Á(l)mokfutó

Szépirodalom / Álmok (802 katt) Letta
  2012.09.01.

Mikor megérkeztünk tesómmal és apumékkal a nagyszüleimhez, a nyomasztó békességben még a szél se rezzent. Olyan fura volt az egész vendégség hangulata. És sült húst ettem egy szőlővesszőről. Mert a szórólapos fickó a kerítésen át menekült mamám elől. Az öreg ugyanis beszögelte a postaládát, hogy ne tudja beletenni a cuccot a lapterjesztő, és ő feljelenthesse, hogy nem kapnak szórólapot. Ilyen kis jóindulatú. De a szórólapos nem ma kezdte, megoldotta simán: beugrott a kapun, a lépcsőhöz sietett, és odadobta a papírcsomót. Mamám bőszen lódult utána, kergette kifelé irracionálisan. És ahogy figyeltem, hogyan lendül a fickó át a kerítésen, akkor vettem észre, hogy milyen finomság függeszkedik azon a szőlőkacson.

Sült csirkemell darabka volt, onnan nőtt, alig akart leszakadni. De azért megszereztem. Kajálás után kirándulni mentünk egy barlangba. Eszméletlen volt, tele volt az egész középkori cuccokkal, meg fegyverekkel, kínzóeszközökkel. Volt egy akadálypálya is, amin végig lehetett menni. Természetesen kipróbáltam, a végén rohadt gyorsnak kellett lenni, hogy ne hagyja ott a fogát az ember, utólag meg is fordult a fejemben, hogy hogyan engedélyezhetik ezt egyáltalán. A végén majdnem szétcsapott egy hatalmas kalapács, meg azok az óriási fémfogak se túl messze csattantak össze mögöttem… De mikor kibukfenceztem a csatatérről, át abba a másik terembe, na, azt nehéz leírni. A semmi nagyon ott volt. Nehéz volt a csend.

Szóval nagy volt a barlangrész, és nem volt benne semmi, csak középen egy mélyedés, mintha egy tó lett volna. De igazából nem lehetett tudni, hogy mi, mert sötét volt. És félelmetes. Mert tutira volt benne valami élőlény. Morajlott időnként. A valami partján óvatosan és áhítattal evickéltünk tovább a kijárat felé. Iszonyú jó volt kiérni. Annyira tetszett az egész, hogy mentem még egy kört. Ez a második csoport csupa csajból állt, egy jól összeszokott csapat volt, úgyhogy kissé kilógtam közülük. Ám velük a barlang is teljesen más volt. A fegyverek és kíneszközök helyett ruhák és kiállítási tárgyak voltak, az akadálypálya helyett vikingnek öltözött barbár fickók riogattak, és az egész nem ügyességi, hanem érzelmi megpróbáltatásokon alapult.

Mit ne mondjak, az első kör jobban tetszett. Itt nem sötét, nyomasztó barlangrésszel végződött a dolog, hanem hirtelen kiértünk egy tisztásra, amin egy nagyobbacska tó volt. Párba kellett rendeződnünk ahhoz, hogy túl legyünk a végső megpróbáltatáson. Mivel kitaszított és ismeretlen voltam, ráadásul a többiek szemében furcsa is, nem jutott nekem pár, csak a legvégén, az a csaj, akit leginkább nem kedveltek. Csúnya volt, buta és félős. De azt nem tudtam még, hogy buta is, így hát reménykedtem. Elkezdődött a próba: feltette nekem A Kérdést.

– Mit mondanál a pasidnak, ha te rontottad volna el a dolgot?

Először nem is akartam elhinni, hogy ezt kérdezi. Mi köze hozzá, és különben is, mit tudom én?! Még magamnak se vallok be ilyeneket, nemhogy neki, egy vadidegen és unszimpatikus lánynak! Meg aztán milyen lekicsinylő és birtokló megnevezés már az, hogy „pasid”?! Én ilyet nem használok, mert vagy tisztelem az illetőt, vagy nem vagyok vele. Ráadásul tudom, hogy mit vár tőlem: valami nyálas szöveget, egy hülye frázist, ömlengést, olyan megható csajos dumát, amilyet én még éles helyzetben sem tudok produkálni.

Szóval kicsit kigúvadhatott a szemem erre a kérdésre, mert nagyon furcsán nézett a csajom. Na de túl kell lenni rajta, meg kell válaszolnom a kérdést őszintén, gondoltam. Így hát lefordítottam a kérdést számomra értelmezhetővé, elképzeltem a szituációt, és mivel túl jól sikerült, könnybe is lábadt a szemem, úgy mondtam ki a választ.

- Nagyon sajnálom.

Itt elakadtam. A jobb szemem túl is csordult, mire a lány elszaladt. Nem ezt várta, na. Sok volt neki. Tovább hömpölygök a tömeggel a tópart felé, kijárat iránt. A parton egy hatalmas szarvas fekszik, halott. Óriási agancsa széttöredezve hever a feje körül. Testén vastag, zöldes kígyó gubbaszt, mint egy óriás lehányt gúnyája. Ahogy elhaladunk mellettük, mindenki felvesz egy darabot a szarvas töredék agancsából. Én is, jól mutat majd a szobám üres falán. Különben is lélekben megharcoltam érte, szép trófea.

Egy lány olyan darabot fog meg, ami közvetlen az állat fejéhez csatlakozik, és amint megemeli és kitépi, a szarvas magához tér, és felemeli a fejét. Öröm, boldogság: nem halt meg! A mozdulattól a kígyó lehullik róla, és kiderül, hogy csak vedlett bőr az egész. A szarvas meg túl nagy agancsot növesztett, amitől aztán nem tudott megszabadulni időben, ezért elájult. De mi megszabadítottuk tőle, úgyhogy most már jól van, és helyreállhat a tó ökoszisztémája…

Azért ezen agyalva ébredni egy ilyen abszurd álomból elég fura.

Előző oldal Letta