Az ördög lelke

Fantasy / Novellák (923 katt) Bonny
  2012.09.17.

Magasan Hollywood Hills útjain járkáltam, az igazság az, nem is tudom, hogy kerültem ide, csak miután körülnéztem, vettem észre, hogy merre sétáltam el. Nem volt épp vakációhoz illő időjárás, a szél vadul tépte a fák ágait, és az égbolton sűrű fekete felhőzet gyülekezett. Éreztem a mellkasomban a nyomást, lassan elered az eső. Újra körülnéztem. Észrevettem, hogy teljesen elkeveredtem a luxusvillák tömegétől, majd tanácstalanul nézegettem balra és jobbra.

- Talán csak nem elvesztél, kis bárányka? – szólított meg egy pasas, aki az árnyékban ácsorgott.
- Nem – feleltem.
- Nem? – kacagott élesen. – Nem úgy nézel ki, mint aki tudná, hol van.
- Elveszni csak az tud, aki egy ideig tudja, merre jár – oktattam ki vigyorogva, mire az alak kilépett a napfényre. Ruházata elütött a modern kor amerikai viseletétől, mintha egy romantikus filmből lépett volna ki. Hosszú, fekete haja szétterült a hátán, fekete öltönykabátot viselt szürke pólóval, bakanccsal és a fején cilinderrel. A bakancs láttára elvigyorodtam – rokonlélek, gondoltam magamban, mivel rajtam is az volt.
- Bauhaus? – kérdezett rá pólómon található együttesre.
- Ismered? – válaszoltam vissza kérdéssel.
- Igen – bólintott komolyan. – A banda erőteljes benyomást gyakorolt a művészetemre.
- Azt hiszem, egy néni a piacról ezt nem mondja el – vigyorodtam el, majd a kérdő tekintete láttán folytattam. – Majdnem eltalált krumplival, és valami olyasmit vágott hozzám, hogy hogyan van bőr a pofámon Gropius szektájának nevét a pólómon viselni. Úgy vélem, nem értette volna meg, hogy ez egy ’80-as évekbeli együttes. Nem is próbáltam neki megmagyarázni.
- Te nem vagy amerikai – állapította meg.
- Nem – feleltem. – Európából jöttem, egy cseh kisvárosból.
- És mégis mit keresel itt?
- Nem volt ihletem a könyvem befejezéséhez, ezért úgy döntöttem, szükségem van valami új impulzusra.
- Szóval te eljöttél Amerikába, hogy befejezd a könyvedet? Hát ez kurva jó – röhögött. – Hány éves is lehetsz? Tizenöt? Elkényeztetett kis libuska lehetsz – nevetett gonoszan.
- Tizennyolc éves vagyok, az országomban már nagykorú, mellesleg még sosem voltam Amerikában a mentalitás miatt, de a bátyám már öt éve nyaggat azzal, hogy látogassam meg. De minek is magyarázom ezt neked?
- Összegezve: egy cseh goth kislány, aki kihasználva bátyja vendégszeretetét azért jött az államokba, hogy elég ihletet szerezzen a könyve befejezéséhez.
- Így van – bólintottam. Valamiért vonzott magához ez a férfi, a szituáció.
- Ráadásul fogalmad sincs, merre jársz.
- Ez is igaz, ráadásképpen – hogy fokozzam a hangulatot – se bankkártyám, se szállásom címe nincs nálam.
- Milyen színpadias – vigyorodott el kirívóan. – Na, gyere! – mondta, majd felém nyújtotta a kezét, amit én készségesen elfogadtam.

Aki bakancsot visel, rossz ember nem lehet – gondoltam magamban.

– Óh, várj, így nem engedhetlek be a barlangomba! – torpant meg hirtelen. – Nem árultad el a neved!
- Chamille vagyok – feleltem egyszerűen.
- Hm.
- Mi ez a „hm”? – kérdeztem rá.
- Nem hangzik cseh névnek – állapította meg.
- Tényleg nem az, de te ezt honnan tudhatnád? Jártál valaha Csehországban?
- Igen – válaszolta titokzatosan, mire nem faggattam tovább.
- Hát, ez tényleg egy barlang – állapítottam meg. – Egy kéjbarlang – mondtam, észrevéve a lakásban uralkodó félhomályt, amit csak néhány gyertya gyér fénye tört meg.
- Nem vagy esetem, habár… - felelte, majd jó alaposan végigmért. – Hm. Vegyük csak le azt a pólót! – vigyorodott el most már kéjesen, majd megfogta az említett ruhadarab alját, és egyszerűen áthúzta a fejemen, miközben nem feledkezett meg arról, hogy végigsimítson a hátamon, amitől kirázott a hideg. - Talán lehet róla szó.

Kijelentésére én is elvigyorodtam, és őszintén végigmértem őt.

- Nem vagyok benne biztos, hogy egy olyan pasassal henteregnék, aki középkori grófnak képzeli magát! – utaltam a ruházatára.
- Talán van valami bajod azokkal az emberekkel, akik középkori grófnak képzelik magukat? – vádolt meg. – És mi van akkor, ha igazából tényleg egy középkori gróf vagyok?
- Semmi bajom a középkori grófokkal, sőt azokkal sincs semmi bajom, akik annak képzelik magukat, talán még kíváncsi vagyok rájuk – állapítottam meg.
- Mit szeretnél tudni, kedves Chamille?
- Kíváncsi lennék, milyen a művészeted. Vajon összekuszált sötétséget sugároz, esetleg teljesen letisztult? Hogy viszonyulsz az emberekhez, és mi az, amit nem szeretnél tenni a halálod előtt?
- Komoly kérdések ezek – dörmögte, majd tekintete egy pillanatra a semmibe meredt -, de rendben. Nem tárulkoztam ki még senki előtt se, de az, aki Bauhaus pólót visel, az megérdemli – közölte velem szárazon. – Cserébe én is kérnék valamit. – Számítottam erre a mondatra, ezért nem bírtam ki, hogy ne mosolyodjak el. – Azt szeretném, míg itt vagy, írd meg a könyved végét, és oszd meg velem azt.

Nem értem, mit akar.

- Tessék? Mármint számoljak be arról részletesen, hogy miről szól a könyv? – értetlenkedtem.
- Nem – intett a fejével. – Én azt szeretném, ha lefordítanád nekem a történeted végét, mindegy, milyen hosszúságú terjedelemről legyen szó.
- Rendben, bár nem értem, miről van szó, hogy mit szeretnél ezzel.
- Az legyen az én titkom – felelte sejtelmesen.

A nyomasztó júniusi napból így lett egy színpadias esemény, ami örökre megváltoztatta ez életemet. A lelkem eltelt a behabzsolt élvezetektől, az eseményektől és az emlékektől. Sosem éreztem magam ilyen nyugodtnak, régebben egy apró neszre is felpattantam, de most akár helikopterek is repkedhettek felettem. A környezetváltozás teszi – bizonygattam magamnak hevesen, nem akartam beismerni, hogy megváltoztam. Eddig a kis cseh városkából fintorogva tekintettem Amerikára, és gúnyolódtam mindenkin, akiről tudtam, az államok zajos városaiba vágyik.

Antoine megtanította nekem a művészet valós voltát, hogy mi, az emberiség sosem adunk, csak elveszünk. Próbáltam magamat erről leszoktatni, de a lelkem egyre csak az állandó adagot követelte, s abból is csak egyre többet. Nem találtam furcsának, hogy a rokonságom még nem akadt rám, megtanultam irányítani a sorsomat, amit nem akarok, az egyszerűen nem is lesz.

Végleg elegem lett abból, hogy csak reménykedve várjak egy-egy kedvező eseményre. Egy kis fiola segítségével ravaszul kivontam magam a Sors irányítása alól, keressen másik pancsert – gondoltam kritikusan magamban. Eddig mindvégig hittem abban, hogy létezik egy könyv, amiben megírattatott minden egy mozdulata az életünknek, és hogy kötelességünk e szerint cselekedni. Mától – tüdőztem le a cigit – ezt egy életre megtagadom!

Antoine-t már egy hete nem láttam, fogalmam sincs, hogy merre jár. E miatt kicsit már kezdtem unatkozni, ő mindig érdekes programokat talált ki, amiken remekül szórakoztam. Végső elkeseredettségemben megindultam az újonnan megnyílt bár, a Fekete Halál felé. A hely pont azon a napon nyílt meg, amikor találkoztam Antoine-nal, pontosan ezért mentünk oda, koccintani a vész jövetelére. Nem törődtem a levegőben kanyargó gyilkos indulatokkal, inkább rágyújtottam és hozattam magamnak egy sört. Szemeimre valami tompa álmosság telepedett, e átlátszó fátyolon keresztül figyeltem a zajongó tömeget, ám egy pillanatra feltűnt egy sötét cilinder. Rögtön éberré váltam, és követtem ki a szabadba a cilinderes férfit. Antoine volt az.

- Hiányoztál – törtem meg a csendet, ami egyáltalán nem volt kínos, de úgy éreztem, beszélnem kell. Megszokott dolognak számított, hogy eltűnik egy kis időre, de én sosem kérdeztem meg, merre járt. Ha fontosnak találta volna, úgyis megemlíti.
- Hoztam valamit neked – szólalt meg ő is. – Tessék – nyújtott át nekem egy apró dobozt, amit kibontva egy fekete karláncot találtam.
- Ez igazán gyönyörű – hatódtam meg. – Biztosan nekem szántad?
- Igen – bólintott. – Azt teszel vele, amit akarsz. Az ördög lelke lakozik benne.
- Azt akarod, hogy veled éljek? – tettem fel a kérdést nyíltan. Antoine halhatatlan volt valamilyen oknál fogva, ám sosem árulta el, hogy érte el ezt. Egyszerűen csak az volt, és kész. Nem tagadom, próbáltam megfejteni a titkát, és a fülében lévő fekete fülbevalóra gyanakodtam. Tán az lehet az örök élet titka?
- Azt te döntöd el, kivel, hol és mikor élsz – dörmögte. – Jól tudom, független akarsz lenni a Sorstól, de a pitiáner módszereiddel csak felhergeled. Még mindig a rabja vagy, mi több: a szolgája – mondta. – Kövess!

Mondhattam volna nemet is, de nem akartam, mert meg akartam tudni, mivel szabadulhatnék meg örökre a Sorsomtól. Így hát nem tehettem mást, követtem. Magasan a hegyek közé vezetett, ahol még sosem jártam, ismét az a júniusi érzés fogott el, mint találkozásunk napján. Hirtelen megtorpantam, egy kőszirtre bámult, ami alatt mérgesen hullámzott a vad óceán. Óvatosan felcsatolta a karperecet, majd keserű hangon megszólalt:

- Tégy úgy, ahol jónak látod!

Nem tetszik ez a fajta módszer, túl sablonos. Leugrani egy sziklaszirtről? Ugyan kérlek, ne nevettess! Antoine először furcsán méregetett, majd kéjesen elvigyorodott.

- Nem csalódtam benned.
- Jöjj velem! – nyújtottam felé a kezemet. Erre a kijelentésemre kicsit meghökkent, de szemernyi kétséget sem láttam benne.
- Van vér a pucádban, Chamille – kacsintott rám, majd felém rohanva lerántott a mélybe.

Éreztem a testem körül keringő tiszta és gonosz energiákat, éreztem, hogy a Sors most mérgében káromkodik, és éreztem, Antoine elengedte a kezemet, majd hirtelen eltűnt. Úgy nézett ki, már egy örökkévalóság óta zuhannék, mintha vákuumba kerültem volna. Nem kellett levegőt vennem, még a szívverésem is megállt. Elvesztettem az egyetlen biztos pontot, már abban is kételkedtem, hogy zuhanok-e valójában, vagy csak képzelem. Kinyitottam az eddig csukva tartott szemeimet, és meglepődtem a látványtól.

Zuhantam, ám a megszokott környezet helyett valami más vett körül. Piramisok, égitestek és kardok haladtak el mellettem, feltűnt a hazai sörgyár, a Notre-Dame és a norvég egyetem is. Aztán észrevettem egy ismerős dolgot is, Antoine cilinderét, amit megpróbáltam elkapni, de a tárgy állandóan kicsúszott a kezemből. A tekintetem hirtelen a karkötőmre tévedt, mi lenne, ha levenném? – kérdeztem fennhangon, de a hangomat mégsem hallottam. Hogy pontosan mi történt a semmi közepén, azt sosem derült ki, hirtelen riadtam fel az ágyamban. Otthon voltam Csehországban – tudatosítottam magamban.

- Végre, hogy felébredtél – hallottam meg egy hangot. Antoine lépett elő a sötétségből. – Jó sokat aludtál, te lány! – nevetett rám.
- Mégis mennyit? – méregettem gyanúsan.
- 1473-at írunk.
- Akkor miért nem változott meg a szobám? – tettem fel a jogos kérdést.
- Jellemző. Ahelyett, hogy az évszámon lepődnél meg, a technikán teszed. Fogalmam sincs, miért maradt úgy, nem kellett volna. Veszélyes játékot űzünk, bárki megláthatja a modern dolgokat.
- Akkor küldjük vissza a mi világunkba!
- Nem lehet. Ott ugyanis nem 2012-őt, hanem 2551-et írnak. Te átaludtál ötszázharminckilenc évet!
- De én nem átaludni, hanem megélni akartam!
- Ahhoz, hogy megkapd, először el kell veszítened.
- Akkor semmisítsük meg a holmiijaimat! – néztem körül a szobámban, majd észrevettem a cilindert.

Hogy pontosan hány évet éltünk meg, nem tudom megmondani, talán nullát, mivel átaludtuk a megélteket és megéltük az átaludtakat, hogy egyensúlyba álljon az egész. Éreztem azt a megkönnyebbülést, amit a Sors rabláncának hiánya okozott, bár párszor megkísértett a vágy, hogy megszabaduljak a karperectől, de sosem mertem megtenni, mert féltem a Sors bosszújától, viszont mindig kísértett a sötét kíváncsiságom. Antoine mellettem szuszogott, mire belém villant a felismerés: mi lenne ha? Óvatosan hozzálopództam, és kivettem a füléből a fülbevalót, de erre kinyitotta a szemeit.

- A fene egye azt a kíváncsiságodat! – mosolyodott el lágyan. – Köszönöm.
- Tessék? – lepődtem meg.
- Az ördög lelkétől csak más szabadíthat meg azzal, ha megöl. Több embert is magammal ragadtam az örökkévalóságba, de egyik se bírta sokáig, mind öngyilkos lett. Te más vagy – lehelte, majd gyengéden megcsókolt. – Kihasználtalak, Chamille – közölte velem utolsó leheletével.

Azt hittem, én árultam el Antoine-t, de ő tette meg. Ott maradtam egyedül az örökkévalóságban, és most már meg akartam halni, ezért megpróbáltam levenni a karperecemet, de az nem engedett.

Gyilkoltam, tehát nem lehetek már öngyilkos?

Előző oldal Bonny