Éjszaka
Sötét szobámban vad táncra kél a fekete éj.
Ébenfa teste, maroknyi melle, mint háborgó tenger
Hullámsírt vetve, átcsap felettem s továbbszalad.
Nem jut el messze, csak ide a kertbe kimenekül,
Rózsaligetben tövises este felém repül.
Nem tudom, ki ő, nem tudom, mi ő, de oly gyönyörű,
Ahogy csillagok vére palástló fénnyel reáterül.
Kacsintva rám néz, rózsákra rálép, s pörögve száll.
Hollószárny libben, rózsavér spriccen, előttem áll.
Fekete fénnyel lángoló teste éjzivatar.
Állok és nézem, remegve kérem; Belém ne marj,
Te viharként tomboló lelkembe rontó gyönyörűség.
De mégis most, kérlek, legyen miénk e parttalan éj.
