehérterror!” – a gondolat egy asztal mellé hulló pingponglabdaként pattogott benne. Ott térdelt bambán, semmit se értve.

Amikor elzsibbadt a térde, és reszketni kezdett a hidegtől, nagy nehezen feltápászkodott. Szabad volt. Egyedüli élőként ácsorgott a romok között. A karhatalmisták széttépett torokkal hevertek körülötte, a démon éppen az utolsóból szívta ki a gőzölgő vért. Még rángatózott. A hozzá legközelebb eső a kitépett jobb karja nélkül, szétszabdalt arccal hevert egy téglarakás tetején. Annyira réginek látszott! Teljes képtelenségnek tűnt, hogy valaha is élt. A karja arrébb hevert, még mindig szorongatva a géppisztolyt. A másik föltépett gerinccel hevert a fal tövében, valósággal csomóra kötve. A gerince szürreális oszlopként állt ki abból a szörnyűséges gömbből, amivé az embert gyúrták. Azt, amelyiket most szívta szárazra, valósággal belepréselte a fagyos sárba. Biztosan menekülni akart, és a démon hátulról ugrott rá. A lény szeme sötétebb kék lett, a hajába világos-barnás csíkok vegyültek, úgy festett, mint aki ijedtében hirtelen megőszült.

Ettől a hasonlattól nevethetnékje támadt, de nem mert. Ámultan nézte a rózsássá vált mellbimbókat. Most már nem szobornak, hanem megfakult vízfestménynek látszott. Felemelte a kezét. Az ujjai végén a körmök halovány rózsaszínűre színeződtek. A szája szögletében enyhe, horzsolásszerű pír jelent meg. Majdnem élőnek látszott már. Ez a majdnem sokkal zavaróbb volt, mint amikor össze lehetett téveszteni egy szoborral. Mintha
Isten elkezdte volna teremteni ezt a valamit, de nem fejezte volna be.

„Pirkadat a fehérterrorban... itt a hajnal” – a teljesen abszurd gondolat átszakította a rémület gátját, és elkínzott, groteszk röhögés vett rajta erőt. „Az elvtársak utoljára vöröslenek, és ez itt a fehérterror!” – a megismétlődő gondolat ellenállhatatlan erővel rázta göcsörtös, hörgő röhögésben.

Rögtön el is szállt a jókedve, amikor a démon, mint egy stop-motion trükkben, előtte termett a semmiből. Előtte állt, a szájszélét nyalogatva. Látva jókedvét, ő is elmosolyodott, szélesen, nem emberien. Ez a grimasz felvillantotta az összes, borzalmas fogát. Benne szorult a röhej, és iszonyodva bámulta a hegyes-fehér, vértől maszatos fogakat. A démon mosolya is a semmibe tűnt. Ha nem látta volna, el sem hiszi, hogy egyáltalán képes rá.

– Mókás volt! – közölte vele meleg, telt hangon. Már nem volt vékony és kislányos ez a hang.
„Serdül!” – futott át az agyán. „Te barom!” – torkolta le magát, rögtön.
– Mi volt a mókás? – hallotta a saját hangját, közben úgy érezte magát, mint aki időjárás-jelentést olvas fel. A lény nem válaszolt, helyette a lemészárolt üldözőit kezdte nézni. Ő is önkéntelenül arra nézett. Bár ne tette volna!

Ismét émelyegni kezdett. Nem volt semmi sem a gyomrában, így nem tudott hányni. Csak csendben sírdogálva öklendezett a sokktól. A démon mellette állt és várt. Idő az lett hirtelen, túlontúl sok is. Övék volt az egész förtelmes, fagyott éjszaka.

„Csak ő, meg én!” – gondolta kétségbeesetten. Még soha nem félt semmitől ennyire. A kék szemekben nem látott semmi gonoszságot, csak érdeklődést. Őszinte és kíváncsi volt e pillantás, akár egy kislányé. Talán ez késztette rá, hogy kibökje:

– Köszönöm!
A démon figyelmesen méregette, ő pedig szidta magát.
„Te idióta! Mit köszönsz! Hogy meghagyott utoljára?”
A démon elmosolyodott. Majdnem emberi mimikáját azonban lerontották a kivillanó tűhegyes fogak.
– Meg kellene fontolnod, mit mondasz! Meg akarod köszönni, amiért nem öltelek meg? Ha hálával tartozol nekem, akkor lekötelezettem vagy! Biztos, hogy akarod ezt?

Nem válaszolt, csak némán kínlódott. A lény élvezte a helyzetet, megértő türelemmel figyelte. Tudta, hogy ez a megértés színjáték, képmutatás.

„Végem van, akármit teszek!” – ez a gondolat hirtelen belenyugvást hozott. Egy pillanatig a dicső napokon járt az esze, emlékükből vigaszt merített. Bólintott:
– Igen!

A lényen nem látszott meglepetés, a mosolya a földre toccsant, és kegyetlen, sugárzóan gonosz pillantásával „ledöfte”. Az elveszettség érzete fokozódott.

– Rendben van, nem öllek meg! – suttogta kéjesen. –Tetszem neked? – kérdezte búgó hangon.

A kérdés éppen olyan irracionális volt, mint ő maga. Lassan, kínban bólintott. A lény teljesen a hatalmába kerítette, képtelen volt önuralomra. A démon azt tette a lelkével, mint amikor az ávón valakinek a törött kezét csavargatják, érzéketlenül a sebesült fájdalomüvöltésére. Hirtelen hagyta abba, úgy érezte magát, mikor hosszas fuldoklás után levegőhöz jut. Egészen közel lépett hozzá, és elmosolyodott, furcsán kisleányos volt ez a mosoly.

– Most jöttem fel az alsó világból, te pedig máris adtál nekem három vérzsákot... én is köszönöm! – ezzel viccesen meghajolt előtte olyasformán, ahogy egyszer egy régi filmben látta. Egykor az úri kisasszonyok pukedliztek így. A hangja még mélyebb lett, élettel telibb, mint az a vékony csiripelés az elején.
– Engem követtek – mondta tompán. Hirtelen eszébe jutott egy régi mondás, talán a szemináriumon hallotta példázatul. Nagyon régi mondás volt, de igaz. „Az ellenségem ellensége a barátom!”

A démon meglepett arcot vágott, aztán villogó fogakkal elmosolyodott. Olyanok voltak a fogai, mintha kiradírozták volna a helyükön a világot.

– Ismerem ezt a mondást – egy pillanatra elhallgatott, úgy látszott, magába néz. Milyen rettentő mélységekre tekinthetett, nem is merte elképzelni. – Inimicus inimici mei amicus meus est! – a hangja tisztán zengő, élettel telien csengett, lágy, éneklő akcentussal. Eltátotta a száját.
– Rómában hallottam először – tette még hozzá.

A közlés súlyát először fel sem fogta, aztán mégis. Úgy állt ott, szemben a szörnnyel, mint akit fejbe vágtak egy puskatussal. A talpa alatt olvadni kezdett a fagyos föld. Talán mindjárt elnyel, akár a sír mélye – gondolta összeroppanva.

– Milyen évet ír a naptáratok most, Krisztus után hányadikat? – a kérdés váratlanul érte, de automatikusan válaszolt:
– Az 1956-kat.
A lény megrázta a fejét.
– Még maradni akartam odalenn, de ti halandók túl zajosak vagytok... – rövid szünet után hozzátette még: – Az a sok vér, ami kifolyt mostanában. Nem hagyott nyugodni.

Ezen önkéntelenül is eltöprengett. Mostanában tényleg sok vér folyt, sokat zajongtunk... megrohanta a felismerés, hogy a démonnak a mostani zajongás és vérzés talán egybefüggő massza lehetett az előző, még nagyobbal! Az csak 11 éve volt! Ilyet már ő is átélt. Álmában hallott valamit, alighanem egy távoli vonatot. Erre még csak félig ébredt fel, visszaszunnyadt. Ekkor egy teherautó robogott el odakinn. Erre viszont végképp kiröppent a szeméből az álom. A kíváncsiság egy pillanatra legyőzte a félelmet.

– Mikor mentél le a föld alá?
– 1908-ban – jött a válasz. – Akkor történt valami... a világgal... elálmosodtam, megcsappant az erőm. Aludni akartam...
Félve szólalt meg:
– Mióta vagy...? – nem merte kimondani, nem volt képes rá. Megijedt. A démon első reakciója igazolni látszott a megrettenését.
– Szörnyeteg...? Mi közöd hozzá, halandó? – förmedt rá egy hessegető mozdulat kíséretében.

Hátrább lépett, attól félve, hogy a lény egyszerűen letépi a fejét. Ám az hirtelen lecsillapodott, és figyelni kezdte.

– Miért érdekel ez téged? – kérdése töprengő volt, és most szomorúnak látszott, akár egy eltévedt kisleány.
Zavarban volt, hogy mit is mondjon erre, maga sem tudta a választ.
– ...Csak, mert olyan... törékenynek... és fiatalnak látszol... – talán tényleg ez volt az oka.

A démon tekintete a semmibe révedt, tompán és üresen reccsent a hangja.

– Pompejiről álmodtam... az életemre... emberekre az utcán... a piacra, ahová gyakran mentem... a nap fényére a házak tetején... a hajnali harmatra, az életre... Pompejiben sosem volt hideg... Hogy féltem, mikor kitört a Vesuvius! Azt hittem... az istenek haragszanak ránk... Pompeji... Nem örültem neki, amikor megtalálták... Egy éjszakán megnéztem. A halott, hideg kövek között átláttam az elmúlott életembe... Pompejinek örökre eltemetve kellett volna maradnia! De ti halandók kiássátok, és buzgón kutatjátok titkait...

Pompeji. A név agyonnyomta, és ő belehullott egy időtlen, csillagtalan szakadékba. Az ókori város neve harapásként hatott rá, kiszívta belőle az életet, hideggé és halottá tette, olyanná, mint azok a gipszöntvények. Megszédült. Próbálta összeszedni magát. Időrésre volt szüksége, hogy megeméssze. Újra kérdezett hát:

– Te... egy kereskedő vagy nemes leánya voltál? – nem hitte el, hogy a saját hangját hallja. Akár egy reszketeg öregemberé, olyan volt. A démon elmosolyodott, csak nem akart emberire sikerülni. Megcsóválta a fejét.
– Nem, rabszolga voltam... Egy annalista... hm... a te nyelveden évkönyvírónak neveznék... az ő tulajdona voltam, mint ahogy anyám is és apám is... Különös, hogy erről mesélek neked, mi az oka, nem tudom...

Nem volt kegyelem, legszívesebben ledőlt volna a fagyos sárba, hogy meghaljon.

– Rómába vittek, és nemsokára eladtak... Hogy kérdésedre is válaszoljak: ott, az örök városban lettem azzá, ami vagyok. Aki megvett, egy szolga volt. Egy olyan szolgája, mint amilyen most én is vagyok... Egy olyan szolga, mint amilyen te leszel...!

A hang kéjes volt, számító, belső reszketés kezdte rázni tőle. Ezt nem a hideg okozta, a lelke cidrizett a rá váró kárhozattól. A kérdést ez a félelem szülte, a növekvő sötét elől menekülő kétségbeesett egérútja.

– Mi... miért mentél a föld alá?
A lény meglepetten megemelte a szemöldökét, aztán újra az a serdületlen mosoly.
– Mi éppen olyan társas lények vagyunk, mint ti, halandók. Magamra maradtam, elfogyott az erőm, valami elszívta. Nem tudtam éjszaka kimenni, mert az éj átmenetileg nappallá vált...
Meglepő módon itt bizonytalanná vált a hangja.
– Hiába nézel rám ily értetlenül, ez történt. Többet én se tudok erről. Nem tudtam mozdulni. Valami különös történt, ami nagy hatással volt a világra... nem tudom, mi volt az! A föld megrendült, és összezavarodott egy időre... az én erőm pedig elszállt... huss, elszívta valami.
Nem volt társam. Sokáig együtt voltam egy Faraday nevű hasonszőrűvel, de ő elpusztult. Aki a helyébe lépett... elfogadtam... egy időre...

A démon szünetet tartott.

– Faraday! – mondta ki a nevet újra. – Szerettem őt! A búr háborúban pusztult el. Aki a helyébe lépett, cinikusan beszélt róla. Azt mondta, a bennszülöttek egy törzsi rituáléval végeztek vele. Tudták, hogy démon. Nem nagyon hittem el, de erősebb volt nálam... így behódoltam neki... Egy darabig.

Újfajta szorongás vett rajta erőt. Egyszerre gyötörte a morbid kíváncsiság, hogy mi lett vele, és a félelem: nehogy ő is úgy járjon!

– Mi lett vele? – kérdezte suttogva, közben izzadt és reszketett.
A démon felnevetett. Éles, karistoló vijjogás volt ez, vad ragadózó madár diadala, a megölt vetélytárs teteme felett.
– Ugyanaz, mint Faraday-el! Karót döftek a szívébe és lefejezték!
Elzsibbadt ettől.
– Megölted? Te ölted meg? – kérdezte, de ez alig hallható motyogás volt csupán.
A lény somolygása már szinte emberire sikerült.
– Faraday-t sem a búrok!

A bizalmas hangnem meglepte, és kissé kijózanította a sötét őrületből, amibe a szörnyeteg lökte. A démon kacagni kezdett, de hirtelen abbahagyta, és figyelmesen nézte, ettől a pillantástól lecsupaszodott a lelke, ott állott zsigerektől, hústól, csonttól megfosztott, didergő tudatként. Nem szólt a démon egy szót sem, mégis egy képet kezdett látni, és ez a kép mozgott...

...sok ember, fiatal emberek. Izgatottan beszélnek, egymás szavába vágva. Egyikük papírlapot lobogtat... lelkesedés és szilaj elszántság, harci láz, ezek keverékéből kavargó vad mámor köde. Egyikük különösen izgatott, az, aki a papirost lobogtatja... egy vers az. A tekintete két égő zsarátnok, dühödt, az ifjonti hév elvakult, kontrollálhatatlan energiáival.... ő... ő... Ő!!!... Hirtelen felismerni vélte azt a fiatal férfit, s ettől gombócot érzett a torkában. A látomás azon nyomban halványodni kezdett, de az érzés, a mámoré ott maradt benne. Ismerős érzés volt, 23-án ő is ezt érezte...

...Felocsúdott a látomásból. Szörnyen érezte magát, akár egy részegeskedés után. A démonra nézett, az iszonyat és undor sötét kútjából.

– Te ölted meg Petőfit? – kiáltott rá kétségbeesetten.
A szörny csodálkozva bámult rá, aztán megrázta a fejét.
– Nem... sajnos...! De szerettem volna! Szép ember volt, tüzes vérű... Megölték? – maga elé meredt.
– Háát persze, Segesvárnál! – érezte, hogy furán bizonytalan a hangja. – Te nem is tudtad?
A démon elmosolyodott, bár ne tette volna!
– Hallottam valamit erről, de az nappal volt.

A sötétségbe meredt, és az újonnan támadt furcsa kételyével küszködött. Az eddig biztosnak hitt tudás elhomályosodott. Petőfi nem halt meg Segesvárnál? Mit tudhat ez a lény?

– A Nemzeti dalról hallottál már, nem?
A démon bólintott.
– Magától a szerzőtől hallottam, amikor a barátainak elszavalta... Újból megszédült és döbbenten meredt a lányra.
– Micsoda?
– Később még többször is hallottam, de persze ő mondta el a legjobban, így figyeltem fel rá!

Lassan lerogyott, képtelen volt egyenesen állni. Ez a szörnyeteg hallotta Petőfit szavalni! Képtelen volt ezt megemészteni.

– Azzal a verssel indult ez a háború is!
A démon bólintott.
– És ezt is az oroszok verték le!
Nem kérdés volt, megállapítás.
– ...49 ...a cári csapato... de ezt te honnan tudod? – kérdezte kifogyó szusszal.
– Tőled, a gyűlöleted rájuk irányul, és az itteni szolgáikra...

...Gyűlölet! Élesen, marcangolóan hasított belé, a rettegés és kiszolgáltatottság ellenpólusaként. A háborút még egészen kisgyermekként élte át, egy körvonaltalan szorongás gubójában. Jól emlékezett rá, milyen csodálatos érzés volt a béke első órája. Belépett a pártba, lelkesen vonult május elsején, és őszintén hitte: egy szép, új világot épít. Aztán a félelem, de olyan, hogy a gyermeki félsz nosztalgikus idillé vált. A fuldokláshoz hasonlatos érzet október 23-án robbant ki belőle elemi erővel. Amikor a szeme láttára dőlt le a világ legundorítóbb zsarnokának szobra... az első halottak, a döbbenet, ismét a félelem... aztán az elszántság: A bitangok! Kapjuk el őket!

Életében nem volt még fegyver a kezében, de az idősebbek segítségével gyorsan beletanult. A harctéri hidegvérén saját maga csodálkozott a legjobban. Nem így ismerte magát, hanem óvatosnak, már-már a gyávaságig megfontoltnak... Amikor a szeme láttára ölték meg az apját... egy teljes napra apátiába zuhant, nem akart tudni semmiről, nem evett, nem beszélt.

Aztán ismét szembetalálkozott a halállal. Egy mentős halt meg. Átlőtt mellkassal melléje zuhant, vért hányva, hörögve. Fehér köpenye véres, mocskos massza lett. Megpróbált szólni hozzá, de mire összekapta magát, már az üveges szemekbe nézett. Mozdulatlanná vált, csak a vére folyt. Ekkor megszakadt benne valami, feneketlen ürességet érzett... aztán ebben az űrben, ebben a semmiben, fellobbant a gyűlölet tüze. Pár pillanatig bénultan nézte még a halott mentőst. Egyszerre csak minden átmenet nélkül sikítozva átkozódni kezdett. Az agyában vörös köd, az is üvöltött. Valaki lefogta, vasmarokkal, hogy moccanni sem tudott.

– Térj már észhez, öcsi! – hatolt át az őrület ködén egy érdes hang. – Ne ugrálj, mert meglőnek! – Nagy nehezen ráfókuszált a fölé tornyosuló arcra. Zömök, széles fickó volt, tömpe orral, mint egy bokszolónak és előreugró állal. Figyelmesen bámulta. Amaz elmosolyodott. – Na, kölyök, jobban vagy?

Bólintott, tényleg elszállt a szeme elől a köd. A férfi egy puskát nyomott a kezébe. Habozás nélkül egy golyót küldött abba az irányba, ahonnan rálőttek a fehér köpenyesre. A kohász – ahogy később megtudta, az volt – elvette tőle a fegyvert. Csattant a závár, és újra nekiadta. Ismét azonnal lőtt, célzás nélkül, de már nem engedte ki a kezéből a fegyvert. Már tudta, mit kell tennie, ha tüzelni akar. Harmadjára célzott is... Az első ember, akit biztosan ő ölt meg később, egy orosz volt, az égő tankjából próbált kimászni. Visszahanyatlott a lángok közé...
Szédelgett a rátörő emlékek súlya alatt meggörnyedve.

– Hmm ...egyszer már harcoltam egy orosz magamfajtával... de ehhez semmi közöd... – sziszegte az arcába.

Az újra átéltek delírium tremense vak expresszként zakatolt benne, legyűrte, betemette. Noha hideg volt, ő most másképpen fázott. Ezt a didergést a világ legnagyobb tüze sem tudta volna kiolvasztani. Úgy érezte, a közelében tartózkodó szörnyeteg a puszta létével is rángatózó csíkokra szabdalta a szívét. Görcsösen nyeldekelte a jeges levegőt. Amikor a démon hirtelen ellépett mellőle, olyan volt, mintha levettek volna a bőréről egy tüzes billogot.

A lány az elpusztított pribékek felett állt, és valami furcsát kezdett el művelni. Háttal állt neki, így nem látta csak a karcsú fehérségét, és ahogy időnként a hosszú, izmos karok felismerhetetlen jeleket rónak a fagyos homályba.

Valamit mormogni kezdett, szépségesen, érzékien. De a lányos hang hirtelen elmélyült, és agresszív mozdulattal felcsapta a karjait. A sötétség megsűrűsödött a tetemek felett, aztán hirtelen kifehéredett, akár a filmszalag, mikor bennég a vetítőben. A tetemek eltűntek. A démon nem fordult felé, csak intett neki, és ő engedelmesen odament. Tekintete követte a kinyújtott, fehér ujjat... Önmagából kifordulva, tátott szájjal bámulta a kicsire zsugorodott maradványokat. Apró játékemberkéknek tűntek. Az agyában űr honolt, az értelem nélküli báb közönye. A vámpír kacéran nézett rá.

– Régebben gyűjtöttem az efféle holmikat – csiripelte, akár egy madár. – Volt egy földdel teli ládikóm, abba raktam. Aztán megvártam, míg lerohad az iciri-piciri husika az iciri-piciri csontocskákról... ez gyorsan megy, nem úgy, mint normál méretben. Szép nyakláncokat és karkötőket lehet belőlük készíteni... Állítólag jól mutatott rajtam... – ezt már suttogta a démonlány.

Ő csak állt, a szája tátva, a hidegtől dermedő nyálcsík lecseppent a földre. A vámpír elégedetten dorombolt, aztán minden átmenet nélkül rekedt, reszelős hangon hozzátette:

– Minden szenvedély mulandó, csak egy nem... hahaha! – ezzel a sarkával kevélyen rátiport a miniatürizált maradványokra.

Addig folytatta, míg az egészet bele nem dolgozta a felszaggatott, vakolattal és téglatörmelékkel elegy padlóba. Földöntúli, sziszegő nevetésétől szinte megállt a keringése. Már érezni vélte, ahogy alvad az ereiben a vér, a szíve még egyet rándul, aztán egyetlen darab vörösen morzsolódó homokkődarabbá válva, leszakad a helyéről, és kongva a kiszáradt mellkasába hullik. Fulladni kezdett, haldokolva. A vámpír csupafog mosolyú vidámkodása maga volt a halál mocsara, a világ végezete. A szörny a mozdulat közepén megmerevedve kifelé figyelt az éjszakába. Csak a szeme tűnt élőnek, valami kavargó, szinte anyagiasuló vibráció áradt belőle. Akár a fenevad, ha megszimatolja a vérebet.

– Jönnek? – suttogta halkan maga elé, és tétován lehajolt az egyik gazdátlan davajgitár után.

Hosszú percek teltek el, ő fegyverrel a kezében figyelt, a démon szoborként állt. Hirtelen mozdult meg, összerezzent, kis híján lőtt.

– A múlt, a jelen... a jövő... összekuszált, valakik messzire innen... beléptek Isten művébe... bravó uraim! Csomóponton állunk...
– Mi történt? – szaladt ki a száján.
A démon rá se nézve folytatta:
– Egy nagy hajót akartak eltüntetni... sikerült! Hahahaha!!! – a nevetése kárörvendő volt, gúnyosan lenéző.

Ismét reszketni kezdett, amikor egy zöld ködben lebegő hadihajó képe tört be az agyába. Az a hajó nem a vízben úszott, hanem egy émelyítően idegen közegben... valakik figyelték a bajban lévőket... Miii?... Valakik... kik azok?... NEM EMB...?!... A látomás széthullott, ő pedig liftező gyomorral próbált magára találni. Kétségbeesetten ismételgette:

– Emberek, emberek vannak azon a hajón!
A szörnyeteg ránézett.
– Őket már semmi sem mentheti meg! Belefagynak az időn túli állóhullám tüzébe... hmm, még talán hasznot is húzhatunk ebből! – Töprengőn mérte végig. – Szükséged van meleg ételre és ruhára! - közölte szárazon a tényt. – Jer velem, majd én gondoskodom rólad! – Elmosolyodott, majdnem emberire sikerült. Amikor a mosoly tovatűnt, csak egy törékeny lány állt mellette kinyújtott karral, ott a fagyban...



Egy másik kor: 2143

...A hanyatló napot bámulta. Az ilyen késő őszi napokon mindig eszébe jutott az elfeledett dicsőség, melynek rövid időre maga is részese volt. Hosszan merengett rajta, várva a gazdája ébredését. Ő tudott erről a gyengéjéről, ő mindenről tudott. Mosolyogva szokott mellé állni, figyelve az éj neszeit. Mióta a világ a saját kardjába dőlt, könnyebb volt a létük, bár a préda kevesebb lett. Régen is így volt... múlt, jelen egymásba ért, s nem volt túl sok különbség. A több korszaknyit visszazuhant világban ők ketten afféle technikai oázis voltak. Egy sötét szörny és egy halálra ítélt kitaszított.

Az elharapódzó barbárság közepette ők megtartották a régmúlt fortélyait. Nem egyre ő volt maga a példa. Az idők során, noha csaknem halhatatlanná vált, mint minden ghoulnak, bizonyos problémái adódtak. Ezeket azonban szerencsére egy előrehaladott technikát használva, megfejelve némi mágiával, meg lehetett oldani. Az alkonyban állva, az újra teret nyert természetet figyelve, az emlékek árjával sodródott.

Ebben a világban már csak ő emlékezett arra, hogyan rázta le magáról egy nép, az ő népe az igát. A szabadság mámorát a keserű méregpohár követte: árulás, halál, kétségbeesés... végül újra szolgaság. Sóhajtott, azon az éjen ő is áruló lett, elárulta az életet, a halál hű segítője lett. De magában, ott a mélyben, a kérges hidegség alatt ott parázslott a szabadság utáni vágy... még mindig.

Féltőn őrizte ezt a lángocskát. Érzékelte a hideget, de nem zavarta. Utoljára azon a decemberi éjszakán fázott, amikor a mesterével átmentek a határon. A homályban elsuhantak egy csapat járőröző bolsevik fogdmeg mellett. Emlékezett, hogy félt, hogy meglátják őket, ám azok, noha feléjük néztek, nem fedezték fel őket. Nagyon megdöbbent ezen, mintha láthatatlanokká váltak volna!

A mester csak legyintett.

– Ócska trükk, majd megtanítalak rá! – morogta akkor.

És valóban, ez volt az első, amit megmutatott neki. Nem látta a mesterét, de a jelenlétét megérezte, ott állt mögötte.

– Emlékek? – hallotta a búgó hangot.
Biccentett a fejével.
– Igen, mester.
A sötétség megelevenedett, és két kobaltkék szem világított rá.
– Ma mit láttál a szuperhorizontodon, testvér...? Dinókat, háborúkat, vagy az ember nélküli világ párás rengetegeit...?
Megrázta a fejét.
– Nem mester, a hajónkat láttam... – felkacagott. – Hahaha! A jó öreg torpedónaszád... néha azt gondolom, hogy már csak ez az egy biztos pont van a mi világunkban... – Feléje fordult, és belenézett a szépséges, kegyetlen szempárba. – Nekem kiindulópont, mester.
A démon bólintott...
– Ha eljő a pillanat, nekem is az lesz, egy ajtó. Azok a helyek ránk várnak...
Fejet hajtott.
– Igen, mester!

Elhallgattak, csak álltak ott, egymás mellett. Két szörnyeteg, két démon... a fagyban...

Előző oldal Homoergaster
Vélemények a műről (eddig 2 db)